„Úgy döntöttem, tizenkilencre lapot húzok”

Imre Géza világbajnok párbajtőröző megkapta azt az elégtételt, azt az érzést, amit mindig is szeretett volna.

– A huszonkettedik idényét.
– Viccesen mindig azt mondjuk, hogy ez a különlét a hosszú házasságunk titka. Bea korábbi sportolóként tökéletesen átlátja, mit jelent nekem a vívás, és tudja, hogy még mindig, így negyven felett is képes vagyok a jó eredményre. Amíg ezen a szinten tudok sportolni, addig mindenben támogat.

– Hányszor mondta már neki, hogy: szívem, ez lesz az utolsó ?
– Olimpiából már kettőre. Világbajnokságból nem is tudom. Talán pont erre, a moszkvai versenyre mondtam azt, hogy ha nem kerülünk be a csapattal a legjobb négy közé, akkor szinte biztos, hogy világbajnokságon többet már nem veszek részt. A csapatsiker elmaradt, de azért az egyéni világbajnoki cím után újra el kell gondolkodnom

– A megértésen és az elfogadáson kívül a felesége mivel tudja még önt támogatni?
– Azzal, hogy rengeteg terhet levesz a vállamról. Kiváló irányító volt a pályán, és ebből a szerepből szerencsére a magánéletünkben sem bújt ki. Tökéletesen vezényli le a gyerekek mindennapjait, igazi szervező, kivitelező, olyan hátteret ad, ami mellett nekem tényleg könnyű a munkámra, a feladataimra koncentrálnom. Korábbi sportolóként ő érti is az életemet. Nem kell elmagyarázni neki, hogy nyáron miért vonulok edzőtáborba, mit jelentenek a felkészülési szakaszok, a versenyek, és tudja, hogy a világbajnoki rajt előtt egy nappal hogyan érdemes velem beszélni.

– Hogyan?
– Ilyenkor nem szeretem az elnyújtott beszélgetéseket. Nem kérdezi, hogy ideges vagyok-e, mert úgyis tudja jól, hogy az vagyok. Nem faggat feleslegesen, elköszön, és inkább békén hagy.

– A világbajnoki címe után gondolom, ő volt az első, akit hívott.
– Az eredményhirdetés és a sajtótájékoztató után, a doppingvizsgálat előtt tudtam vele pár mondatot váltani. Vicces, de folyamatosan foglalt volt a telefonja. A családtagok, a barátok egyfolytában hívták, hogy gratuláljanak nekünk. Éreztem a hangján, hogy mennyire boldog, mert ahogyan én sem, talán már ő sem hitt ebben az eredményben.

– A felnőttválogatottnak 1993 óta a tagja. Össze tudja számolni, hogy hányszor kellett felállnia a padlóról és megújulnia ez alatt az idő alatt?
– Voltak mélypontok. Az egyik legnagyobb a 2000-es olimpia idején, amikor nem jutottunk ki a csapattal Sydneybe. Bea ráadásul ott volt, sőt ezüstérmesek lettek. Én meg a barátokkal itthon néztem a versenyeket, de a vívásra egyszerűen képtelen voltam odakapcsolni. Az eredményeket követtem, és belül szorítottam is a többiek sikeréért, de nézni nem akartam őket, mert nagyon fájt. A következő évben megszerzett csapat-világbajnoki cím rángatott ki ebből az állapotból. Egyébként megújulásra mindig szükség van ebben a sportágban. Nemcsak lelkileg, hanem azért is, mert folyamatosan változik a vívás. Ma már olyan asszók vannak, amelyekben nemcsak a technikai tudás érvényesül, fontos lett a fizikai állóképesség, a gyorsaság, a robbanékonyság is. A 2008-as pekingi olimpia után éreztem úgy, hogy valami nagy ugrásra van szükség a folytatáshoz. Akkor kezdtem el együtt dolgozni az olimpiai bronzérmes kenussal, Zala Gyurival, aki személyi edzőként nyújt nekem segítséget, és 2009. január eleje óta vagyunk együtt a jelenlegi tréneremmel, Dancsházy-Nagy Tamással, akivel különleges a kapcsolatunk.

– Barátok?
– Tulajdonképpen igen. Tamás mindössze másfél évvel idősebb nálam. Kadettban együtt tőröztünk, párbajtőröztünk, és többször meg is vert engem, amit persze viccesen a mai napig felemleget. Ő nemcsak abban segít, hogyan kell a tust adni, milyen taktikával vívjak, emberileg is mellettem áll, motivál. Moszkvában, amikor kinéztem a pástról, Tamásban olyan embert láttam, aki tántoríthatatlan. Ha ideges lett volna, talán átragad rám is ez az érzés, és akkor nem biztos, hogy most világbajnokként beszélgetnék önnel.

– Ha már a taktikát emlegette: gyakran érzi úgy az ember, hogy a pást világa olyan, mint a színház.
– Ez inkább a kardozókra jellemző, ott aztán tényleg el kell adnia magát az embernek. Nálunk egyszerű a helyzet: vagy ég a lámpa, vagy nem. De ettől függetlenül persze mindenki szeretné valahogy a zsűrit befolyásolni. Van, aki rájátszik erre, van, akiből ez ösztönszerűen jön.

