Nem Csernobil a katasztrófa, hanem Nyíl kihagyása

Agyas szerint ha mi játszhatnánk a labdarúgó-vb nyitómeccsét a brazilokkal, megbolondulna az ország.

– Na helló! Most nem leszek olyan marha vicces, nem baj? Eléggé el vagyok keskenyedve, mert elvették a kedvenc játékomat, és még mindig nem adták vissza. Mit, mit, te agyatlan?! A futball-vb-t, mindjárt kezdődik, véletlenül nem hallottál róla? Bár tegnap a Sunyin legalább röhögtem egy jót, mert két hét után bejött, és mondta, hogy orvosnál volt, ahol körülbelül azt állapították meg, hogy a mája akkora, hogy nyomja a kulcscsontját. Erre volt pofája azt felelni, hogy azért, mert vegyi üzemben dolgozik; ez nála vegyi gyümit (vegyesgyümölcs-pálinka) jelent. Szóval, írjátok ezt a jó kis sorozatot arról, hogy harminc éve bojkottáltuk a Los Angeles-i olimpiát, és ahogy olvasom, lassan kétszer annyi aranyat vesztettünk, mint ahányat nyertünk volna. Mondta is a Sunyi, hogy ő már akkor bármelyik távon győzött volna földönfutásban. Amúgy tanulságos, hogy azok a múmiák, akik most a szociknál újra osztják az észt, már akkor ott ültek a pártba’, és Amerika miatt jajgattak, meg a Brezsnyev szemöldökét nyalogatták (aki 1984-ben már nem élt, de Agyasnak sem kell mindenre percre pontosan emlékeznie – a szerk.), de miért nem írtok arról, hogy 1986 óta minden foci-vb-t bojkottálunk? Jó, az olimpia is csúcs, de egy úszóarany egy perc, egy kajakarany öt perc, egy vívóarany fél nap, de nem látok belőle semmit, csak annyit, hogy ha kigyullad a lámpa, örülni kell, mint a búcsúba’. A foci-vb-től meg fél évre előre megbolondul a fél ország. Te, szerinted mi lenne most itt, ha a brazilokkal nem a horvátok játszanák a nyitómeccset, hanem mi? Megmondom: az, ami ’86-ba’. Amikor tavasszal nekünk nem Csernobil volt a katasztrófa, hanem az, hogy a Mezey itthon hagyta a Nyilasit. Emlékszel, a 0–6 előtt még elmentünk egyet pizzázni a Francescóba, ahol minden pizzához hoztak egy kis ernyőt és kértük a pincér csajt, hogy nekünk piros, fehér, zöld ernyőt hozzon. Ma ettől már magyarkodó szélsőjobbosok lennénk, de ő akkor csak azt mondta, persze, mi is szurkolunk. Aztán négy perc után 2–0 volt nem ide, de még mindig nem hittük el, hogy az a csapat kikaphat, az első normális becsúszásunknál el is kezdtünk üvöltözni, hogy végre, észhez tértünk, most jaj nekik. Amikor lefújták a meccset, nem tudtunk megszólalni. Néhány sör meg vagy egy óra után igen, és azt mondtuk, mintha meghalt volna valaki. Pár csaj kirúgott életemben, de csak az egyiknek a szavaira emlékszem – azzal pattintott le, Agyi, kísérd ki magad –, azt viszont, ha kell, percről percre elmondom, a 6–0 után mi történt. Te például másnap vizsgát halasztottál, igaz?

Mivel ez, Agyastól szokatlan módon, nem csupán szónoki kérdés volt, felelevenítettem, hogy valóban, másnap reggel a Közgázon szóbeli vizsgám volt. Azaz csak lett volna, mert bementem, és kijelentettem, hogy sajnálom, felkészültem, de vizsgázni nem tudok, nem vagyok abban az állapotban. Erre a tanár, középkorú férfi, azt kérdezte, a 6–0 miatt, ugye, és úgy folytatta, megértem, nem írom be, jöjjön vissza legközelebb. Agyas e ponton azért visszavette a szót:

– Nem tudom, emlékszel-e, az 1990-es vb elején kórházban voltam, mert egy hülye kapus a szögletnél a labda helyett engem ütött ki oldalra. Hatan voltunk a szobában, mellettem egy marha jó pofa cigánygyerek, a Sanyi. Nem sok fogalma volt a világról, amikor egy délután a nővér azt kérdezte tőle, estére hozzon-e neki kacsát, rávágta, ha lehet, hát természetes, de amikor este meglátta, hogy műanyag küblit kapott, azt mondta, ja, ha ez a kacsa, azt nem kér. Szóval, a Sanyi is folyamatosan meccset nézett, sportújságot olvasott, vagy a fociról beszélgetett. Szemben egy öreg csóka feküdt, az a gonosz német, tudod, az Alzheimer mindig eldugta a gyógyszereit, egy hét alatt összesen egyszer szólt hozzám. Akkor azt kérdezte, elnézést, az Eusebio játszik? Persze, húsz éve visszavonult, a portugálok meg ki se jutottak 90-ben a vb-re, de nem akartam megbántani az öreget, ezért azt feleltem, a következő meccsre pihentetik. Ezt csak azért mondom, mert akkor már mi se voltunk ott a vb-n, de még úgy éreztük, ott lenne a helyünk, és körülbelül tízszer annyit beszéltünk a fociról, mint a rendszerváltásról. A mai srácokat ezért sajnálom a legjobban, mert nincs mit szeretniük. Mert a focit, a jó válogatottat vagy a kedvenc klubcsapatodat semmi nem pótolja. Megtanítanak igazán szeretni, lelkesedni, és az máskor is jó lehet. Ezért mondtam, hogy nekem 1986 után elvették a kedvenc játékomat. Először még négyévente reménykedtem benne, hogy visszakapom, de már azt se akarom elhinni, hogy egyszer az enyém volt. Most kezdjem magyarázgatni a mai kölyköknek, hogy mi nem a spanyolok meg a hollandok közül választottunk kedvencet, hanem a mieinket imádtuk? A kettő között körülbelül annyi a különbség, mintha a saját apádért rajonganál, vagy az osztálytársad faterjáért. Még gyerekként, 1978-ban este kilenctől két órán át csukva tartottam a szemem és szuszogtam, mintha aludnék, de tizenegykor kipattantam, és azt mondtam, én is nézni akarom a meccset, hát mi játszunk az argentinokkal! És az apám büszke volt rám, mert addigra már ő is úgy ült a fotelban, mintha az esküvőjére készülne. Most meg június elején jönnek hozzánk a kazahok és az albánok, már alig várom. Na mindegy, inkább még elmondom a Sunyi egy dumáját, aztán hagylak. Az orvos azt is tanácsolta neki, hogy mozogjon többet, erre ez a hülye azt felelte, hogy mozog ő, ha felébred, minden reggel, még az ágyban megcsinál egy felülést. Na, helló.