Nyílt levél

Kedves Aján Tamás!

Egész levelem borzalmas magyarázkodás, amelyben megpróbálom tisztázni az Önhöz fűződő viszonyomat. Már ezen ártalmatlan első mondat mindjárt két kérdést is felvet. Először: bár szűk esztendeje, egy felejthetetlen sajtóbeszélgetés alkalmával Ön az idősebb, tapasztaltabb és nagyra becsültebb fél jogán kitüntette szerény személyemet azzal, hogy szíveskedett felajánlani a tegeződést; az Ön iránti tisztelettől vezérelve már akkor is vonakodtam elfogadni, s jelen soraimmal sem kívánnék ekképpen bizalmaskodni, így megmaradnék a hivatalosabb magázódás mellett. Másodszor: elnézését kérem, hogy látszatra szereptévesztésbe estem; szokatlan, hogy a légy szólítja meg a sast. Csak, tudja, eddig én abban, a jelek szerint téves hitben leledztem, hogy a sas sem kapkod legyek után, márpedig lázálmaimban mostanában mindig az ön nyitott csőrét vélem látni.
Egészen az athéni olimpiáig csupán annyit tudtam Önről, amit egy magamfajta újságírónak elegendő volt tudnia: időtlen idők óta Ön a Magyar Olimpiai Bizottság különféle nemzetközi tisztségeket is viselő, a súlyemelésben befolyással bíró, doppingügyekben szakértőként tisztelt főtitkára, s talán még azt is pletykálták Önről, hogy a színfalak előtti széles mosoly dacára nem szívesen árul egy gyékényen Schmitt Pállal. Eme felületes ismertségen gyökeresen az athéni olimpia sem változtatott. Bevallom Önnek: rendkívül naivan, a sport nagyszerűségébe vetett hittel utaztam karrierem (már ha megengedi, hogy az Önhöz írott levélben ilyen tolakodó kifejezést használjak) első ötkarikás játékára a görög fővárosba. A sport olyan eszményként élt bennem, mely az emberiségnek békét, nemes versengést, a magyar nemzetnek pedig hősein keresztül dicsőséget hoz. Nem állíthatom, hogy menthetetlenül csalódtam, de ma már számos kérdést árnyaltabban ítélek meg. Anélkül is kitalálná, hogy leírom: mindez a magyar sport kitörölhetetlen szégyene, az öt doppingeset miatt alakult így. Mint valamelyest mégiscsak bennfentestől, fogadja el tőlem: az öt nagyon sok. Ha kettő, legfeljebb három, közte egy elvett érem lett volna, azon még napirendre tudtunk volna térni, de az öttel túllőttünk a célon (elnézést a fejedelmi többesért).
Ám mint említettem, a történtek annak dacára nem változtatták meg gyökeresen az Önről alkotott véleményemet, hogy még Athénban, az Adidas fogadásából doppingügyi sajtótájékoztatóvá silányított délelőttön Ön meglehetősen udvariatlanul bánt a magyar újságírókkal. Ha elfelejtette volna, megragadom az alkalmat, hogy emlékeztessem. A doppingellenőrzések szigorát ecsetelve Ön elmondta, hogy az egyik, súlyos sérülést szenvedett súlyemelőt a dobogóról (nem arról, ahol az érmeket osztják) vitték el a nemzetközi ügynökség emberei. Csupán azt az igazán mellékes körülményt hallgatta el, hogy a magyar Kovács Zoltán a szóban forgó súlyemelő. Eme bejelentés piszkos munkáját Molnár Zoltánra hagyta, Ön pedig még azelőtt – de persze csak az ínyencfalatok elköltése után – angolosan távozott.
