Dortmundhoz képest München tegnap maga volt a nyugalom szigete. Nem vibrált a levegőben, hogy világbajnoki elődöntő van készülőben, mintha barátságos mérkőzésre gyülekeztek volna a szurkolók. Egy órával az este kilences kezdés előtt az aréna még kongott az ürességtől, s a bemelegítésre érkező játékosok is csak mérsékelten pezsdítették meg a hangulatot.
Más megközelítésben mindkét csapatnak nagyon is érdeke fűződött ahhoz, hogy a találkozó barátságos legyen. A portugáloktól öten (Ricardo, Figo, N. Valente, R. Carvalho, Maniche), a franciáktól pedig hatan (Vieira, Zidane, Thuram, Sagnol, Ribery, továbbá csereként Saha) kocogtak ki azzal a tudattal, hogy sárga lap esetén lemaradnak a döntőről. Arról persze szó sem lehetett, hogy emiatt bármelyikük is kihagyja az elődöntőt – mindkét válogatott a legerősebb összeállításában kezdett. (A franciáknak korábbi társuk, Blanc mesélhetne arról, milyen érzés a finálét a lelátóról nézni eltiltás miatt.) Addigra természetesen megtelt a stadion, s a brazilok kiesésének köszönhetően még az is belépőhöz juthatott, aki eredetileg nem akart eljönni. A feketepiacon a hivatalos áron, 100-150 euróért lehetett jegyet venni.
Az első lehetőség a portugálok előtt adódott – a 4. percben Deco lapos lövéséért kellett nyújtózkodnia Bartheznek –, de inkább a franciák irányítottak. Ennek dacára a portugál támadások nagyobb veszélyt jelentettek; Figo és Cristiano Ronaldo cserélgette egymás helyét, zavart okozva a francia védelemben. Egy látszatra ártalmatlan szituáció végén a 33. percben a franciák szerezték meg a vezetést. Carvalho akasztotta Henryt, aki azonban egy ütemmel később esett el, de tizenegyest érően. Zidane állt a labda mögé, s megmutatta az angol sztároknak, hogyan kell büntetőt lőni Ricardónak. A gól után a vörös mezesek nagyobb sebességre kapcsoltak, de az első félidőben nem tudtak egyenlíteni.
A fordulást követő nyolc percben háromszor is veszélybe kerültek a kapuk. Előbb Henry lőtt néhány csel után kissé kiszorított helyzetből, a labda bizonyára mellé is ment volna, de Ricardo szerencsétlenül ért hozzá, és róla majdnem a hálóba csorgott. A szöglet után Zidane passzolt Ribéryhez, de az ő löketét már természetesebb mozdulattal hárította a kapus. A portugálokat persze jobban sürgette az idő, ennek jeleként Pauleta próbálkozott, de némi forgolódást követően csak az oldalhálóba talált. A vesztésre álló gárda mestere, Scolari hármat is cserélt – igaz, Miguel sérülése miatt egyet kényszerből –, a játékosok pedig jobb híján sorra színészkedtek a tizenhatoson belül, hátha visszakapják a büntetőt. A legnagyobb esélyt azonban Barthez adta nekik, amikor egy szabadrúgást hihetetlenül suta mozdulattal próbált hatástalanítani, de a franciáknak ekkor kellett utoljára agódniuk.
Legalábbis vasárnapig, mert 1-0-ra győztek, így bekerültek az Olaszország elleni berlini fináléba.
n
tizenkét évente finálé. Olaszország 1970 óta tizenkét évenként bejut a labdarúgó-világbajnokság döntőjébe. Ez a sorozat ezúttal sem szakadt meg, Marcello Lippi csapata kedd éjszakába nyúlóan csodálatos játékkal a hosszabbításban, a 119. és a 120. percben szerzett góllal múlta felül a házigazda Németországot 2-0-ra.
– Igazságtalan lett volna, ha nem nyerünk, vagy ha tizenegyespárbajba torkollik a meccs – kezdte nyilatkozatát a drámai kimenetelű csata után Marcello Lippi. Bár az érzelmek hevében több német játékos is azt hajtogatta, nem voltak rosszabbak, az olasz szövetségi kapitány szavait felesleges lenne vitatni. Az olaszok a mérkőzés előtt tulajdonképpen elismerték, hogy a múlt, illetve a német–argentin meccs tapasztalata alapján nem lenne ínyükre, ha büntetők döntenének a továbbjutásról. Lippi ennek érdekében támadó szellemű taktikát dolgozott ki, amire a találkozó közben még rátett egy lapáttal. A hosszabbításra becserélte Iaquintát Camoranesi helyett, majd a 104. percben Del Pierót is Perrotta helyére. Ekkor négy olasz csatár volt a pályán. Totti, a Tonit váltó Gilardino, Iaquinta és Del Piero.
