Élete kész regény – ez az olyan sokszor használt fordulat tökéletesen illik a 81 éves egykori kiválóságra. Amikor Pista bácsi feleségével, Ella asszonnyal karöltve a kelenföldi kis lakásban belefog igaz meséjébe, megelevenednek az emlékek a vitrinben és a falakon. Szondy Istvánt már születése előtt megérintette a történelem, hiszen Bihar megyében tanítóskodó édesapja Trianon után nem tette le az esküt a románoknak, így szorult a család a mai határok közé, s jött világra a kis Pista Berettyóújfaluban 1925. december 29-én. A közeli debreceni Nagyerdőben tanult meg úszni, s nem sokkal azután, hogy apja Cegléden kapott kántortanítói állást, ő lett a város legjobb úszója. 1941-ben hadapródiskolába került, ahol az öttusa különböző számait kötelező jelleggel oktatták. Így nem véletlenül indult el, s lett második az embert próbáló sportág első hazai ifjúsági viadalán 1943-ban. Mégsem vált azonnal a rabjává: „Megfogadtam, hogy nem leszek öttusázó, főképpen azért, mert lóhiány miatt lovaglás helyett tizenkét kilométert biciklizni kellett.”
Fogadalmát három év múlva revideálta, az addigi szünetbe pedig „besegített” a második világháború. Szondyt Németországban érte a béke katonaszökevényként. Az első öttusázó magyar bajnok, Karácson László hatására 1946 májusában úgy döntött, újra belevág a sportágba. Amelynek csillaga emelkedni látszott, Dinnyés Lajos kisgazda miniszterelnök egy verseny és néhány fröccs után megígérte, majd létrehozatta Európa első öttusaistállóját tíz lóval. Szondy eljutott az 1948-as londoni olimpiára, ahol 18. lett, aztán viszont jött a fordulat éve, a (volt) katonatiszteket bélistázták, az öttusaszövetség vezetőit a Rajk-perhez kapcsolódva felakasztották vagy bebörtönözték. Szondy csak a magyar bajnokságokat gyűjtögethette, mert a vb-kre nem utazhatott el sporttársaival. „Sokat köszönhetek a dicsőséges Szovjetuniónak” – tréfálkozik, s tényleg, ha a „nagy testvér” nem dönt úgy, hogy a kommunizmus fensőbbségét hirdetve visszatér a sport színpadára, a magyar öttusa sem jut el oda, hogy máig tartó dicsőséges korszakot nyithasson.
Az utolsó pillanatban dőlt el, hogy a magyarok is részt vehetnek az 1952-es helsinki olimpián. „Egy jóindulatú asztalos volt a szövetség elnöke, ő segített, Kutas István pedig megmondta, csapatban minimum hatodiknak kell lennünk, különben megszűnik a magyar öttusa.” A többit tudjuk: a csapat olimpiai bajnok, Benedek Gábor ezüst-, Szondy bronzérmes, Kovácsi Aladár 12. lett egyéniben. S a következő vb-ken folytatódott a sor, rendre Szondy Istvánnal az élmezőnyben, a dobogón. Mégis úgy döntött 1955-ben, jöjjenek a fiatalabbak, a jobbak, ám annyira jó lovasnak számított, hogy díjlovaglásban 1956-ban is bekerült az olimpiai csapatba. Mégsem utazhatott Melbourne-be, hiszen az állat-egészségügyi zárlat miatt nem engedték be a négylábúakat Ausztráliába, így a lovas játékokat Stockholmban rendezték, november helyett még júliusban. Szondy lova, Arab lesántult, így Higannyal versenyzett a svéd fővárosban, s hiába teljesítette a pályát, három kitörés miatt kizárták.
