Békességet az olimpiának

Legyen béke az egész Földön az olimpia alatt! Szép, természetes gondolat. Ám az Európai Parlament november végi kezdeményezése nem azért került legfeljebb rövid hírként az újságok sportoldalaira, mert magától értetődő dolgokra felesleges szaporítani a szót, hanem mert olyan világot élünk, amelyben aki békéért kiált, arról alapos gyanúval feltételezhető, hogy háborúra készül. Sport és politika kapcsolata nagyjából erre a szintre süllyedt az új évezred hajnalán. Pedig de szép is volna, ha – beteljesítve az ókori parancsot – legalább kétévenként bő két hétre megszűnne minden erőszak! Nem lenne öngyilkos merénylet, célzott likvidálás, megelőző csapás, törzsi háború, fogolykínzás.
Az ezredfordulóra hatalmas üzletté váló és ekképpen kissé a tömegtársadalmak mocsarába süppedő olimpiai mozgalom új eszmei lendületet vehetne, hogy betöltse eredeti küldetését: a nemzetek barátságos, de legalábbis egymást megértő együttélésének elősegítését. Nem népi demokratikus s nem is neoliberális, valójában szintén már-már diktatúraleheletű toleranciaelvű módon. Valóságos, egyenlő feltételek mellett zajló versengés formájában. Mert a sport nem az erőszak melegágya, ellenkezőleg: sport és háború sehogyan nem fér meg egymás mellett.
Manapság félve, a kikacagást kockáztatva fogalmaz meg az ember ilyen gondolatokat. Meghitt pillanatokban, a közelgő karácsony melegében. De hát a sport nemcsak a számító realistáknak, hanem a megrögzött idealistáknak is remek kihívás. Kitartással, önbizalommal, hittel kiegyenlíthető a tudásbeli különbség, mindig reményt ad az újrakezdés.
A legnehezebb korszakok, még végigszenvedett háborúk után is.
Az olimpiatörténetből nagyszerű magyar példák hozhatók fel ennek igazolására. Elsőként a hétszeres aranyérmes Gerevich Aladár. Ha nincs a második világháború, Gerevich lehetne minden idők legeredményesebb sportolója – így gondolkodik az egyszeri sportstatisztikus. S bizony, Ali bácsi már 1932-ben és még – 50 évesen – 1960-ban is ott volt a győztes kardcsapatban; egyéniben 1948-ban nyert aranyérmet, nem túlzás azt állítani, hogy pályafutása zenitjén maradt el két olimpia.
Gerevich mögött, mellett, sőt előtt is terjedelmes az újrakezdők névsora, mert több olyan olimpikonunk akadt, akit az első világháború nem tudott megtörni. Az ő sportkarrierjükből az első világégés ugyanúgy tizenkét évet vett el, mint szűk négy évtized múltán Gerevichékéből a második, hiszen a vesztes országok, így Magyarország sportolói sem vehettek részt 1920-ban az antwerpeni játékokon.
Az első háborús korosztályból Fuchs Jenő emelkedhetne ki. Ám a Londonban és Stockholmban egyéniben és csapatban egyaránt aranyérmes, összességében tehát négyszeres olimpiai bajnok kardvívó büszkeségét sértette, hogy 1924-ben őt is selejtezőre kötelezték. Nem indult, pedig helye lett volna a csapatban. (Négy év múlva már vállalta a hazai megméretést, de addigra eljárt felette az idő.) Így két társa, Schenker Zoltán és Berti László a legeredményesebb újrakezdő. 1912-ben mindketten tagjai voltak a győztes kardcsapatnak. Ezt az eredményt 1924-ben ugyan nem sikerült megismételniük – nemcsak a győztes olaszok, hanem a bírók részrehajlása miatt sem –, de az ezüstérem a magyar kardvívás töretlen erejét így is bebizonyította. A Stockholmban bronzérmes birkózónak, Varga Bélának már azért sem kell szégyenkeznie a párizsi hatodik helyért, mert időközben doktori címet szerzett. A szintén birkózó Radvány Ödön a negyedik után hatodik helyezést ért el, Fazekas Tibor és Wenk János a vízilabdacsapattal kétszer is ötödik lett. Rajtuk kívül a sportlövő Velez Rezső, valamint két teniszező, Kehrling Béla és Kelemen Aurél képviselte a folytonosságot.
