A portáról felcsöngetnek neki, de foglalt a vonal. „Biztosan öttusázik” – ereszt el egy poént az egyik biztonsági őr, de már itt is van Mizsér Attila, a HVB Bank vezető üzletkötője, főosztályvezetője. Ehhez képest pólóban, farmerben fogad.
– Nem vagyunk mindig öltönyben, csak körülbelül a munkaidő felében, amikor tárgyalunk – mondja, miközben befelé kalauzol.
– A sportmúltja a jelek szerint közismert az épületen belül is.
– Így van, az elvehetetlen, de azért nem kérkedek vele.
– Tényleg túlzás lenne állítani, hogy az előtérbe, a lapok címoldalára tolja magát.
– Örülök, ha érdeklődnek az újságírók, de nem dől össze bennem a világ, ha két évig nem keresnek.
– S az sem baj, ha most életkora, 45. születésnapja kapcsán jön az a bizonyos érdeklődés? Pedig becsületszóra mondom, tavaly óta tervezem ezt az interjút, csak valahogy soha nem jött össze.
– Nem kell szabadkozni, az életkor számomra nem dráma, ha az ember jól érzi magát a bőrében, akkor mindegy, hogy tizennégy vagy hetvenhat éves. Sokan attól félnek, hogy fogy az idejük, én meg azt mondom, az a lényeg, hogy ezt az időt mivel, hogyan töltjük. A saját szüli- vagy névnapomat nem szoktam túlünnepelni, volt rá precedens, hogy az öcsém valamikor március végén szólt, hogy lassan összejöhetne a család a január 7-i Attila-nap alkalmából. Ennek persze megvan az a veszélye, hogy a magamé mellett mások ünnepeit sem jegyzem meg, de szerencsére a feleségem helyettem is megteszi.
– 1994 végén fejezte be öttusa-pályafutását, s szinte azonnal belevágott a bankszakmába. Azt is szerette csinálni, ezt is szereti, de vajon azért, mert annyira különböznek, vagy mert annyira hasonlók?
– A bank annyiban teljesen más, hogy van hétvége! Régen szombaton is volt három edzésünk, a versenyekről nem beszélve. Látszólag nyugisabb a jelenlegi munkám, ám szakterületem, a treasury éppen nem. Ez a bankszakma legdinamikusabb része, hektikus, életszerű, nagyon oda kell figyelni a pénzpiaci folyamatokra, mert lemaradunk az üzletről. Néha megesz minket az unalom, és szivacslabdát dobálunk egymáshoz az irodában, néha meg nincs időm arra sem, hogy kétszer egy nap kiszaladjak a vécére.
– A sport világában egyértelműen mérték a sikert, a bankban mi a mérce?
– A pénzügyi szférában többé-kevésbé megítélhető a siker, a jó üzlet létrejötte, ami kevésbé egyéni, mint csapatmunka gyümölcse. Én továbbra is teljesítményorientált vagyok, kitűzök célokat, s vagy sikerül elérnem őket, vagy nem. Magam vagyok a kontrollom, de hát az öttusában is szigorú voltam önmagamhoz.
– A HVB Bank lett nemrégiben a magyar öttusa főtámogatója, de ön, mint munkahelye és a sportág közötti leginkább egyértelmű összekötő kapocs, nem tolta magát az előtérbe, sőt még a hivatalos bejelentésen sem volt ott. Ennyire szerény?
– Valószínűleg éppen vidéken tárgyaltam, de például legutóbb, a februári fedett pályás idénynyitó verseny sajtótájékoztatóján én képviseltem a bankot. Abban, hogy a HVB felkarolta az öttusát, a döntő szerepet Szalay-Berzeviczy Attila játszotta, ő a tőzsde elnöke, és itt a cégnél is jóval magasabb posztot tölt be, mint én. Persze nagyon örülök, és támogatom az elképzelést, hiszen ez azt jelenti, hogy a bank jóindulattal, jó szándékkal viseltetik a magyar öttusa iránt, és egyetért annak céljaival.
– Az ön személyes céljai mik lehetnek a bankon belül?
– Vezető üzletkötő vagyok főosztályvezetői beosztással, s a következő években nem igazán várható az előrelépésem. Hozzáteszem, nem is török a piramis csúcsára, szakmailag szeretnék előrejutni.
– A sportvezetői feladat nem fordult meg a fejében?
– Pár éve én is szóba kerültem a MOB irodaigazgatói posztjával kapcsolatban, nyitott voltam rá, de nem harcoltam érte, mert teljesen más időbeosztást követel meg, mint a mostani. 1996 és 2000 között tagja voltam az öttusaszövetség elnökségének, 2004-ben felkértek alelnöknek, de csak akkor fogadtam volna el, ha a magam által támasztott követelményeknek megfelelek. Ennek még nem jött el az ideje, a gyerekek nem röpültek ki, egyelőre olyanok vagyunk a feleségemmel, mint egy logisztikai központ, hogy hozni-vinni tudjuk őket ide-oda.
– Annak idején mi fogta meg az öttusában az édesapján kívül?
– Csak ő! A juniorok szövetségi kapitányaként dolgozott, így a közeg nem volt ismeretlen előttem. 1970-ben kezdtem el sportolni, s 1977-ben első mérföldkőként serdülő háromtusaversenyt nyertem.
– Ma is ott ragadna?
– Miért ne? A sportág sokfélesége a mostani gyerekekre is hathat, mint annak idején rám. Igaz ugyan, hogy az ötnaposból azóta egynapos lebonyolítás lett, de én egynapos világkupát is nyertem, szerintem nem lett volna különösebb gondom. Manapság jó, ha valaki gyorsabb, dinamikusabb, ez kevésbé jellemző rám, viszont én lelkileg könnyebben összeszedem magam.
– A magánéletbeli örömök és a bánatok után is?
– Persze, talán azért nem olyan súlyosak nálam az ünnepek, mert arra törekszem, hogy mindennap ünnep legyen valamilyen szempontból. Talán e mentalitásom, az optimista életszemléletem miatt éltem meg apám halálát az átlagnál könnyebben. Nem küldött padlóra. Természetesen megkönnyeztem, megsirattam őt, torokszorító csak rágondolni is. Nehéz megmagyarázni, ám valahogy úgy érzem, gazdagabb lettem azzal, hogy ő meghalt, hiszen ha elvesztünk valakit, nyerünk valamit. Vannak dolgok, amiket örökölünk a szüleinktől, de amíg élnek, az övék, aztán mi viszszük tovább ezeket a gesztusokat, mozdulatokat, no és valamifajta szellemiséget.
– A sport szellemisége ott van az ön gyermekeiben?
– Természetesen. Fruzsi 18 éves, és hosszútávfutó a Vasasban, a 14 éves Alexa junior válogatott kerettag ritmikus gimnasztikázó, a 12 éves Melissa versenyaerobikozik, a 3 éves Márk még csak mozog, mint a csík. Most kapott egy biciklit a születésnapjára.
– Megmaradt az a szurkolók és vetélytársak által annak idején anynyit csodált-irigyelt nyugalma így, 45 évesen?
– Megvan még a nyugalom, és semmi sem tudja beárnyékolni.
Washington
A horvát kormányfő óva intett a vámháborútól
