Pótolhatatlan az Aranycsapat

Grosics Gyula a magyar labdarúgás élő tanúja. Ő is tudatában van eme szerepének, ám ez nem örömmel, sokkal inkább keserűséggel tölti el. Nem csupán, nem elsősorban az elvesztett világbajnoki döntő miatt érzi úgy, hogy kicsúszott az élete. A sajátjáénál jobban foglalkoztatja közössége sorsa, amely, úgy látja, egyre rosszabbra fordul.

Évek óta mintha tudatosan készülne az elmúlásra, egy-egy nagyobb lélegzetvételű interjúja egy-egy vallomással is felér. Mi készteti az elszámolásra?
– Talán túlzás, hogy tudatosan készülök az elmúlásra, az viszont igaz, hogy nem félek tőle. A halál kikerülhetetlen, egyszer mindenki szembetalálkozik vele, s ahogy idősödik az ember, annál többet foglalkoztatja ez a gondolat. Az intő jelekre muszáj odafigyelni. Az Aranycsapat kapusaként váltam ismertté, s a klasszikus tizenegyből már csak ketten élünk. Mindezt az teszi igazán fájdalmassá, hogy a társak több mint fele nagyon fiatalon elment, csak négyen, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Buzánszky Jenő és jómagam értük meg az öregkort.
– Puskás halálakor kollégám fogalmazott így: az Aranycsapat úgy is végződik, ahogy kezdődött. Buzánszky Jenővel belegondoltak ebbe?
– Nem szívesen, mert akkor folytatni kellene a gondolatot, amit senki nem kívánhat tőlünk. Öcsi halála természetesen mélyen megérintett bennünket. Bár az elmúlt hat évben a szemünk láttára romlott az állapota, s az utolsó másfél-két évre tragikusra fordult, a halálát megelőző hónapban pedig felkészülhettünk a legroszszabbra, mégis nehéz szembesülni az elvesztésével.
– Puskás Ferenccel kissé mostohán bánt a nemzet az utóbbi években, halála után viszont hőssé magasztalta, mondván, nemcsak kivételes tehetségű labdarúgó, hanem nagyszerű barát és igaz hazafi is volt. Nem túlzó a megannyi dicséret?
– Lám, ahhoz, hogy valakit elismerjenek, még a huszonegyedik században is meg kell halni. Puskás Öcsivel kapcsolatban azonban még a túlzó vélemények is helyénvalók. Az mindenki számára egyértelmű, hogy Öcsi világklasszis volt. Sőt ennél is több, a maga korának a legjobbja, tagja annak a nagyon szűk, legfeljebb öt-hat fős klubnak, amit nevezhetünk a világklasszisok krémjének, netán álomkategóriának. Ezen játékosok között tudás szempontjából már nincs is értelme különbséget tenni, mert bárhogy érvelünk is, a braziloknak úgyis Pelé, az argentinoknak Maradona, a németeknek Beckenbauer, nekünk pedig Puskás marad a legjobb. A nagy játékosok többségükben egyúttal kivételes emberi tulajdonságokkal is rendelkeznek. Tudás és jellem tehát elválaszthatatlan, az ember szüli a labdarúgót, nem pedig a labdarúgó az embert. Ugyanide lyukadunk ki, ha azt vizsgáljuk, számtalan rendkívüli tehetség miért nem futja be az előtte álló pályát. Öcsi méltatása teljesen megalapozott.
– Az Aranycsapat tagjainak általában erős volt a nemzettudatuk? Ön szerint igaz-e például, hogy az Aranycsapat hozzájárult az 1956-os forradalomhoz, mondván, az ötvenes években megtestesítette a nemzeti érzést, hiszen „Hajrá, magyarok!”-at kiáltani, a Himnuszt énekelni csak labdarúgó-mérkőzésen lehetett szabadon?
– Lehet benne valami. Hozzátenném, hogy a Rákosi-rendszer ellen először éppen az elvesztett világbajnoki döntő után tüntettek tömegek. Ez az élmény elraktározódhatott az emberekben, nem volt előzmények nélküli, hogy 1956. október 23-án százezrek jelentek meg az utcákon. Bár különböző vérmérsékletűek voltunk, Czibor Zoli például fegyverrel harcolt a Széna téren, mindenki érezte annak a felelősségét, hogy egy-egy mérkőzésen az egész nemzetet képviseljük.
– Az ezredforduló tájékán kezdett nyilvánosan beszélni a meghurcoltatásairól, majd az elvesztett világbajnoki döntő ötvenedik évfordulóján arról, hogy olykor az Aranycsapatban is voltak ellentétek. Puskás Ferenc halála feltépte-e a pecsétet újabb titokról?
– Ami titkom még van, mint például besúgóim névsora, azt elviszem magammal. Úgy gondolom, minden fontos részlet ismeretessé vált az Aranycsapattal kapcsolatban, Öcsi halála miatt még inkább illetlenség volna egy-egy személyes sérelmet boncolgatni. Annak egyébként pontos oka van, hogy miért csak több évvel a rendszerváltozás, pontosabban az annak nevezett esemény után kezdtem beszélni életem zűrös időszakáról. Csupán 1994-ben zárták le az aktámat, amit 1996-ban kaptam kézhez. Márpedig az ötvenes években azt az utasítást kaptam, hogy senkinek, még a családomnak se beszéljek róla.
– Fél évszázada, 1954-től 1957-ig, tehát négy éven keresztül minden évben akadt olyan fordulat az életében, amilyenből másnak egy is sok. Ezen események hogyan határozták meg a karácsonyok hangulatát?
– Jelentősen. 1954 karácsonyakor például már a házi őrizetemet töltöttem, s azokban a napokban kaptam az utasítást, hogy januárban meg kell jelennem kihallgatáson a Honvédelmi Minisztériumban.
