Amíg ég a tűz, lesznek eredmények

K a j a k - k e n u Fábiánné Rozsnyói Katalint az idén zsinórban ötödször választották meg az év edzőjévé. Páratlan bravúr. Értékét talán úgy világíthatjuk meg, ha megemlítjük, a nagy elődök közül még Széchy Tamást sem érte ekkora megtiszteltetés. Kati néni nem is palástolja, örömmel tölti el az elismerés, de mindjárt hozzáteszi, lányainak köszönheti. Lányainak, Kovács Katalinnak és Janics Natasának, akik már-már bővebb családjához tartoznak. Az idén jóformán még az ünnepeket is együtt töltötték, az olimpiai bajnok tanítványok ugyanis csupán három nap szabadságot kaptak.

Még most is rekedt a hangja, ezek szerint csak rosszindulatú pletyka volt, hogy megsértődött, ezért nem vett részt a sportgálán.
– Az idén tényleg semmi okom nem lehet a sértődésre. Amit csak lehet, megnyertünk. Szívesen ott lettem volna a gálán, de vírusos tüdőgyulladással kínlódtam. Szerencsére jobban vagyok, már karácsony előtt edzést vezettem a lányoknak.
– Számított az elismerésre?
– Igen, de fontosabbnak tartottam, hogy csapatban Kovács Kati és Janics Natasa legyen a legjobb. Ha jól tudom, az idén szinte valamennyi sportújságíró szavazott, talán ennek is köszönhető, hogy reális eredmények születtek. Ám az én sikeremhez szerintem az is kellett, hogy Faragó Tamás a szövetségi kapitányok között lett első. Ha őt az edzők között értékelték volna, talán én nem is nyerek.
– Korábban előfordult-e, hogy úgy érezte, megérdemelné az év edzője címet, mégis más kapta?
– Talán egyszer, 1996-ban. Tanítványomként Kőbán Rita olimpiai bajnok lett, ám kollégám, Ludasi Róbert, az Atlantában ugyancsak győztes Horváth, Kolonics kenupáros mestere megelőzött. Valószínűleg akkor őt jobban ismerték, s el kell ismernem, másokkal szemben lehet, hogy az idén ugyanezért nyertem én. Csalódást sokkal inkább az jelentett, amikor a nyolcvanas évek elején hiába kérvényeztem a mesteredzői oklevelet, elutasítottak. Pedig Mészáros Erika révén kétszeres világbajnok versenyzőm volt. Az úgynevezett szakma bizony sokszor önzőbb és igazságtalanabb, mint a média.
– „Nálunk” ötödször lett a legjobb. Az öt közül melyik volt a legfontosabb?
– Egyértelműen az első. Bár jól tudom, hogy ez a díj személyes döntések eredménye, alapvetően játék, nem tagadom, mégis fontos elismerés.
– A beszélgetés elején azért is hoztam szóba a sértődést, mert jól tudom, 2002-ben fontolgatta, hogy eljöjjön-e az ünnepségre. Az egésznek az volt az alapja, hogy úgy gondolta, csapatban Szabó Szilviának és Bóta Kingának járt volna az első hely.
– Igen, így van. Azt még megemésztettem, hogy az előző évben Haller Ákos és Pető Tibor megelőzte őket. Abba azonban már nehezen törődtem bele, hogy ez megismétlődött, miközben Sziszóéknek sokkal jobb eredményeik voltak.
– Elsősorban nem is annyira a múlt, inkább a jelen miatt elevenítettem fel ezt a történetet. Köztudomású, hogy Szabóval, Bótával és Viski Erzsébettel az athéni olimpiát követően összeveszett. Ilyen sikeres esztendő végén, ünnepi hangulatban sem járja át a megenyhülés?
– Nem haragszom rájuk, de ami történt, az megtörtént. Önfejűek voltak, a maguk útját akarták járni. Az eredmények ismeretében hadd kérdezzem meg: kinek lett igaza?
– Van visszaút a számukra?
– Nincs. Mégpedig azért, mert a történtek azt bizonyítják, hogy korábban, a sikereik csúcsán sem bíztak bennem igazán. Nem titok, 2004-ben kicsit Kovács Katival is elhidegült a kapcsolatunk, ő mégis kitartott mellettem, tudta, mire számíthat, mert ő igazi egyéniség. Ahhoz, hogy valaki nagy bajnok legyen, ez a tulajdonság is elengedhetetlen. Szabó, Bóta és Viski sajnos egymást tüzelték – ellenem. Meglett az eredménye. Én is leszűrtem a tanulságot. Csapat-, egyben versenytársak között nem feltétlenül jó a nagy barátság. A tisztelet sokkal többet ér. Kati és Natasa nem rajong egymásért, de végtelenül tisztelik egymást. S én néha próba elé állítom őket. Még a tavasz elején, a sevillai edzőtáborozás alatt egy szobába raktam őket, hadd szokják egymást. Végtére egy hajóban eveznek. Bejött. A másik három lány viszont mindig együtt súgott-búgott, s mikor közös érdekünk azt kívánta volna, hogy egyszer, csak egyszer egymás kárára döntsenek, akkor erre képtelenek voltak. A négyes ezért nem nyert Athénban.
– Paksy Tímeával mégis kivételezett. Őt miért fogadta vissza?
– Annak idején őt személy szerint nem én küldtem el, hanem a csapat akarta a távozását. Az imént említett gondok már akkor megmutatkoztak. Ám Timi nem adta fel, sőt megmakacsolta magát, Benedek Dalmával legyőzte Szabót és Bótát, tényleg minden áldozatra képes azért, hogy olimpiai bajnok legyen. Nagy terveim vannak vele.
– Az, hogy Pekingben mind a három női kajakos aranyérmet megszerezzék?
– Bizony, ez óriási kihívás, hogy egyáltalán meg lehet-e csinálni. Pekingig én is sokat tanulok, talán sikerülhet. De ha nem, az sem tragédia. Az a fontos, hogy az ember mindig többet akarjon. Addig ér el eredményeket, amíg ég benne a tűz.