Először akkor találkoztunk, amikor augusztusban a magyar női A válogatott felkészülési mérkőzést vívott a B kerettel, és ön a helyszínen nézte végig a meccset. Ennyire szereti a kézilabdát, vagy ilyen aprólékos gonddal követi nyomon, mire adják a pénzüket?
– Is-is. Magam is hosszú éveken át kézilabdáztam, igaz, amatőr szinten, de komolyan. Egyetemi tanulmányaim mellett egy szállodában dolgoztam, annak a csapatában szerepeltem, és az volt a fő célkitűzésünk, hogy legyőzzük a taxisofőrök együttesét. Többször is sikerült, pedig kemény ellenfelek voltak.
– Nem kétlem, de a magyar női válogatott azért más szint. Hogyan találtak rá? Az ön kézilabdás gyökereinek köszönhetően?
– Nemzetközi szinten is népszerű magyar sikersportágat kerestünk, amely mellett hosszú távra, vezető szponzorként kötelezhetjük el magunkat. Emellett az is nyilvánvaló volt, hogy nem valamely klubot szemeljük ki, hanem a válogatottat, hiszen a Pannonhoz hasonlóan az is egész Magyarországért munkálkodik. A kézilabda gyors, dinamikus játék, a nők is határozottak és hatékonyak, kiválóan illeszkednek a mi imázsunkhoz. Ráadásul mindenütt ismerik és szeretik őket, a mérkőzéseken túl remek partnerek közös rendezvényeinkhez, akcióinkhoz. Továbbá biztosak szerettünk volna lenni abban is, hogy a sportágra szánt pénzt valóban a csapatra fordítják, és a kézilabdában erre is garanciát láttunk.
– Olyan tisztán és logikusan érvel, hogy e témában előadásokat is tarthatna a nálunk dolgozó külföldi cégvezetőknek, akik nagy részénél szinte már sikk, hogy semmiféle támogatást nem adnak a magyar sportnak. Vajon miért nem?
– Ez számomra is érthetetlen. Mert ha én külföldi vagyok is, a vállalat magyar. Hárommillió ügyfelünk van országszerte, amit tőlük kapunk, abból nekik is szeretnénk valamit visszaadni. Például úgy, hogy – mert a pénzügyi helyzetünk ezt megengedi – támogatjuk a női kézilabda-válogatottat, ezzel növeljük a győzelmi esélyeit, és ha sikerrel szerepel, vele együtt nyernek az ügyfeleink és mi is.
– Sőt PR-szempontból talán az sem tragédia, ha olykor kikap a csapat. Persze nem a selejtezőben, hanem a világbajnoki döntőben, mondjuk nyolcgólos vezetésről, mint 2003-ban Zágrábban. Hiszen az elvesztett aranyérem valóságos nemzeti hőssé, bár tragikus hőssé emelte a játékosokat…
– Teljesen igaza van. Szerintünk fontos, hogy a támogató egy-egy vesztes meccs után is a csapat mellett álljon. S elképzelhető az is, hogy a vesztes a vereségtől még népszerűbbé, ismertebbé válik. Eközben persze ott kell lenni a csúcs közelében, és érezni, tudni, hogy megvan az esély az első helyre. A 2004-es Európa-bajnokság végjátéka is ezt bizonyította, amikor a magyar válogatott óriási elismerést aratott azzal, hogy egy nap alatt magához térve az oroszok ellen megszerezte a bronzérmet. Előző nap ugyanis játszott egy elődöntőt is, nem tudom, emlékszik-e rá?
– Hogyne emlékeznék. Norvégia példátlan különbségű, 44-29-es vereséget mért Magyarországra, méghozzá mindezt Budapesten. Ezt talán már nemcsak magyar szponzorként, hanem norvég szurkolóként is túlzásnak tartotta, nem?
– De, az is volt. Ezért becsültem még inkább a lányokat, hogy végül mégis felállhattak a dobogóra.
– Van kedvenc klubja és játékosa?
– Kedvenc „klubom” a válogatott, játékosom pedig Görbicz Anita, aki fantasztikus és lenyűgöző sportoló. Nem túl magas, nem túl erős, de szenzációs technikájának és játékintelligenciájának köszönhetően világklasszis. Rengeteget fejlődött, nagyon sokat tett érte, hogy eljusson erre a szintre, és én ezt méltányolom.
– Mit érezne, ha a pekingi olimpia magyar–norvég döntőjében, döntetlen állásnál, éppen Görbicz Anita állna oda az időn túli hétmétereshez?
– Hátradőlnék. A magyar– norvég párharcban én már csak nyerhetek.
Ukrajna
Brüsszel hátba szúrta az európai gazdákat