A második világháború után tizenhárman vállalták az újrakezdést, s bizony megérte. Az 1936-ban Berlinben szerzett bajnoki címét 1948-ban megvédő kardcsapat négy muskétása változatlanul Berczelly Tibor, Gerevich Aladár, Kovács Pál és Rajcsányi László volt. Hallatlan bravúrként tőr egyéniben Elek Ilona szintén ismételt. További négy vívó, a tőröző, illetve párbajtőröző Bay Béla, Dunay Pál, Hátszeghy József és Maszlay Lajos ragadott tizenkét év után újra fegyvert. Utóbbi javított, tőr egyéniben Londonból bronzérmet hozott haza. Ha nem hangzana már-már kegyeletsértően, akkor azt mondhatnánk, a tornász Nagy Margit, valamint Mogyoróssy Győző és Tóth Lajos is fejlődött, a csapat tagjaként előbbi bronz- után ezüstérmes lett, utóbbiak pedig Londonban szereztek végre érmet, bronzot.
Hogyan telt el tizenkét évnyi összesűrített advent, milyenek voltak az átvirrasztott karácsonyok, mi adott erőt az újrakezdéshez? Érdekes lenne erről kérdezgetni a régi bajnokokat. Sajnos már nem lehet. Egyikük sincs közöttünk. (A második világháború előtti aranyérmesek közül csak Csák Ibolya és Tarics Sándor él, de ők 1948-ban Londonban már nem indultak.) Így hát a két leghíresebb hérosz, Gerevich Aladár és Kovács Pál fiát, a vívást mintegy örökségként kapó Gerevich Györgyöt (a Vasas vívószakosztályának mestere) és Kovács Tamást (olimpiai bronzérmes, a vívószövetség technikai igazgatója) kértük fel múltidézésre.
Tőlük tudjuk, hogy amíg volt rá lehetőség, vívóink edzésben maradtak. A háború a főállásban katonatiszt Kovács Pált sodorta el hamarabb a sporttól. Már 1943-ban, egészen a Boden-tóig. Onnan tért haza 1945 nyarán családostul. A kommunista fordulat miatt hamarosan rendszeridegenné vált, segédmunkásként, majd műszaki rajzolóként kereste kenyerét a Ganz-gyárban. „Apámnak nem volt más választása, mint a vívás folytatása. Ez jelentette számára az egyetlen kiugrási lehetőséget” – mondja Kovács Tamás. De még ez is veszélybe került, hiszen a kommunista rezsim erősen fontolgatta, hogy a vívást mint úri sportágat felszámolja (az 1949-es és 1950-es világbajnokságon nem is vett részt a magyar válogatott). „Ma is él bennem a kép, ahogy apám a függönyt félrehúzva leskelődik az ablakból, azt kémlelve, érte vajon mikor jönnek.” A család 1956-ban új életet kezdhetett volna. „Minden elő volt készítve, Rómában találkoztunk volna a Melbourne-ből hazatérő apámmal, ám ő kijelentette: hazajön, mi pedig otthon maradunk” – említi a sorsszerűséget életükben Kovács Tamás.
A Gerevich család itthon vészelte át a háborút. Nem is akárhol, a legvégsőkig védett német bázis tőszomszédságában, a Tabánban, az egykori Bethlen-udvarban. „Apám csapattársának, barátjának, a háromszoros olimpiai bajnok Berczelly Tibornak köszönhette, hogy nem a fronton kellett szolgálnia. Berczelly (Kovács Pálhoz és még számos vívóhoz hasonlóan – a szerk.) katonatiszt volt, ő járt közbe apámért, akit sorkatonaként a Citadellához osztottak be légvédelmi tüzérnek. A mi családunk igazából Budapest ostromát szenvedte meg. Apám többször mesélte, az mentette meg az életüket, hogy volt néhány palack vörösboruk, abból mindennap ittak egy-egy decit, így elkerülte őket a lakosságot tizedelő vérhas” – idézi fel a családi legendáriumot Gerevich György.
A rémséges időszakban, a sötétségben a magyar sport legnagyobbjainak is a karácsony villantott fel reménysugárt. Az ünnep úgy is szép volt, ha az édesapa – mint Kovácséknál – saját kezűleg fabrikálta az ajándékokat, vagy ha – mint 1944-ben Gerevichéknél – még a karácsonyfát is úgy kellett összetákolni egy seprűnyélből és néhány fenyőágból.
Az ünnep akkor is, azóta is, mindig is annak ünnep, aki a szívében hordozza. Megszületni, újjászületni, újrakezdeni csak így lehet, csak így érdemes.