Örökös, hármas szeretet fogságában

Sikerünk titka a játék szeretete, egymás szeretete és a hazaszeretet – határozza meg az 1965-ös női világbajnoki cím, mindmáig egyetlen kézilabdás vb-elsőségünk forrásait a diadal negyvenedik évfordulóján Török Bódog, az „örökös” szövetségi kapitány. A 82 esztendős mesterben a három érzés nem csupán egyszerre található meg, de egybe is fonódik.

A játék szeretete

2005. december 7-én kora délután látogatom meg otthonában Török Bódogot. Méghozzá abban a hiszemben, hogy a négy évtizedes vb-aranyról beszélgetünk; arról, hogyan sikerült az első két csoportmeccsen mindjárt legyőzni az addigi két világbajnokot, a csehszlovákokat és a románokat, vagy arról, miként lehetett a jugoszlávok elleni döntő legeredményesebb játékosa éppen Lengyel Erzsébet. Bogyi bácsi elő is veszi 1965-ös, legendás mágnestábláját, de azon meglepetésemre az idei szentpétervári vb magyar–angolai csoportmeccsét modellezi, és a különféle nyilak rengetegében elveszve már magyarázza is: „Rengeteg gólt kaptunk középről, és ez így nem lesz jó. Nézze meg, a kettes és a hármas védőnk között tizennégyszer törtek be, de Németh Andris kiváló edző, megtalálja ennek az ellenszerét, és meglátja, érmes lesz a csapatunk.” (Meg is találta, és a magyar válogatott Szentpéterváron valóban felállhatott a dobogó harmadik fokára.) Aztán előkerül az újabb ereklye, az a bizonyos kemény borítású fekete könyv, amely több mint két évtized mérkőzéseinek, ellenfeleinek, magyar játékosainak egyedi krónikáját tömöríti. „Ez volt az én videóm és televízióm, ebben benne találja az egész életemet. Hajnalban felültem a vonatra, elmentem megnézni, mitől ilyen kellemetlen ellenfelek ezek a románok, aztán éjszaka jöttem haza, és már ismertem a titkukat. Ezeket a felderítőutakat természetesen én fizettem saját zsebből, sőt hat éven át a szövetségi kapitányi tisztet is társadalmi munkában láttam el. Még úgy is, hogy akkoriban egyszerre hat csapatot edzettem ahhoz, hogy eltarthassam a családomat.” Ám nehogy panaszként hassanak a szavai, máris visszatér a felkészülési módszereihez: „A mérkőzések előtt besétáltam a pálya közepére, és vártam, hogy jöjjön az ellenfél. Kíváncsi voltam rá, ki vállalja, hogy szembenézzen velem, de általában kerülték a tekintetemet. Ilyenkor már tudtam, hogy nyert ügyünk van.”

Egymás szeretete

„Úgy éltünk a vb előtt Tatán, mint egy család. Elfelejtettük a világversenyek előtti várakozás felesleges izgalmait, jellemző, hogy egyetlen felkészülési mérkőzésünket is az edzőtáborban játszottuk a vívók és az atléták vegyes válogatottjával, és ki is kaptunk, mert Pézsa kiválóan védett, Kulcsár pedig szétlőtt minket. Dortmundban sem költöztünk be a többi csapathoz, hanem a várostól tizenhat kilométernyire, egy meghitt panzióban készültünk. A mi lelkünknek nagyon jót tett, az ellenfeleknek pedig fogalmuk sem volt róla, kik a meghatározó egyéniségeink, melyek az előre megkomponált akcióink” – osztja meg velünk a siker receptjét Török Bódog immár a Régi Siposban, ahol a jugoszlávok ellen 5-3-ra megnyert finálé negyvenedik évfordulóján találkozott a kapitány és csapata. A hatvanas hölgyek pici gyermekként örvendeznek és tapsikolnak, amikor hírül veszik, hogy Bogyi bácsi megérkezett, de arra már nincs szavuk, hogy a mester személyre szabott beszéddel és ajándékkal kedveskedik nekik. Illetve Fleckné Babos Ágnes válaszol, és elmondja, hogy a végső győzelemhez óriási erőt adott, ha mérkőzések közben kinéztek a kispadra, mert onnan mindig a szeretet, a bizalom és a nyugalom sugárzott feléjük. „Utódaink közül sokan azért nem tudtak nyerni, mert a döntő pillanatokban ezt nem kapták meg az edzőjüktől” – idézi fel, Török Bódog viszont már csak nekünk feleli: „Egyszer Takácsné mondta, hogy rá tudom erőltetni az akaratomat az emberekre, és tény, hogy a félelmet nemigen ismertem. De soha nem gondoltam magamról, hogy csalhatatlan vagyok, ezt már csak az ellenfél tisztelete sem engedi. Vereségre ítéltetett az az edző, aki azt hiszi, mindent tud. Szegény Igor Turcsin is ennek lett az áldozata, de ezt hagyjuk. Már csak a szépre emlékezem, hiszen az egész életem erről a sportágról szól.”

A hazaszeretet

A kézilabda és a társak szeretetéről Török Bódog minden gesztusa, megnyilvánulása árulkodik, de hazaszeretete ezeknél is mélyebb, legalábbis ösztönösebb, ősibb érzelem. Percenként nem törhet felszínre, viszont amikor vallani kezd róla, azt nem is az előző, hanem a XIX. század stílusában teszi: „Az én drága jó apám a hazáért halt meg, a drága jó fiam a haza miatt halt meg, én pedig mindkettőjük előtt bizonyítani akartam, hiszen nem lóghatok ki a sorból. De ilyen viszontagságos múlt után és jelenben egyébként is mindenkinek szent kötelessége, hogy tegyen a talpon maradásunkért. Székelyudvarhelyi, erdélyi elődeimtől olyan vénát örököltem, hogy harcra és alkotásra születtem, ezért vezetett erre az utam.”
Amiért legalább két okból roppant irigylésreméltó ember. Hiszen hihetetlen magasságokban járt, mégsem volt soha egyedül.