Zürichben jártam 2010 decemberében, a FIFA végrehajtó bizottságának döntéséről tudósítottam, amely krimibe illően Oroszországnak ítélte a 2018-as és Katarnak a 2022-es labdarúgó-világbajnokság rendezési jogát. Hirtelen ötlet hatására elugrottunk kollégámmal a közeli Solothurnba, a magyar futballtörténelem talán leghíresebb, egyben legtitokzatosabb külföldi helyszínére, hátha rábukkanunk valakire, aki segít a sporthistória egyik legérthetetlenebb, legfeldolgozhatatlanabb rejtélyének dekódolásában.
Amely rejtély ma, az 1954-es vb-döntő, az NSZK által 3-2-re megnyert tragikus mérkőzés hatvanadik évfordulóján is változatlan erővel kísért. Hogyan tudta a futballtörténelem addig ismert legerősebb válogatottja elveszíteni a finálét a pontosan két héttel korábban 8-3 arányban agyonvert németek ellen?
A vereség magyarázatául megannyi körülményre lehet hivatkozni: a magyar csapat az uruguayiak ellen hosszabbításban 4-2-re megnyert elődöntő után lekéste a vonatot, s csak későn, taxikkal jutott a solothurni Hotel Kronéba; a döntő éjszakáján a magyarok szállodája mellett népünnepélyt rendeztek, a hangos zene miatt szinte semmit sem tudtak aludni; az egyik magyar játékos – akit a döntő után már nem lehetett többé válogatott – az éjszakát nem a saját ágyában, hanem a hotel egyik hölgyalkalmazottjánál töltötte; a németek a csoportmeccshez képest öt új játékossal álltak ki; az angol játékvezető a meccs végén nem adta meg Puskás szabályos gólját; a magyar kapust a sorsdöntő német találat előtt Rahn lerántotta a fűre.
Kocsis Tibor nemrégiben bemutatott nagyszerű dokumentumfilmjében, a Magyarok a Barcáért című alkotásban Czibor nem is nagyon burkoltan Puskást teszi felelőssé a vereségért, amiért – szerinte – a túlméretezett büszkeségtől hajtva 60-70 százalékos állapotban is vállalta a játékot csak azért, hogy ő vehesse át a meccs után a Rimet-kupát. „Sebes ajnározta Öcsit, mindent megengedett és elnézett neki, ha ő azt mondta, hogy játszani akar, akkor játszott is. Az más kérdés, hogyan. Gyakorlatilag helyette is gürcöltünk, lényegében tízen futballoztunk tizenegy ellen.” A szókimondó Czibor személyes fájdalmát is megosztotta a filmben, nevezetesen azt, hogy Sebes indokolatlanul átirányította őt a bal szélről a jobbra s állította be balszélsőnek az addig mindössze négyszeres válogatott, szerény képességű újpesti Tóth Mihályt. Négy éve Soluthurnban, a Hotel Kronéban hosszasan elbeszélgettem Marie-Therese Dörflerrel, a szálloda tulajdonosának feleségével, aki 1954-ben 14 éves kislányként többször is találkozott Puskásékkal a vendégfogadóban. „Csodájára jártunk a magyaroknak, az egész város felbolydult, földöntúli lényeknek tartottuk őket. Kijártunk az edzéseikre, imádtuk őket. Teljesen odavoltunk, amikor kikaptak a döntőben, ma is jól emlékszem, azonnal szárnyra kapott a szóbeszéd, hogy a németek doppingoltak”, mondta az idős hölgy, akivel bementünk az egyik lakosztályba is, a 219-esbe, ahonnan felhívtuk telefonon az Aranycsapat akkor még élő két tagjának egyikét, Grosics Gyulát.
Amikor közöltük, honnan beszélünk, megremegett a hangja. „Hányas szobában vagytok?”, kérdezte alig hallhatóan. „A 219-esben.” Hosszú másodpercekig csak a zihálás hallatszott a vonal túlsó oldaláról, már azt hittük, rosszul lett Gyula bácsi. Aztán, mintha a síron túlról jönne a hang: „Abban a szobában laktunk Gellér Sanyival, a tartalékkapusunkkal ”