Még egyszer megismétlem: bár már Athénból küldött tudósításaimban legalább akkora terjedelemben kellett foglalkoznom a doppingügyekkel, mint a magyar aranyérmesekkel összesen – beláthatja, ez abszurdum, s elhiheti, nem volt ínyemre –, az athéni történések döntően mégsem befolyásolták az Ön iránti megítélésemet. Megosztok önnel egy szakmai titkot: a médiában, különösen a napisajtóban minden csoda három, de inkább csak egy napig tart. Elviekben roppant egyszerű volt a képlet: ha a vétségen ért magyar sportolók valóban bűnösök, akkor az érintetteknek egészen pontosan meghatározható szintig velük együtt kellett volna bukniuk, ha viszont nem, akkor a magyar sportvezetésnek egészen a végsőkig ki kellett volna tartania mellettük. Ilyen erkölcsös magatartást azonban legfeljebb a második világháborút megelőző időszak elöljáróitól várhatnánk el, ha a sors megengedné ezt a képtelen időutazást, de hát el kell tőlem fogadnia: Ön nem annak a kornak az embere. Azon elvárásunk azonban jogos volt, hogy minél előbb zárják le a kínos ügyet, de Ön, Önök erre sem volt, voltak képesek. Ahogy mondani szokás: újabb és újabb csontvázak estek ki a ruhásszekrényből.
Jómagam akkortól kezdtem behatóbban foglalkozni az üggyel, amikor egy éppen rám dőlt. Már az Úr 2005. esztendejét írtuk, amikor a távirati iroda kiadott egy ártatlannak tűnő hírt. Ebben Ön arról értesítette a magyar sajtót, hogy azt a tájékoztatást kapta, miszerint a Nemzetközi Sportdöntőbíróság nem tárgyalja Gyurkovics Ferenc ügyét. El sem képzelné, olykor milyen apró véletlenen múlnak nagy találkozások (ez esetben az Ön és az enyémé). A hírrel súlyemelő-szakíró kollégámnak kellett volna foglalkoznia, ám éppen asztalitenisz-mérkőzésre igyekezett a Marczibányi térre, így a feladat rám maradt. Bár utóbb letagadta, hogy velem korábban akár csak egy szót is váltott volna, én akkor telefonon beszéltem Önnel a hírrel kapcsolatban. Sehogyan sem fért ugyanis a fejembe, miként lehet az, hogy olyan tekintélyes, nagy súllyal bíró sportdiplomata, mint Ön, csak durván két hónapos késéssel értesült egy fontos fejleményről. Válasza, illetve válasz helyett adott nyájas mellébeszélése nem nyugtatott meg, későbbi érdeklődésem alkalmával pedig már válaszra sem méltatott. Ezért magamban megpróbáltam újra logikai rendbe helyezni az üggyel kapcsolatos információkat, s arra a következtetésre jutottam: Ön nem érdekelt az igazság feltárásában. Szó, ami szó: ennek egy-két kellemetlenkedő glosszában is helyet adtam. Ám ha hiszi, ha nem, akkoriban ez teljesen önálló aknamunka volt. Gyurkovics Ferenccel csak az elhíresült kazettaügy idején – bizonyára emlékszik, mely felvételen Komáromi Lajos, az Ön bizalmivá emelt, majd ejtett embere mint a Magyar Súlyemelő-szövetség elnöke nyomdafestéket nem tűrő szavak kíséretében emlegette az Ön nevét és a botrány lezárására irányuló tervét, elvárásait – beszéltem először, de még Dolovai Tamás, a súlyemelő-szövetség korábbi elnökének sejtéseiről sem volt tudomásom.
Kétségtelen, a lavina egyszer csak megindult. Kérem, ne túlozza el a szerepemet, azt a látszatot keltve, hogy ezen munkálkodtam. Én legfeljebb hógolyóztam a völgyben, miközben mások – köztük Ön is – döngették a rengeteget. Önnek bármikor alkalma lett volna megállítania a lezúduló tömeget, de nem tette, talán arra számítva, olyanokat temet majd be, akikért nem sajog az Ön érző szíve. Hosszú, eredményekben igazán gazdag sportvezetői, sőt sportdiplomáciai (ezúttal nyugodtam használhatom) karrierje során először tévedett. A lavina Önt érte utol. A Magyar Olimpiai Bizottság elnöksége egyhangúan megvonta a bizalmát Öntől, aminek következtében – méltatlan utóvédharcok során – lemondani kényszerült főtitkári tisztségéről. Ez a nem csupán presztízsértékű veszteség őszintén lesújtotta Önt, a mai napig képtelen feldolgozni, s csúcsragadozóhoz méltatlanul további kapkodó csatározásokba öli oly drága idejét.
