Mennyi időbe telt, amíg azt mondhatták, hogy New Orleans majdnem úgy néz ki, mint régen?
– New Orleans már soha nem lesz az, ami volt. De ha mégis, biztos, hogy évekbe telik a teljes helyreállítása. Ne lepődjön meg. A város egyharmadát teljesen elöntötte a víz, s bár két hét alatt leszivattyúzták, és ezután újra beindult az élet, még mindig rengeteg a munka. Az építészek és a munkások viszont hiányoznak, nagyon sokan elköltöztek, és nem is szándékoznak visszajönni.
– A történtek után ez azért nem meglepő, mert most bebizonyosodott, hogy a város meglehetősen szerencsétlen helyen fekszik.
– Tény, hogy közel háromszáz éve alapjában véve alacsonyan fekvő területre épült. A magasabb részeket annak idején az alapító franciák, majd az amerikaiak elfoglalták, így az utóbbi száz évben letelepedők számára már csak olyan hely maradt, ami árvíz esetén valóban veszélyes. A Mississippi még nem okozott különösebb gondot, ellenben a város másik részénél egy a Balatonnál nagyobb tó található, ez összeköttetésben van a Mexikói-öböllel, és ha egy hurrikán innen feltolja a vizet a tóba, akkor ebből katasztrófa is lehet, mint ahogy sajnos lett is…
– Sokáig aggódtunk, mi történt önnel. Hol vészelte át a legveszélyesebb napokat?
– A lakóházunk a tó közelében található, és a hurrikán érkezése előtt nem igazán tűnt biztonságos helynek. Ezért átköltöztünk a másik házunkba, amit általában kiadunk bérlőknek. Ez magasabban fekvő területre épült. A Katrina szerencsénkre a várostól mintegy húsz kilométerre haladt el. A feleségemmel az ablakból láttuk, hogy a vihar kicsavarja a fákat, a tetőkön repkednek a cserepek, de fizikailag nem kerültünk veszélybe. Másnap aztán észrevettük, hogy a mi utcánkban is jön fel a víz. De nálunk csak negyven-ötven centis volt. Nyolc-tíz napba telt, amíg leapadt, addig nem tudtunk mozdulni, szóval, ez volt az eltűnésünk története.
– Hogy húzták ki ezt a tíz napot?
– Szünetelt az áramszolgáltatás, hatalmas volt a hőség, a legnagyobb gondot azonban az ivóvíz hiánya jelentette. De ezt is megoldottuk, a szomszédunk úszómedencéjéből szereztünk vizet. Fogyasztás előtt persze felforraltuk. Így mi nem kerültünk igazán nagy bajba.
– A nagyvilág közben azért olyan hírekről is értesült, hogy a kivezényelt nemzeti gárda tűzparancsot kapott a fosztogatók ellen, és holttestek úsznak az elöntött utcákon. Mindezek megfeleltek a valóságnak?
– Igen, de csak kis részét képezték a valóságnak. A média szokása szerint felnagyított egyes híreket. A város azon részében, ahol a szegényebb rétegek élnek, s ezek az alacsonyabb fekvésű, vagyis az árhullámtól leginkább sújtott területek, persze kétségkívül nagyobb volt a baj.
– Váltsunk témát, de New Orleanstól még ne szakadjunk el. Hogy kötött ki éppen itt, miután a melbourne-i olimpiáról nem tért haza? És miként fordult elő, hogy ugyan az aranyérmes kardcsapat fele az Egyesült Államokban telepedett le, de az ország három szegletében?
