Férfi vízilabda-válogatottunk nem lett úrrá – az érintettek nagy része szerint nem is létező – szerbfóbiáján, de az nem is hatalmasodott el rajta. Az utóbbi két év egyeduralkodóját ezúttal ugyanis elkerülte csapatunk, mégsem lett világbajnok. Az évtizedes Kemény-éra során negyedik vb-döntőjét játszva harmadszor szenvedett vereséget: 1998-ban a spanyoloktól, 2005-ben a szerbektől, 2007-ben a horvátoktól kapott ki, 2003-ban az olaszokat győzte le. Négy finálé, négy különböző ellenfél – ez azt mutatja, középtávon mégsem válik kétpólusúvá a nemzetközi elit, sőt az olimpia közeledtével rendre új vetélytársak jelentkeznek. Melbourne-ben kiderült, hogy a szerbek mellett a végjátékban is számolni kell a spanyolokkal, esetleg a görögökkel és az olaszokkal, de legfőképpen a horvátokkal.
Nem kis részben azért, mert Ratko Rudics a szövetségi kapitányuk. Az a szakember, aki elérte már, amire Kemény Dénes vágyik: sorozatban háromszor vezette olimpiai bajnoki címre aktuális együttesét. A mesterhármas anynyiban persze nem tökéletes, hogy 1984-ben és 1988-ban még a jugoszlávokkal, 1992-ben pedig már az olaszokkal nyert, de ettől még inkább érdemes rá figyelni. Hiszen a 80-as évek második és a 90-es évek első felében is világhódító csapatot hozott össze, és – miután az Egyesült Államok fakezű gárdájával ez nem sikerülhetett neki – most negyedik állomáshelyén harmadszor tör a csúcsra. Munkába állása után előbb addig fiatalította, utóbb addig öregítette vissza a horvát együttest, amíg megtalálta a tökéletes ötvözetet, amely mostanra mindenki számára minimum egyenrangú vetélytárs. Sőt a szerbeknek a délszláv békétlenség miatt több is annál.
De ennyi kitekintés után foglalkozzunk a mieinkkel! Válogatottunk hat mérkőzést játszott Melbourne-ben, ám ezekből csak kettő igényelt magyar szinten komoly mentális és fizikai teljesítményt. Az első négy meccset komolytalanul is sikerült volna megnyerni, mint ahogy a románok feletti kétgólos, szűk fölény erre részben bizonyítékot is szolgáltatott. Az elődöntőben és a döntőben azonban elmaradt valós tudásától a csapat, pedig ha azt hozza, vitathatatlan világbajnok. Így viszont két lutrira, két hosszabbításra ítélte magát, és az első kis szerencsével bejött, a második kis balszerencsével elment. Két éve Montrealban még felvetettük, hogy kétszeres olimpiai bajnokainkban kevesebb a motiváció, mint például a folyamatosan bosszúra készülő szerbekben, és Kemény Dénes szövetségi kapitány, ha a helyszínen nem is, utóbb igazat adott nekünk. Nos, Melbourne-ben ilyen gond már nem akadt. Elég volt csak végigtekinteni a kispadon önkívületben üvöltözőkön, és nyilvánvalóvá vált: ez a társaság nagyon akart győzni. De nem tudott, már megint nem tudott, és nincs meg az egzakt válasz, miért.
Az olimpia előtti esztendőben így Kemény regnálása során először hiányzik az az aranyfedezet, amely 1999-ben a firenzei Eb- és 2003-ban a montreali vb-diadallal megvolt, de így is jogos a kapitány megállapítása: benne vagyunk abban a néhány gárdában, amely Pekingben nyerhet. Ettől persze még nem biztos, hogy nyerünk, de ha nem lennénk benne, biztos volna, hogy nem nyerünk. Ennél biztatóbbat e pillanatban nem állíthatunk, minimum meg kell várnunk a jövő évi malagái Eb-t vagy még inkább az olimpiai finálét.
Női csapatunk negyedik helyezése láttán hajlamosak lennénk kibökni: ennél sokkal jobb is lehetett volna. Igaz. De lehetett volna bizony rosszabb is, hisz egy árva gólon és a számunkra kedvezően módosított szabályon múlott a csoportelsőség, és ha az nincs meg, az ausztrálok elleni negyeddöntő szinte biztosan elveszik, aztán lehet brusztolni az 5–8. helyért. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az oroszok ellen évek óta nem megy, és egyenes kieséses, ki-ki meccsen az olaszok ellen sem sokkal könnyebb – a játékvezetők miatt sem, de pólóban ők a kalkuláció szerves részei –, úgy latolgathatjuk a pekingi esélyeket: az arany csoda, az érem bravúr, a 4–5. hely sem feltétlenül sorscsapás, annál lejjebb már kellemetlen. Bár a lányok számára az olimpiai kvalifikáció sem magától értetődő.
