Összmagyar boldogság

Az összmagyar diákbajnokság a „haza a magasban” elvének, a békés nemzetegyesítésnek az elmúlt kilencven esztendőt tekintve minden valószínűség szerint leghatékonyabb eszköze lehetne.

Kű Lajos, az 1970-es évtized válogatott labdarúgója, mindmáig az utolsó magyar futballista, aki BEK-döntőben szerepelhetett – 1978-ban, az FC Bruges színeiben –, a korabeli szóhasználattal élve disszidálását és világvándorlását követően 1997-ben tért haza, neki köszönhető ez az egyszerűségében zseniális idea. Természetes, hogy a futballnak szánta az úttörő szerepet, de ma már leány kézilabdában, asztaliteniszben, birkózásban és sakkban is zajlik a Kárpát-medence általános és középiskolás tanulóinak vetélkedése, e négy sportág képviselői népesítették be a hét végén Kőszeget.

Az összmagyar diákbajnokság a „haza a magasban” elvének, a békés nemzetegyesítésnek az elmúlt kilencven esztendőt tekintve minden valószínűség szerint leghatékonyabb eszköze lehetne, léte és fejlődése azonban mindmáig néhány ember eltökéltségén, elhivatottságán múlik. Említhetjük Duray Miklóst, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának volt stratégiai alelnökét, aki a kezdetektől állandó jelenlétével tiszteli meg a rendezvényt (Kőszegre bicegve, térdműtétre várva jött el, ám ha már ott járt, kijelentette, hogy a Prima Primissima-választáson az Aranycsapat Alapítványt támogatja), vagy éppen Várhidi Pált, az 1954-es vb-csapat egyik tartalékját, később az Újpesti Dózsa legendás trénerét, de mindenek és mindenki előtt természetesen Kű Lajost. Aki érdeklődésünkre ismét olyan lelkesedéssel és lendülettel idézte fel a kőszegi napokat, mintha az 1978-as BEK-döntőn vágott volna egy mesterhármast, és arról faggatnák:

– Szenzációs volt, de ezzel még nem mondtam semmit. Ahogyan már szokássá vált, a program idén is ökumenikus istentisztelettel kezdődött a Jézus Szíve-plébániatemplomban, majd a gyerekek teljesen elképedtek, amikor Lendvai Zoltán, a rédicsi plébános egyszer csak előkapta a gördeszkáját, és rögtönzött bemutatót tartott nekik. A várban megkoszorúztuk Jurisics Miklós várkapitány szobrát, aztán idén első ízben koszorút helyezhettünk el az Aranycsapat középhátvédje, Lóránt Gyula sírhelyénél is, hiszen májusban hozták haza a szülővárosába a hamvait. A pingpongosokat Jónyer István világbajnok vezette fel, a kézis lányok díjkiosztóján Farkas Ágnes olimpiai és vb-ezüstérmes segédkezett, a kicsik úgy bámulták őket, mintha csodát látnának. A sportversenyek fénypontja számomra a kézilabda döntő volt, amelyen Zetelaka visszanyerte a tavaly elveszített bajnoki címét. Pedig az adaiak nagyon jól kezdtek, 6–4-re vezettek, de ekkor, közvetlenül a szünet előtt ziccert hibáztak, az ellentámadásból gólt kaptak, így 7–4 helyett 6–5-tel ért véget a félidő. Fordulás után aztán a Zetelaka már nem kegyelmezett, őrült tempót diktált, bedarálta és 17–12-re verte a délvidékieket. Pedig az erdélyiek két legjobbja hiányzott, ők korosztályos tornán vettek részt a román válogatottal Párizsban.

Bizony, a zetelaki kézilabdás utánpótlásból nemcsak a románok, hanem mi is meríthetnénk. Annál is inkább, mert a Hargita lábánál fekvő, több mint négyezer lelket számláló, gyakorlatilag színmagyar település 1996-os évjáratú csapata tavaly a Ferencváros hasonló korú lányait is nagyon megizzasztotta, az anyaország ráadásul a Székelyföld kisebb városaiban, falvaiban még mindig elképesztő vonzerő. Ezért is jelentenek rengeteget a hasonló kőszegi hétvégék; mert a gyerekek otthon szőtt ábrándjai találkoznak az itteni valósággal, ami egészen ritka, szerencsés egybeesés. Bár ebben Fortunánál jóval nagyobb a szerepe Kű Lajosnak, aki úgy folytatja:

– Természetesen a szellemi, műveltségi vetélkedők sem maradtak el, idén a kerek évfordulók alkalmával Liszt Ferenc, a nándorfehérvári diadal és a Rákóczi-szabadságharc adták a témát. Azért több szabadidős programot is szerveztünk, annál is inkább, mert a srácok folyamatosan azt hajtogatták, megyünk-e fürdeni. Hát mentünk, nem is akárhová, Bükre, ahol dr. Németh István elnök-vezérigazgató azt kérdezte, hányan lennénk, és amikor rávágtam, körülbelül kétszázan, vett egy nagy levegőt. De ingyen beengedett minket két turnusban, ezzel felejthetetlen élményhez juttatta a társaságot. A zetelakiak jöttek a legmesszebbről, ezért ők maradtak a legtovább, csak hétfő reggel indultak haza, úgyhogy vasárnap este Kőszeg főterén még részt vettek az adventi gyertyagyújtáson. Meghívtuk őket egy forró csokira és egy szelet tortára, de amikor ismeretlen járókelők megtudták, honnan jöttek, ők is vendégül látták őket erre-arra. Nincs annál nagyobb öröm, mint ilyen boldognak látni ezeket a gyerekeket.

Mi mégis hajlunk arra, hogy intézményesített, központi támogatással megerősített háttérrel Kű Lajos öröme és a határokon kívül szorult magyar gyerekek boldogsága is fokozható lenne.