– Minden azzal kezdődött, hogy a Sports Illustrated magazin még Melbourne-ben kitalálta, szervez egy amerikai bemutatókörutat a magyar sportolók számára. Így is lett, és elég sokan elfogadtuk a meghívást. Mi, hárman, fiatalok már akkor tudtuk, hogy nem jövünk haza, és mindegyikünk igyekezett valami állást találni. Magay Daninak San Franciscóban sikerült, Keresztes Attilának New Yorkban, nekem pedig Philadelphiában. Jómagam akkor már végzett vegyész voltam, kicsit beszéltem angolul, és egy kint élő magyar vívómester segítségével elhelyezkedhettem a szakmámban. Hét évig dolgoztam egy gyárban, s közben a munka mellett a vívást sem hagytam abba. Kétszer meg is nyertem az amerikai bajnokságot. Később aztán a philadelphiai egyetemen megszereztem a doktorátust, majd magam is egyetemi tanár lettem, több helyen tanítottam, és 1972-ben így kerültem New Orleansba is, a Tulane egyetem biokémia tanszékére.
– Olvastam önről, hogy Teller Edével is dolgozott együtt.
– Azt elhiszem, hogy olvasta, de ez nem igaz. Valaki egyszer leírta, hogy honnan vette az illető, nem tudom, és ha rákérdeznek, mindig magyarázkodhatok. Ismertem Tellert, és én is tanítottam azt, amit ő, de soha nem dolgoztunk együtt.
– Ahogy tudom, most Budapesten is előadásokat tart.
– Így van, az ELTE-n beindult a kurzusom, minden tavasszal itt vagyok, idén is február végétől május végéig.
– Éppen fél évszázada, huszonhárom évesen hogy látta, mekkora merészség volt belevágni az amerikai kalandba?
– Kétségkívül az volt, de fiatalon könnyebben hoz meg ilyen döntést az ember. S két dolog is vezérelt abban, hogy kint maradtam. Biztos voltam benne, hogy jobb sorsom lesz, mintha hazajönnék, és jobban is tudom segíteni a szüleimet. Mind a kettő be is bizonyosodott.
– Ami a vívó pályafutását illeti, viszont magyar színekben csak két felnőtt világversenyen vett részt. Igaz, mindkettőn aranyérmes lett, mi több, abban, hogy 1955-ben Rómában világbajnok lett a magyar csapat, komoly érdemei voltak. Melbourne-ről milyen emlékeket őriz?
– A számszerű eredményekre már nem emlékszem, csak arra, hogy könnyen nyertük meg az olimpiát, és mindenki nagyon jól vívott közülünk.
– Gerevich Aladár, Kovács Pál és Kárpáti Rudolf akkor már többszörös olimpiai bajnokok voltak, és egy egészen más generációt képviselt. Gerevich és Kovács több mint húsz évvel idősebbek voltak önnél. Az öregek hogy viszonyultak a fiatalokhoz? Egyáltalán megengedték, hogy tegezzék őket?
– Hogyne, és mondhatom, hogy a lehető legbarátibb viszonyban voltunk velük. A hazai felmérő versenyeken persze megpróbáltuk legyőzni őket, s nagyon örültünk, ha sikerült.
– Az 1964-es tokiói olimpián aztán ön és Magay már az amerikai csapat tagjaként végzett a hetedik helyen.
– Az 1960-as római olimpián még nem indulhattunk amerikai színekben, csak négy év múlva, de akkor sajnos már nem tudtunk a legjobbak közé kerülni. Addigra alaposan megváltozott a vívóstílus.
– Ha önöknek nem is sikerült nyerniük, sporttörténelem, hogy Tokióban egy magyar olimpiai bajnok mégiscsak akadt az amerikai csapatban.
– Bizony, jó barátom, Zimonyi Robi az evezősnyolcassal aranyérmes lett. És én készítettem róla azt a fényképet, a nyakában az aranyéremmel, amit aztán a klubjában kitettek a falra. Ennek az elit klubnak amúgy Grace Kelly bátyja és édesapja volt a tulajdonosa. Később jól mulattam, amikor az amerikai evezősök mondták nekem, hogy van náluk egy magyar, ismerem-e, kint van a fotója a klubban…
Washington
A horvát kormányfő óva intett a vámháborútól