Úszásban viszont van nyolc pekingi kvótánk, de sajnos ez minden örömünk. Kiss László szövetségi kapitány előzetesen két-három érmet várt, lett egy, Cseh László bronza 200 vegyesen. A szakvezetés úgy kalkulált, Verrasztó Dávidon kívül mindenkinek döntőbe kell jutnia, ehhez képest négyen érték el a finálét: Cseh mellett Szepesi Nikolett (200 m hát, 6. hely), Gyurta Dániel (200 m mell, 6.) és Kerékjártó Tamás (200 m vegyes 6., 400 m vegyes 8.). Cseh 200 vegyesen Európa-, ugyanő 200 gyorson, valamint Kerékjártó 200 pillangón és Verrasztó Dávid 1500 gyorson országos csúcsot úszott, de a nagyvilág nemhogy utóbbiakat nem jegyzi, talán előbbit sem. Az Egyesült Államok és Ausztrália ugyanis kenterbe verte Európát, a keretes írásunkban közölt összesített éremtáblázaton az oroszok a műúszásnak, a kínaiak a műugrásnak köszönhetően feszítenek előkelő helyen. A vb sztárjai 14 világcsúcsot döntöttek meg és egyet beállítottak, ennél több rekordjavítást – 18-at – csak az első vb-n, 1973-ban Belgrádban jegyezhettek fel.
Kontinensünk hagyományos úszóhatalmainak olykor nem maradt más, mint a burkolt vagy nyíltabb gyanúsítgatás, vádaskodás. A franciák a hirtelen visszavonult Ian Thorpe-ot támadták meg a vb ideje alatt, a többség az amerikaiak emberfeletti eredményei miatt kétkedik. Szó se róla, az extraklasszisok tényleg úgy néznek ki, mintha testvérek lennének: aránytalan végtagok, hihetetlenül áramvonalas felsőtest, kis túlzással halfej. Amíg azonban nincsenek bizonyítékok, pozitív doppingtesztek, addig tévút a másikra sandítani.
Cseh Lászlónak is az okozhatta a vesztét 400 vegyesen, hogy terve ellenére képtelen volt csak magára koncentrálni. Két éve Montrealban simán nyerte a számot, akkor azért csalódott, mert Phelps hiányzott a vert mezőnyből, és nem tudott világrekorddal üzenni neki. Most Phelps ott volt; ugyanabban a medencében, de más szférában. Laci ezt képtelen elviselni, így, mert nem lehetett első – miközben második lehetett volna –, ötödik lett. Ami több okból is aggasztó. Egyrészt túlságosan friss a már visszavonult Risztov Éva emléke, aki szintén azzal kezdte, hogy a második helyezéseket siratta; a példa annyiban persze sántít, hogy Cseh alapadottságai sokkal jobbak. Másrészt nem egyik reménységünk emészti magát a sok közül, hanem valószínűleg egyetlen pekingi éremesélyesünk – na jó, Gyurta Dánielt athéni ezüstje miatt soroljuk még ide, rögtön hozzátéve, hogy jövőre a kínaiakkal, most még bizonyára egészen ismeretlen kínaiakkal is számolnunk kell, persze főleg a nőknél. Úgyhogy Cseh Lászlót mindenképpen egyenesbe kell hozni. Most akár azzal is áltathatjuk őt és magunkat: egyáltalán nem biztos, hogy Phelps pekingi menüjén ott lesz a 400 vegyes, de ha mégis, a mögötte elcsípett esetleges ezüst így is a magyar úszóküldöttség legfényesebb olimpiai érme lenne.
Illik megemlékezni róla, hogy három női műugrónk egyike – még a tavalyi Eb-bronzérmes Barta Nóra – sem jutott döntőbe, fő hosszútávúszó reménységünk, a Balatonalmádiban még második Kovács Rita pedig élete legjobbjával lett Melbourne-ben 15.
Ma ezek a realitások. És ha holnapra változnak is, nem feltétlenül a számunkra kedvező irányba.
| ország | arany | ezüst | bronz |
| Egyesült Államok | 21 | 14 | 5 |
| Oroszország | 11 | 6 | 7 |
| Ausztrália | 9 | 7 | 10 |
| Kína | 9 | 5 | 2 |
| Franciaország | 3 | 2 | 2 |
| Németország | 2 | 5 | 4 |
| Dél-afrikai Köztársaság | 2 | – | 1 |
| Japán | 1 | 4 | 8 |
| Kanada | 1 | 3 | 1 |
| Olaszország | 1 | 2 | 5 |
| Lengyelország | 1 | 2 | 1 |
| Svédország | 1 | 1 | 1 |
| Tunézia | 1 | 1 | – |
| Koreai Köztársaság | 1 | – | 1 |
| Ukrajna | 1 | – | 1 |
| Horvátország | 1 | – | – |
| Spanyolország | – | 4 | 3 |
| Nagy-Britannia | – | 2 | 3 |
| Hollandia | – | 2 | 3 |
| Zimbabwe | – | 2 | – |
| MAGYARORSZÁG | – | 1 | 1 |
