Nyugdíjas vadász

Csank János értetlenkedik és panaszkodik. Jelenlegi – avagy inkább: ideiglenes, pillanatnyi, átmeneti – csapata, a Diósgyőr zsinórban öt vereséget szenvedett el a labdarúgó NB I-ben, ami után a mester imigyen fakadt ki a Nemzeti Sport tegnapi számában: „Edzői pályafutásom alatt ennyit még nem bakiztak játékosok a kezem alatt. Egyszerűen elképesztő dolgokat művelnek, és valamennyien tanácstalanul állunk a történtek előtt.” Csank persze csak tanácstalan, véletlenül sem tehetetlen. Nem érti, miként fordulhat elő, hogy miközben ő már több mint húsz éve dolgozik a futballban – sőt a futballért! –, a játékosok egyre roszszabbak merészelnek lenni. De mint mindig, ezúttal is talál kapaszkodót: kötődik Miskolchoz, ahol egykoron iskolába járt, szeretne segédkezni abban, hogy a csapat visszaszerezze megkopott hírnevét.
Csank János küldetést teljesít. S még csak nem is e nyáron kezdte, hanem 1998-ban. Az azóta eltelt nyolc évben hét együttes (Vác, Videoton, Ferencváros, Siófok, Nagyszalonta, Sopron, Győr) hírnevét akarta helyreállítani – a Videotonét kétszer is –, s ha rajta múlott volna, Debrecenben és Újpesten is tett volna erre kísérletet, csak hát ő Csank, nem pedig „Olcsó” János, a hírnév-rehabilitáció pedig fáradságos elfoglaltság, aminek megvan az ára. Ma már jobb szereti úgy végezni ezt a munkát, hogy nagy lendülettel hozzálát, megbizonyosodik felőle, hogy a feladat teljesíthetetlen, ezért közös megegyezéssel távozik. Az egészben ez a legszebb: a búcsú. Hisz’ várja a vadászmező, ahol levezeti a feszültséget, kitisztulnak a gondolatai, készül az újabb feladatra, célpontot váltva ekkor csapatra vadászik, amelynek elejtésével addig ráér, amíg az előző hírnév-visszaállító klubból ki nem „vérezteti” tartozását. Akkor aztán újult erővel vág neki a munkának. S ez így megy már hosszú éveken keresztül.
Pedig Csank János valaha komoly edzőnek számított. A német módszer, a kemény fizikai alapozás első számú hazai követőjeként már Egerben és Békéscsabán is elismerést vívott ki, Vácott pedig valósággal csodát tett. 1996-ban járt neki, hogy ő legyen a szövetségi kapitány. Bukását azonban a mai napig nem tudja feldolgozni. S nem is annyira a Jugoszlávia elleni
1-12-t – erre mással is „képes” lett volna a válogatott –, hanem azt a rátarti magatartást, hogy nem mondott le azonnal, csak mert háromhavi fizetést kidobott volna az ablakon.
Csank János azóta nem alapos, hanem anyagias edző. Ha komolyan venné saját szavait a Diósgyőr hírnevéről, akkor a pazarló Tornyi- vagy a zsarnoki Reszeli-korszak után önként jelentkezik Miskolcon: Látom, nagy a baj, ha gondoljátok, szívesen csinálnám ingyen is addig, amíg nem állunk talpra. Valahogy úgy, ahogy Gellei Imre dolgozik megbecsülést és szeretetet kiérdemelve a Ferencvárosnál. Ám a miszszió akkor éppen máshová szólította.
Csank János belefáradt a magyar futballba. Amit meg lehet érteni, de ezt illene bevallania. Időközben módszeréről is kiderítették, hogy kifejezetten káros: játszani kellene a labdával, nem pedig kergetni azt. Kereken egy hónap múlva tölti be a hatvanat, eljött az idő, hogy nyugdíjba vonuljon. Mert még egy-két gyászos idény, rehabilitálhatatlan csapat, és a vadászból űzött vad lesz.