Ezen csatározásoknak, csattogtatásoknak vagyok én, az egyszerű, csöndben percegő légy az egyik kiszemelt áldozata. Ön nagyon csúnya, hogy azt ne mondjam, otromba dolgokat állít rólam, s nem először vádol meg igaztalanul. Afelett még Önnel együtt elsiklottunk, hogy lemondása, lemondatása idején helyreigazítási kérelemmel fordult lapunkhoz. Indoklása, hogy meg ne sértsem, tartalmilag és formailag is annyira pontatlan volt, nem hogy leközlésre, de még válaszra sem méltattuk. Később kiadta egyenesen az MTI-nek, hogy jogi elégtételt vesz lapunkon – azóta is várjuk az idézést. Bár megtévesztő kijelentése miatt az egész ország úgy hiheti, hogy perben állunk, még ezen sem ütköztünk meg. Majd amikor Kecskés Zoltán személyiségi jogi pert indított Ön ellen, olyan közokiratként hitelesített beadvánnyal fordult a bírósághoz, amelyben többek között azt feszegeti, menynyire elfogult vagyok, s arra kéri a bíróságot, erre való tekintettel álljon el attól, hogy engem tanúként meghallgasson. Ezzel már erősen az önérzetembe gázolt, de hát ez nem tartozik az újságolvasókra. Ám Ön ahelyett, hogy megbékélne a helyzettel, továbbra is délibábot kerget. A Kecskés-perről, illetve annak hátteréről írt tárgyilagos cikkeim miatt ismét – immár ügyvédi közbenjárással – helyreigazítási kérelemmel bombázza szerkesztőségünket. Megbocsásson, ilyen bornírtság miatt még nem indult sajtóper. Levele sokadik elolvasása után is képtelen vagyok felfogni, miben hibáztam volna.
Ha nem tekinti tolakodásnak, egy javaslattal állok elő. Nekem sincs ínyemre, hogy rég elfeledett írások után kutakodjak, pláne, hogy bíróságra járjak. Ezért ígérem, a jövőben előzetes egyeztetés, jóváhagyás nélkül le sem írom – még utalással sem – az Ön becses nevét. Soha többé egyetlen szóval sem firtatom, hogy palotában él-e vagy rozzant viskóban, fegyveres testőr kíséretében utazik-e autón, repülővel pedig – a kormányváróból indulva – első osztályon a világ bármely pontjára, hol egzotikus helyen tartott IWF-meetingre, hol a távoli Ausztráliába, a hírek szerint a megromlott hitelű ausztrál szövetség vendégeként tornatermet megnyitni, miként fejlődött ki Önben a politika előtti, illetve utáni, értsd: a pártállami időkben a politika iránti érdeklődése, tisztán vagy hamisan pötyögi le kedvenc zongoráján Bartók Allegro Barbaróját és a többi. (Ahogy mondani szokás: név, cím, elérhetőség a Nemzetközi Súlyemelő-szövetségnél.) Cserébe arra kérem, Ön se zaklasson engem. Ellenkező esetben nem csupán az Ön által kifogásolt, március 3-i és 6-i megjelenésű cikkeim képezik per tárgyát. Választ várok arra is, esetleg egy másik per keretében, hogy Ön most engem valóban briliáns újságírónak tart-e, ahogy azt az említett, felejthetetlen sajtóbeszélgetésen több ember előtt kijelentette, vagy mégsem; Ön milyen bizonyítékok alapján merészeli azt híresztelni rólam, hogy Dolovai Tamástól pénzt fogadtam el az Önről szóló írások fejében, továbbá hogy Schmitt Pálnak bizalmi embere lennék.
Tudja, kedves Aján Tamás, nekem nincs hatalmam, befolyásom, vagyonom, az ön tucatnyi diplomájával szemben is csupán három, ugyanennyi gyermek apjaként egyvalamire azonban felettébb kényes vagyok: a becsületemre és a jó híremre. Nem állhat az Ön érdekében, hogy egy országos napilap, a közéletben ismert szerepet betöltő Magyar Nemzet munkatársaként ezt egy zajos sajtóperben kelljen megvédenem, felemlegetve szóról szóra az Ön dopping- és egyéb ügyekben adott nyilatkozatait, zavaros viselkedését. A légy jelentéktelen teremtmény a sashoz képest, de ha kórusban zümmög, attól nemhogy a sas, még az oroszlán is kellemetlenül érzi magát.
Ígéretemhez híven tartva magam:
Novák Miklós