A fű se nő

Kétszáz megveszekedett horvát szurkoló horogkeresztet formáz Livornóban, mi pedig itthon felszisszenünk: ez bizony nem tesz jót a 2012-es Eb-pályázatnak. Magyar drukkerek viszontgyalázzák a szlovákokat, és már megint attól félünk, hogy ezzel csökkennek az esélyeink az Eb-rendezésre. Az elmúlt évtizedek során annyira kifejlődött bennünk a megfelelési kényszer, hogy a különféle cselekedeteket képtelenek vagyunk önmagukban, tisztán erkölcsi alapon értékelni. Ehelyett valamiféle vélt vagy valós hasznosság, célszerűség jegyében hirdetünk ítéletet. Most például a hat év múlva esedékes labdarúgó Európa-bajnokságot, illetve a házigazdáról határozó UEFA-t tekintjük zsinórmértéknek. Bár ezt is álságos módon tesszük; beleéljük magunkat a döntéshozók lelki- és gondolatvilágába, saját érzéseinket, véleményeinket próbáljuk az övékként megjeleníteni, ízlésünknek megfelelően felnagyítunk vagy éppen elbagatellizálunk szavakat, tetteket, mulasztásokat, és máris elhisszük, hogy kívülről mondtak rólunk szentenciát.
A horogkereszt hetven éve rémisztő látvány. Még inkább az, ha hús-vér emberek alázzák bele magukat ebbe az alakzatba. A Ján Slotát pokolra kívánó pécsi transzparens is felesleges és vészterhes indulatokat gerjeszt, bár a livornóihoz képest piti ügy. És ha hűek maradunk fent említett megfelelési kényszerünkhöz, némi cinizmussal hozzátehetjük: a híre csak akkor jut el az UEFA-ig, ha mi magunk visszük oda. Svájcban különben nem is tudják, mi az a Pécs, ki az a Slota. (Más téma, de a felvidékieket kitartásra buzdítani nem fasizmus, nem sovinizmus, nem irredentizmus. A „kitartás” sokkal gyakoribb és általánosabb jelentésű szavunk annál, mintsem hogy még mindig automatikusan Szálasi jusson róla az eszünkbe. Tartsatok ki az pontosan annyit tesz, hogy veletek vagyunk. Legalább lélekben.)
A horogkereszttel és mindenféle, a sport kapcsán sarjadó gyűlölettel az a legkisebb baj, hogy nem kapjuk meg miatta az Eb-t. Mert azt éppenséggel még meg is kaphatjuk. Mint ahogy az elmúlt évtizedben házigazda lehetett a lelátói rasszizmusban és szurkolói botrányokban is messze mélyebben gázoló Anglia és Hollandia.
Ezek az országok azért láthatták vendégül az európai labdarúgás színe-javát, mert hozzájuk – ahogy azt az 1996-os szlogen hirdette – tényleg hazatért a futball. Például nem fordulhatott volna elő, hogy a főváros legpatinásabb arénájának gyepszőnyegéről négy nappal az aktuális Eb-selejtező előtt derüljön ki, hogy játékra alkalmatlan. Nálunk viszont másfél hónapon át nem akadt senki a tulajdonos, a fenntartó, az MLSZ vagy a válogatott stábja részéről, aki észrevette és jelezte volna: a Puskás Ferenc Stadionban nem lehet futballozni. Londonban vagy Amszterdamban ez elképzelhetetlen lenne. De hogy a riválisokat említsük, Rómában, Kijevben és Varsóban is. Mert Angliától Ukrajnáig szinte mindenütt nemzeti ügy a labdarúgás, nálunk viszont nem az.
Mindennek ellenére még így is lehetünk befutók. Mert ahogy a sportdiplomáciában megszokhattuk, az UEFA végrehajtó bizottságának tagjai valószínűleg nem kvantitatív és objektív szempontok alapján ítélkeznek majd – ha így tettek volna, már egy körrel korábban kiesünk –, hanem hoznak egy szubjektív döntést, és utólag megkeresik hozzá a megfelelő ideológiát. A horogkereszt ennek függvényében decemberre fenyegető rémmé nőhet vagy egészen eltűnhet.
Úgyhogy akár azt is elnézhetik nekünk, hogy mifelénk már a fű se nő.