Hetvenötödik születésnapjára „küldöttség” készült hozzá: régi tanítványai, a vívószövetség akkori vezetői, barátok és jómagam. Szólt tehát a feleségének, hogy finom pogácsát süssön, és a boros kancsókat is töltse teli. Ment a kis csapat Újpalotára, az új lakásba, és valaki közöttünk egy szép vázát is szorongatott.
– Kedves Imre bácsi – szóltak a szavak –, Isten éltesse hetvenötödik születésnapján!
– Hetvenkettedik… – jegyezte meg a bajusza alatt a mester, de erre akkor senki sem figyelt oda.
– Honnan szereztétek a vázát? – kérdezte az ünnepelt.
– Magas helyről küldték, őszinte tisztelettel – vágta ki a rezet Kovács Tamás, egykori kitűnő kardvívónk, máig a sportág frontembere. És Vass Imre, aki túl sokat nem szeretett beszélni, s ha beszélt, pattogtak a szavai, tőmondatokba sűrítve a tartalmas mondanivalót, csak annyit jegyzett meg:
– Az ajándékot nem illik visszautasítani… – és már kínálta is hellyel a vendégeket, a háziaszszonyt pedig arra kérte, hozza a pezsgőt a köszöntéshez.
1982-t írtunk. A nagy párbajtőrcsapat sikerei már messze jártak. Régen volt, amikor „Atya” – mert így hívták maguk között – egynémely tanítványa eltávozásáért nemes bosszút kívánt állni, és nyakukra nevelte Nemerét, Kulcsárt. Egyszer, még a legelején, azt mondta Kulcsár Győzőre: „kölyökkutya”, aki játszott a páston edzés közben és játszott a versenyen is.
– Isten éltesse, mester a hetvenötödiken – mondta Kulcsár.
– Hetvenkettedik… – ismételte meg a mester.
Egy nevet dobott be valaki. Eduardo Alejmóét. Az 1930-as évektől a háború kitöréséig tanított Magyarországon az olasz, de csak törve beszélte a magyart.
– Benne láttam azt a magas szintű nevelőt – így „Atya” –, akitől már lehetett tanulni. Annyiféleképpen kell mesternek lenni, ahányféle egyéniség van. Nehéz összegezni, mi a korszerű, a modern. Sákovics dinamikus volt, robbant, Balthazár hátul, a pást végén adta a tusokat. Fenyvesi nemkülönben. De Kulcsár és Nemere vívása például semmiben sem hasonlított. Külön-külön egyéniségek voltak. És ez a szép.
Ültünk a születésnapi asztalnál, és ahogy ilyenkor lenni szokott, egymás után kerekedtek ki a jobbnál jobb történetek.
– Emlékszel, „Atya” – mondta Kulcsár Győző –, egyszer nagyon megsértődtél.
– Egyszer? Nem voltatok könynyű esetek!
– És kijelentetted – idézlek –: „Én magukkal a jövőben nem állok szóba!”
– Na, igyunk – emelte a pezsgőspoharát a magasba Kovács Tamás, aki nem szerette volna az ünnepi hangulatot elrontani. De hát ettől nem kellett tartani. Megbékélt a mester akkortájt hamar. Azaz, ment a békekövet hozzá bocsánatért. Mert az a párbajtőrcsapat ismerte a bocsánat szót.
Az ünnepelt bor után nézett, s ez jó alkalom volt arra, hogy egykori tanítványa, Kulcsár Győző a lényeget emelje ki:
– Hitt az elvégzett munka eredményében, s ha kellett, ennek érdekében mindenkivel összeveszett. Még velünk is. Második apám volt, személye tiszteletet parancsolt, emberi tartása követésre méltó.
A mexikóvárosi olimpiára terelődött a szó. A hármas holtversenyre. A Népsport azt írta az utolsó, mindent eldöntő találat előtt: „…Vass Imre jön, a mester arca halottsápadt, megszólalni még nem tud, csak a szeme él. Kovács Pál széttárja a kezét: „Ilyen versenyt még nem láttam… Még nem láttam…” Aztán ölelik, csókolják Kulcsárt.
És újra végigszurkolták gondolatban, mi játszódott le a mexikóvárosi olimpián.
– Egészségére, maestro! – mondtuk valamennyien a nem tudom hányadik pohár után. – Most a hetvenötödikre, aztán majd a kilencvenedikre.
– Ne akarjatok nekem rosszat – jegyezte meg „Atya” –, szívesen megmaradnék a hetvenkettőnél…
– Kikötöttél a hetvenkettő mellett, Imre – vágta rá Rabe Gusztáv, a sportág élő lexikona. – Én is fiatalítanám magam, ha lehetne.
A párbajtőrözők szerencséje, hogy volt egy Vass Imréjük, Vass Imre szerencséje, hogy tehetséges tanítványai voltak. De ez még kevés lenne: az aranyrögöket csiszolni is kellett, kordában tartani, és a kölyökkutyákat olykor elengedni. És megtanítani sok mindenre. Többek között a küzdelem szeretetére.
Vass Imre 1972-ben, a müncheni olimpia után vonult nyugdíjba, hogy utána többet dolgozzon, mint valaha. 1956-tól kezdődően volt a magyar párbajtőrvívás egyik vezéralakja, jóllehet sohasem vágyott a „nádpálcára”.
– Igyunk még egy utolsót a maestróra! – ajánlotta Kulcsár, mire „Atya” újfent pezsgőt töltött.
– A tölts nem azt jelenti, hogy önts – mondta a hálás tanítvány –, a tölts azt jelenti, teli tölts!
És nevettünk mindahányan.
– Isten éltesse a hetvenötödiken – mondtuk kórusban.
És Vass Imre most sem felejtette el megjegyezni, hogy a hetvenkettediken.
1984 áprilisában halt meg, két évvel a születésnapi látogatás után. Vele semmisült meg a „szalon”, ahol kitüntetés volt iskolát kapni. S most már emlékverseny sincs, ami felidézhetné az alakját, a stílust, ami sírba szállt vele. Pár nappal a köszöntő után aztán Rabe Gusztáv jelentette, hogy Vass Imre tényleg „csak” hetvenkét éves…
Szépen elnéztük a dátumot.
baleset
Büntetést követel az Air India katasztrófa egyik áldozatának édesapja + videó
