Laurencz László hattyúdalát az 1996-os, dániai Eb jelentette; az 1995-ös vb-ezüst és az 1996-os atlantai olimpiai bronz kilúgozta kapcsolatát a csapattal, így kulcsjátékosai közül Kökény Beatrix és Németh Helga is lemondta a kontinenstornát, a vezéreit vesztett társaság pedig lehorgonyzott a tizedik helyen. Németh András első és Csík János utolsó, rövid kapitánysága után aztán, 1998 nyarán a Németországból hazatért Mocsai Lajos kapta kezébe a marsallbotot, és első világversenyén, a decemberi hollandiai Európa-bajnokságon mindjárt a dobogóra vezényelte „seregét”. Amely az elődöntőben iszonyatos csatát veszített – 28–14-re kapott ki a norvégoktól –, és ezt egy súlyos emberáldozattal tetézte: eltört az első számú kapus, Farkas Andrea ujja, így az osztrákok elleni bronzdöntőre egy szem, zöldfülű portásunk maradt. Csakhogy az illetőt Pálinger Katalinnak hívták, aki huszadik születésnapján éppen túljutva máris remekelt, a magyar tábor kórusban éltette a becenevén, és ez, a „Dzsin” annyira megtetszett a fináléra készülődő, antialkoholistának végképp nem tekinthető norvég és dán drukkereknek, hogy százával vették át a biztatást.
Így született meg 1998-ban az első Eb-érmünk – majd két évre rá az első, mindmáig egyetlen aranyunk. Pedig keserves időpontban és hangulatban kelt útra a társaság, nem is éppen az éden felé, hanem attól valamelyest keletre. A hatgólos vezetésről elveszített sydneyi olimpiai döntő után bő két hónappal már ránk köszöntött az Eb-nyitány, méghozzá a szürkén kanyargó Olt folyó völgyében, de nem az erdélyi oldalon, hanem túl a Kárpátokon, a Vöröstorony-szoroson, Ramnicu Valcea városában. Különösebben nem is csodálkoztunk rajta, hogy kissé törődött lányaink csak 33–33-ra mennek a nem túl acélos jugoszlávokkal. Azon már megütődtünk, hogy egy gázlómadár alkatú, állandóan összeakadó lábú ifjú hölgyemény szétlövi a védelmünket és a hálónkat, de utóbb, amikor Bojana Petrovics, majd – házassága után – Popovics néven extraklasszissá nemesedett, ezt is megértettük. Jobban tartottunk Szabó Melindától, akit első ízben üdvözölhettünk ellenfélként, francia színekben, ráadásul az elődöntőért vívott mérkőzésen. Mivel a Szeged és a Vasas hajdani átlövője ekkor már Melinda Jacques néven futott, a szóvicceket sorozatban gyártó magyar humor újra átkeresztelte: Gól Jacques lett. Ellenünk szerencsére nem volt az, nyertünk 32–29-re, és Bukarest, valamint a románok elleni ütközet felé vettük az irányt.
Pontosabban én, három barátommal, kihasználva a kétnapos szünetet, Székelyföldre indultam, némi erőt, biztatást meríteni. Kaptam is belőle annyit Sepsiszentgyörgyön, hogy nem győztem átadni a lányoknak az üzeneteket. Rájuk is fért. Mert miközben azt harsogta a ProSport román napilap címoldala, hogy „23 millió román áhítja a győzelmeteket”, elképesztő érzelmeket indított el a mieinkben egy-egy bújtatott kis levél, SMS, szóbeli üzenet: kérünk benneteket, nyerjetek, az több év lendületet adna nekünk, erdélyi magyaroknak.
A csapat felfogta, mi a mérkőzés tétje. Azt is, hogy sokkal több, magasztosabb feladat vár rájuk, mint egy sportesemény. Amazonok módjára vetették magukat a küzdelembe, a szétfütyült magyar himnusz még tovább szította harci kedvüket, még az olyan praktikák sem állíthatták meg őket, hogy amikor Farkas Ági ziccerben robogott előre, hirtelen a teljes Germanescu-csarnok elsötétült. „Fari” már szünetre menve is megígérte a maroknyi székely drukkerhadnak a sikert – azt kiabálta fel a tribünre, ha nem oltják ránk végleg a villanyt, nyerünk –, és meg is született a 25–24-es diadal. Idős, sepsiszentgyörgyi ügyvéd ismerősömtől pedig a meccs lefújásának pillanatában az SMS: „Két szót üzenek a lányoknak. Az első, hogy köszönöm. A második, hogy sírtam.”
Majdnem ezt tettük másnap mi is, a döntő hajrájában, amikor hatgólos vezetésünk egygólos hátrányba fordult az ukránok ellen. Kísértetiesen ugyanaz, ugyanúgy lesz a vesztünk, mint Sydneyben, a dánok ellen? – jajdultunk fel, együtt jelentősre duzzadt szurkolótáborunkkal, hisz az éj leple alatt az anyaországból és a szomszédból, a Törcsvári szoroson át érkezve is ellepték Bukarestet honfitársaink. De szerencsére megkímélte őket és csapatunkat a sors az újabb traumától. Egy tipikus „Pádár zár, Farkas lő” akcióval a rendes játékidőben egyenlítettünk, a hosszabbítást pedig 32–30-ra nyertük, mintegy 4000 csalódott román és 300 könnyekig meghatódott magyar néző előtt.
Utóbbiak az eredményhirdetést követően is agyonimádták Kökényéket, bár a bukaresti rendőrök ezt igyekeztek megakadályozni. Amikor például néhány székely srác közelharc árán a magyar busz közelébe verekedte magát, ám elzárták őket bálványaiktól, Farkas Ági bemutatta az egész Eb legemlékezetesebb akcióját. Leszállt, magával vitte a tolmácsot, és a rendőrökre bökve így szólt hozzá: „Mondd meg nekik, hogy a fiúk hozzánk tartoznak, engedjék ide őket!”
Történt mindez 2000. december 17-én, egy héttel szenteste előtt. Aki a helyszínen élte át, soha nem felejti – az volt a magyar kézilabdázás, a magyar sport örökre felülmúlhatatlan aranyvasárnapja.
origo.hu
Orbán Viktor: Európa szenved a migrációtól, a háborútól és a gazdasági nehézségektől - videó
