Magyar bajnok Bécsben

S P O R T T Ö R T É N E L E M Amikor az 1956-os forradalom és az azt követő események magyar sportveszteségeit számba vesszük, elsősorban a külföldre távozott melbourne-i olimpikonokat és a Budapesti Honvéd idegenben maradt labdarúgóit említjük. Pedig a befutott, beérett klasszisokon kívül sok ígéretről ki sem derülhetett, mire vihették volna, ha itthon teljesíthetik ki pályafutásukat. Ki tudja például, meddig jut Németh Károly, ha tegnaphoz kereken ötven esztendeje nem vág neki az osztrák határnak?

Horváth László György
Bécs egyik külső kerületében, szép családi házban él feleségével Németh Károly, aki 1956. november 6-án menekült el Magyarországról, és a hatvanas–hetvenes években kiemelkedő sportsikereket ért el Ausztriában. A hetvenedik születésnapjára készülő egykori súlyemelőbajnok aktívan nem vett részt a forradalomban, de húszévesen úgy érezte, el kell hagynia az országot. A Vas megyei kisközségben élő Németh családot ugyanis 1951 márciusában kitelepítették a Hortobágyra, ahonnan csak több mint két év múlva térhettek haza, és az alföldi számkivetettség ütötte örökké
fájó seb szinte ösztönözte a menekülést.
Amikor a forradalom alatt megnyílt az osztrák határ, Károly és barátai kerékpáron átmentek Burgenlandba, hogy megnézzék, milyen az élet Ausztriában, ahonnan az előző évben kivonultak a szovjet csapatok. A határon túli településeken mindenütt nagy barátsággal fogadták a magyar fiúkat, részben ez volt az oka, hogy a forradalom bukását követően úgy döntöttek, nem várják meg, amíg újra leereszkedik a vasfüggöny. Az egykori hadifoglyok történetei alapján egyébként is attól féltek a környékbeliek, megeshet, hogy az oroszok összeszedik majd a fiatalokat, ahogy az a világháború után is történt, és elviszik őket Szibériába. Akkor már inkább irány a szabad világ, gondolták többen is.
Társaival egy menekülttáborba került Stájerországban, ahonnan néhány nap múlva Salzburgba utazott a bátyjához, aki még a negyvenes évek végén „disszidált”. Megünnepelték a találkozást, majd e mozgalmas napokban a fiatalember találkozott egy ott tanuló bécsi lánnyal is. Különféle alkalmi munkákat vállalt, várta a sorsa jobbra fordulását. Tengerentúli állásajánlatokra jelentkezett, egy alkalommal már a Kanadába induló repülőgéphez is kiment, de a testvére visszatartotta azzal, hogy valamikor majd csak hazajöhetnek, ne menjen távol a szülőfalujuktól. Ezért elhatározta, hogy inkább Bécsbe utazik, és megkeresi a lányt. Az osztrák fővárosban szerzett új ismerőseivel egy alkalommal arról beszélgettek az utcán, jó lenne kitanulni az autóvezetést, de nem tudták, hogyan fogjanak hozzá. Társalgásukat meghallotta egy magyar bárónő, aki befizette őket egy tanfolyamra, és tolmácsot is fogadott melléjük. Így jutott szakmához. Közben elvetődött egy súlyemelőversenyre, ahol a szünetben társai szórakoztatására emelgetni kezdte a nehéz vasakat. A jó kötésű legényen megakadt az egyik edző szeme, meghívta a csapatába, ezzel elindult a sportkarrier útján. Három hónap edzés után kerületi bajnokságot nyert, 1958-ban pedig Alsó-Ausztria bajnoka lett. Nappal dolgozott, este edzett. Megtalálta és feleségül vette a lányt, akiért Bécsbe jött. Sikeres lett a házassága, pedig a lányt az apja kitagadta, mivel más partnert szánt neki.