– Kevésbé köztudomású, hogy Puskáshoz hasonlóan ön is őrnagyi rangban szolgált, ami megadta a kihallgatás komolyságát.
– Igen, s ha váll-lapom letépésével lefokoztak volna, akkor még komolyabbra fordulhatott volna, hiszen akkor az ÁVH vett volna kezelésbe, s aligha úszom meg tizenhárom havi házi őrizettel.
– Az ön esetében mit jelentett pontosan a házi őrizet?
– Örökké figyelték a lakásomat – előfordult, hogy az illetőt behívtam egy kávéra, ne fagyoskodjon már odakinn –, s engedély nélkül nem hagyhattam el Budapestet. De azt sem nézték jó szemmel, ha nyilvános helyen mutatkoztam. 1955-ben például kimerészkedtem a Fradi-pályára egy meccsre, s csak a nézők akadályozták meg, hogy elvigyenek onnan.
– Mi volt a bűne? Az elvesztett világbajnoki döntő, netán közismert rendszerellenessége?
– Valószínűleg az utóbbi, s emiatt engem tettek meg bűnbaknak. Hivatalosan pedig kémkedés, hazaárulás volt a vád, ami ellen esélyem sem volt védekezni, csak a hatóság könyörületén múlt a sorsom. A csapattársaim a vb-döntő előtt is mondogatták, csak azért nem visznek el, mert a világ egyik legjobb kapusa vagyok. A berni vereséggel megszűnhetett a védettségem. Szerencsémre mégsem teljesen. Ha Nógrádi Sándor altábornagy, miniszterhelyettes nem vesz a pártfogásába, rosszabbul alakult volna a sorsom. A rettegés időszaka 1955 karácsonyakor ért véget. Hegyi Gyula, az OTSB vezetője december 21-én hivatott, s közölte velem, hogy január 1-jétől Tatabányán fogok játszani. Vegyes érzések kavarogtak bennem. Egyrészt örültem, hogy véget ér a száműzetésem, másrészt mellbe vágott, hogy Tatabányán tulajdonképpen folytatódik. Visszatekintve mégis azt kell mondanom, jobban nem is alakulhatott volna a sorsom. Tatabányán óriási szeretettel fogadtak és vettek körül mindvégig, és megtudtam, mit is ér a kapus. A Honvédban ugyanis szinte mindegy volt, hány gólt kapok, Öcsiék annyival többet rúgtak. Tatabányán viszont egy gól ide vagy oda meccseket döntött el.
– 1956 karácsonyát köztudomásúlag Olaszországban töltötte a Honvéd több játékosával együtt. Már ott megfogalmazódott önben, hogy hazatér?
– Akkor még nem, bár olyan szomorúan egy karácsonyt sem töltöttünk el, mint akkor a milánói szállodában. Hazatérésről csak azután lehetett szó, hogy amnesztiát ígértek. Erre 1957 júliusában került sor. Végül nem is esett bántódásom, bár a visszaérkezés rémálom volt. A határon rabszállító kocsi várt, majd a győri ÁVH-laktanyában kihallgatáson estem át. A parancsnok gyerekkori játszótársam volt, ennek köszönhettem, hogy nem tartottak ott napokig, hanem még aznap családostul hazaindulhattam. Szeptemberben a Bulgária elleni világbajnoki selejtezőn a válogatottba is visszatérhettem, így tulajdonképpen 1957-ben boldogan karácsonyozhattunk.
– Igaz, hogy többek között Puskás amiatt sem tért haza, ahogy önt fogadták?
– Lehetett benne része, de túlzás lenne azt állítani, hogy csak ezért. Nyugaton óriási visszhangja volt annak, hogy engem rabszállítóval vártak, s az akkori hangulatban senki nem tanácsolta Öcsiéknek a visszatérést.
– Legközelebb csak 1962-ben, a chilei világbajnokságon találkoztak?
– Igen, de akkor is csupán véletlenül. Senki nem számított arra, hogy a spanyolok nem jutnak be a legjobb nyolc közé. Ám jellemző Öcsire, ha már egyszer kiestek, kötelességének érezte, hogy meglátogasson minket. Emlékszem, feszélyezett volt, nem tudta, hogyan fogadják, ráadásul az egykori társak közül már csak ketten, Bozsik Cucu és jómagam voltunk a csapatban. Szerencsére hamar felengedtünk, s ezután Öcsi, ha tehette, mindenhol felkereste a magyar válogatottat.
– Útjaik azonban jelképesen is mindig szétváltak. Amíg Puskás egészen a betegségéig megőrizte a jó kedélyét, ön évről évre egyre komorabbnak tűnik. Miért?
– Rengeteg szép emléket is őrzök, de az egész életemet megkeserítette, hogy igaztalan vádak miatt állandó rettegésnek voltam kitéve. És sajnos azt kell mondanom, hogy bár enyhült a légkör, a dolgok egészét nézve 1990 óta sem változott a helyzet. Ugyanazok vannak hatalmon, s a helyzetükkel egyre szemtelenebbül élnek vissza.
– 2003-ban adott interjújában úgy fogalmazott, hogy ha a 2006-os választásokat a baloldal nyeri meg, visszaköszön a kora Kádár-kori diktatúra.
– Hát nem visszajött?! Itt toporog az utcán! Ez az egész országra nézve tragédia, s az én személyes sorsomat is átszövi. Ma én nem az Aranycsapat megbecsült kapusa vagyok, hanem a fél ország szemében csupán megveszekedett jobboldali. S az a legszomorúbb, ma már nemcsak hogy Aranycsapat nincs, de szinte semmi, ami ebből az állapotból kizökkenthetné az országot. Nagyon nehéz ezzel a tudattal együtt élni.