Bejött a húzás. A hosszabbítás elején még csak a kapufát, illetve a felső lécet találták telibe az olaszok Gilardino és Zambrotta révén, aztán az utolsó pillanatokban végül a győzelmet is megszerezték. A 119. percben egy szöglet után Pirlo elé került a labda, tett-vett, majd hanyagul Grossóhoz passzolt, aki kapásból, ballal a jobb sarokba tekert, ezzel a második mérkőzést döntötte el a világbajnokságon, hiszen Ausztrália ellen – szintén az utolsó pillanatokban – ő harcolta ki a tizenegyest. Ám Grosso góljával még nem ért véget a gála. Egy perccel később mintaszerű kontra végén Del Piero is bevette Lehmann kapuját. A Juventus csatára a példa arra, hogy negyedóra alatt is hőssé lehet válni. Több bírálat érte, hogy megsértődött, nem érdekli a világbajnokság, mert nem kezdő. Ehhez képest a második félidő kezdetétől majd’ egy órán át melegített eltökélten a beállásra várva. Összehasonlításképpen: a frankfurti negyeddöntőben a brazil cserék csak azután szedelőzködtek, hogy a franciák megszerezték a vezetést. „Nehezen tudom szavakba önteni, amit érzek. Mindannyiunk gyerekkori álma teljesedett be. Most már nem szabad megállnunk, meg kell nyernünk a világbajnokságot” – mondta Del Piero.
A németek rendkívül sportszerűen fogadták a vereséget. Tagadhatatlan, hogy félelmetes hangulatot teremtettek, a meccs alatt egyfolytában fütyültek, ha az olaszoknál volt a labda, ám amint véget ért a találkozó, emelt fővel viselték a kudarcot. Már-már a giccs határát súrolta, ahogy a játékosok leverve, taps kíséretében a Liverpool indulójára (You never walk alone – Sosem maradsz egyedül) körbesétáltak az arénában, ám hamarosan a szurkolókkal együtt magukra találtak. A nézők rendbontás nélkül, fegyelmezetten elhagyták a stadiont, majd az érvényét vesztett jelszó, „Berlinbe utazunk” helyett újat találtak: „Stuttgart szebb, mint Berlin”, amely kisvártatva még finomodott is: „Stuttgart sokkal szebb, mint Berlin.” (A sváb „főváros” a bronzmeccs helyszíne.) A világbajnokság alatt tapasztalt német jellemrajz nagyobb terjedelmet igényel, ám előzetesen kijelenthetjük: a tegnapi viselkedés végleg felülírta a feléledő német agresszivitásról alkotott sztereotíp gondolkodást. Azt pedig talán mondanunk sem kellene, hogy az éjszakai forgatag következményeként a Dortmundot elborító szemétből másnap reggel már semmit nem láthattunk.
A németek közül először Franz Beckenbauer állt a kamerák és a mikrofonok elé. „Fleissig” volt, mint mindig, nem jött zavarba, de amikor azzal indokolta a vereséget, hogy az olaszok szerencsésebbek voltak, akkor a sminken átütöttek az izzadságcseppek. Beckenbauer újabb vb-győzelemmel akarta megkoronázni életművét, de a németek kiesése dacára is a labdarúgás történetének legsikeresebb alakja. Játékosként és edzőként is világbajnok, a szervezőbizottság elnökeként pedig elsősorban őt dicséri a mostani kifogástalan rendezés. A „Kaiser” nem rejtette véka alá, szeretné, ha továbbra is Klinsmann lenne a szövetségi kapitány, sőt egyenesen úgy fogalmazott: Klinsmann nem teheti meg, hogy visszamegy Amerikába. A megszólítottnak azonban előbb fel kell dolgoznia a történteket: „Csalódottak vagyunk, mert véget ért az álmunk. Nagyon fáj, amikor az embert az ellenfele az utolsó pillanatokban K.O.-val a földre teríti. Ennek ellenére azt mondtam a játékosoknak, büszkék lehetnek magukra, mert a képességeik határáig mindent kiadtak magukból.”
Bár szinte tökéletesen játszottak, az olaszokról mégsem állíthatjuk ugyanezt. Folyamatosan rengeteg csapás éri őket, mégis meccsről meccsre javul a teljesítményük. Ki tudja, milyen meglepetéssel állnak elő a fináléban? Aki le akarja győzni őket, annak végre be kell vennie Buffon kapuját. Eddig ez csak az öngólos Zaccardónak sikerült.
Ukrajna
Seremet Sándor: Jermak és Zelenszkij között jelentős az összhang