Feleségét, Ellát még 1953-ban ismerte meg a margitszigeti Nagyszállóban, ahol a szép szőke hölgy énekesnőként dolgozott. Miután mindketten elváltak, 1956-ban házasodhattak össze, s az enyhülés jeleként hosszabb huzavona után útlevelet kaptak, hogy ötnapos turistaútra Bécsbe utazhassanak. Október 20-án, szombaton keltek útra… „Éppen nejlonharisnyákat hajkurásztunk Schwarcz bácsinál a Mariahilfer Strassén, amikor találkoztunk Szilárd Zoltánnal, a londoni olimpia nyolcadik helyezett gyorsúszójával, aki kérdezte tőlem: Te nem tudod, hogy Magyarországon forradalom van?” Ha nem tudták volna, megérkezett a szállóba a Honvéd Dél-Amerikába készülő futballcsapata, no meg többek között Vad Dezső újságíró, neki nyilatkozta azt nagy bátran Szondy, hogy amíg az oroszok Magyarországon vannak, ő nem megy haza. Ehhez meg kellett hosszabbítania a vízumát, amit a későbbi külügyminiszter, akkori bécsi nagykövet, Puja Frigyes intézett el neki. Vele a lovasolimpián Stockholmban akadt össze, s énekeltek együtt magyar nótákat pálinkázás közben… Mivel nem úgy készült, hogy disszidál, vissza akart menni, ám nem engedték át a határon. Közben jött a hír, hogy leverték a forradalmat, bejöttek az oroszok, így hosszú hezitálás után Ella asszony kibökte: „Pista, próbáljuk meg kint!” Összes vagyonuk az a kétszáz harisnya volt, amit aztán harmadáron visszaadtak Schwarcz bácsinak, mert ki keresi ezt a portékát Nyugaton?
Ezúttal egy német lovasbarát, bizonyos Rolf Bartels segített, úgyhogy november közepén Szondy már pincérkedett a braunschweigi Park Hotelben. Első tevékenységként leöntött kávéval egy idős helyi hercegnőt. „Ez az úr olimpiai bajnok és magyar menekült” – mentegette őt a főnöke, így szidalom helyett húsz márka borravalót kapott. Neje az étteremben pruszlikban magyar nótákat énekelt és pálinkát árult, éjjel-nappal dolgoztak. 1956 karácsonyakor is. A szentestét braunschweigi manzárdszobájukban töltötték, és csak zokogtak… Nagy néha tudtak telefonon beszélni az otthoniakkal, akik virágnyelven tudatták velük, nagyon hiányoznak nekik, de ne jöjjenek haza. 1956 legvégén, a két ünnep között mégis majdnem ezt tették, amikor cirkuszos cigányok kötöttek beléjük, Ella orrát eltörték, Istvánt nyolc helyen megkéselték. „Nagyon elkeseredtünk, sírtunk, majd szerelmeskedtünk, és helyrejött minden” – árult el egy kis pikáns titkot Szondy. S tényleg majdnem minden helyrejött, 1957 augusztusában egy wolfsburgi gimnáziumban kapott testnevelő-tanári állást, majd 1962-ben elnyert egy oktatói helyet a frankfurti testnevelési egyetemen. Itt dolgozott egészen 1990-es nyugdíjazásáig. 1960-ban turistaként elment a római olimpiára, ahol aztán – egykori mestere, Tóth Béla mellett – rengeteget tudott segíteni Németh Ferencnek, Nagy Imrének és Balczó Andrásnak a korszakos siker (két arany, egy ezüst) elérésében. Mellékállásban szövetségi edzőként sokat tett a német öttusa és a vívás világszintűvé válásáért.
1962-ben még menekültútlevéllel jártak először újra idehaza, 1967-ben kapták meg a német állampolgárságot, miközben szeretettel fogadták az arra járó magyar sportolókat, Papp Lacit és a többieket. 2000-ben települtek vissza Magyarországra, itt ünnepelhették tavaly Pista bácsi nyolcvanadik születésnapját, idén az aranylakodalmukat. „Pacemakerem van, de jól ketyeg, megcsinálta Préda Pista, az egykori vívó. Hetente háromszor-négyszer úszom a Hélia Szállóban, ott találkozom a többiekkel. Novák Ilonkát hatvan éve ismerem, ő jobban bírja, ötven percet úszik, én meg csak húszat…”
Még rengeteg ilyen húsz percet, no meg a közelgő 81. születésnapra sok boldogságot, jó egészséget kívánunk Szondy Istvánnak! Magunknak pedig azt, hogy az ő példáján meglássuk, akármilyen elkeserítő a helyzet, akárhová sodor is a sors, a jövőbe vetett hit, a munka, a tudás hosszú távon kamatozik. Lehet az olimpiai bajnokból pincér, de ő mégis olimpiai bajnok marad.
Tompos Márton
Kocsis Máté: In memoriam Momentum