A magyar fiú egyre nagyobb súlyokat emelt a feje fölé, és egyre több barátot szerzett. 1960-ban – az olimpia után – megkapta az osztrák állampolgárságot, és a rákövetkező évben elindulhatott az osztrák bajnokságon, amelyen mindjárt aranyérmet nyert. Még ötször állt a dobogó legfelső fokán, és csak egyszer szorult a másodikra. Sokan megjegyezték a nevét, amikor 1962-ben félnehézsúlyban többet emelt, mint a nehézsúlyúak. Megkedvelték a szerény, de sikert sikerre halmozó sportolót. 1966 volt a legjobb éve, az osztrák bajnokság megnyerése mellett harmadik helyezést ért el a Duna Kupán, és jól szerepelt a világbajnokságon is: nyomásban 160 kilogrammal első lett, ám akkor még fogásnemenként nem hirdettek győztest. Ma világbajnok lenne, de nem a szabályok akadályozták meg az igazi dicsőség elérésében.
Sérülések miatt nem lehetett ott a tokiói, majd a mexikói olimpián sem. Persze nem írható mindez a balszerencse rovására. Karl Nemeth ugyanis – így ismerték meg az osztrákok – teljesen amatőr státusban készült a versenyekre. Előbb egy papírgyárban, majd a Shellnél volt gépkocsivezető, és az ottani szokások szerint rakodómunkás is. A napi fárasztó munka, a papírbálák emelgetése után ment le az edzőterembe, ahol éjszakába nyúlóan tréningezett. A kellő szakmai háttér hiányában könnyen szenvedett sérüléseket, de így is felvette a versenyt más országok legjobbjaival, köztük a magyarokkal is. A hatalmas testi erővel megáldott, kiemelkedően tehetséges súlyemelőnek gyakran mondogatták honfitársai – különösen a szombathelyi Tóth Gézával került jó barátságba –, hogy ha itthon, a hazai feltételek között edzene, a legjobb lehetne. Karl Nemeth azonban így sem panaszkodhatott. Az osztrák cégek ugyan a hatvanas években még nem szponzorálták a súlyemelőket, de a fénykorát élő televízió hatalmas nyilvánosságot biztosított a legjobbaknak. A bajnok magyar hetente feltűnt a képernyőn, gyakori vendége volt a sportműsoroknak, a nyugati határszélen sokan miatta is nézték az osztrák adókat.
Egy kelet-berlini verseny után, amelyet a hazai szervek reagálása szempontjából „főpróbának” tekintett, eldöntötte, hogy tizenkét év után meglátogatja a szüleit.
A honvágyát addig úgy próbálta csillapítani, hogy a magyar határ közelében, Rohoncon vett házat. Hosszú várakozás és latolgatás után egyszer csak hazatért a bátyjával, azután pedig egyre gyakrabban jött, hozta a feleségét és a fiát is.
Ideje múltával Karl elköszönt ifjú sporttársaitól, de hűséges maradt a súlyemeléshez. A negyven fölötti korosztályos versenyeken – a korábbi hat bajnoki cím után – még hatszor nyert osztrák bajnokságot, a masters kategóriában a világ legjobbjai között tartották számon. Akkoriban azonban már a fiának szurkolt, aki úszásban volt országos bajnok, mostanában pedig az unokája sikereinek örül, amelyeket amerikai futballban arat.
Hiába, az alma nem esik meszsze a fájától, a fiúk az elődeik útját járják. Egy helytörténeti kutatás során nemrégen előkerült jegyzőkönyv szerint Németh Károly szépapja az 1755. esztendőben egy falusi eljegyzésen „kösződni azaz birakozni” hívta az egyik vendéget. A kösződésből némi bonyodalom támadt, ezért jegyezték fel az esetet, így maradt ránk dokumentum a korai magyar birkózóhagyományokról és egy család történetének érdekes epizódjáról.
Németh Károly elégedett ember, szerencsésnek tartja sorsa alakulását, és egy kicsit jelképesnek érzi, hogy az a bécsi kerület, amelyben él, Budapest XIII. kerületét választotta testvérvárosának, a háza sem esik messze az Angyalföld utcától.
Így újra egészen közel került Magyarországhoz.