– Ön mit csinál?
– Én elfojtok. Nekem nincs arra energiám, hogy még kiabáljak is. Igaz, most a világbajnokságon megnyíltam, megjött a hangom, de amúgy abszolút a csöndes vívók közé tartozom.

– A magánéletben is ilyen csendes és kiegyensúlyozott?
– Kiabálni otthon sem szoktam, nem lépek ki önmagamból, de idegeskedni, görcsölni azért tudok dolgokon.

– Például min?
– Egészen apró ügyeken, amelyeket képtelen vagyok elengedni, és ilyenkor Beának kell rám szólnia, hogy fejezzem be, és lépjek már tovább. Csernus Imre pszichiáterrel sokat dolgoztunk azon, hogyan változtassak ezen, és ő tanított meg arra is, hogyan legyek határozottabb, keményebb, önzőbb.

– Kimondta a kulcsszót, hiszen sokan úgy vélik, kimagasló sportolói eredményt nem lehet önzés nélkül elérni. Osztja ezt a véleményt?
– Tulajdonképpen igen. Nagyon fontos, hogy minden igényedet, elképzelésedet mások elé helyezd. Aki kevésbé önző, abból lesznek a csapatsportolók, bár ott is vannak olyan posztok, amelyeken elengedhetetlen ez a habitus. Tőlem idegen ez a hozzáállás, zsigerből nem is tudnék ilyen lenni, így tudatosan kell kialakítanom ezt az állapotot.

– Vannak rigolyái?
– Ó, hogyne! Minél idősebb az ember, annál több rigolyát szed össze. Például a bemutatás után, az asszó előtt szeretem én előbb felvenni a sisakot. Ha esetleg az ellenfelem gyorsabb ebben, akkor kényszeresen úgy érzem, jobban oda kell figyelnem. És a próbaszúrásnál is törekszem arra, hogy én szúrjam meg előbb az ellenfél kosarát. Hogy miért? Ezt ne kérdezze, nem tudok rá válaszolni. És bár nem tartozik a rigolyák közé, de az edzőtáborban és a versenyeken is kialakítottam már egy menetrendet, napi rutint, amely szerint élek. Boczkó Gábor a szobatársam, összeszoktunk, összecsiszolódtunk már a hosszú évek alatt. Vicces, de volt olyan idény, amikor többet aludtam vele, mint a feleségemmel, így Gábor napirendjét és rigolyáit is kívülről fújom már. Én például korábban kelek és reggelizem. Ő sokáig alszik, és csak egy kávét iszik. Én már este összekészítem a holmimat, hogy reggel ne zavarjam őt a szöszmötölésemmel, de most Moszkvában is megtettem ezt, pedig kivételesen egyedül voltam a szobában.

– A gyerekeiről még nem beszéltünk. Bence és Szofi is kézilabdázik, ráadásul Bencéről úgy tartják, nagy tehetség.
– Inkább mondjuk azt, hogy ügyes. A tehetség szót nem szeretem, mert a tehetségek sokáig azok maradnak, aztán egyszer csak abbahagyják a sportot.

– Zavarja, hogy nem a vívással próbálkoznak?
– Nem. Ők választották maguknak a kézilabdát, Bence ráadásul ötévesen. Nagyon lelkes, bár egyszer már volt egy kis hullámvölgy a pályafutásában, 2013-ban, amikor csapatban világbajnokok lettünk, úgy döntött, megpróbálkozik a vívással. Le is jött párszor edzeni, de hát aki egyszerűen labdával a kezében születik, az nem tud váltani. Szóval a vívás csak egy aprócska fellángolás volt a részéről.

– Gondolom, azért a gyerekek kérdezgetik önt a pályafutásáról.
– Szofi még kislány, és egyáltalán nem a sportról beszélgetünk. Ő csacsog, mesél, mint az apás lányok általában. Bence azonban igazi sportfüggő, mint az édesanyja. Minden sportágból szinte minden adatot képes megjegyezni. Percre pontosan tudja, hogy mikor, kikkel vívok egy-egy versenyen, az ellenfeleim hol állnak a világranglistán, és folyamatosan sportot néz a televízióban. Nagyon elhivatott srác, aki most már kamaszodik is, így olykor-olykor nehéz vele bírni.

– Főként úgy, hogy sokat van távol.
– És ez az, amitől igazán félek. Azt már gyerekkorom óta tudom, hogy a sport lemondásokkal jár. Annak idején nem voltam ott a saját ballagásomon, a szalagavatómon, és az érettségimre is egy olaszországi versenyről estem be. A bulik kimaradtak az osztálytársakkal, de ez csak kicsit zavart, mert azok az élmények, azok a hatások, amelyek a sportban értek, rengeteget adtak nekem. De azt, hogy távol vagy a családtól, hogy hetek telnek el nélkülük, nagyon nehéz feldolgozni. Gyakran nyomaszt, hogy kimaradok az életükből, hogy nincs időm megélni velük programokat, vagy ha éppen hazaesek egy fárasztó edzés, edzőtábor után, én fúrom meg a közös kiruccanást azzal, hogy inkább otthon ülnék. A hétköznapi fáradtság miatt olykor nincs türelmem vagy energiám végighallgatni őket, és ezért rettenetesen mérges vagyok magamra. Pedig fontos lenne, hiszen a gyerekek éppen abban a korban vannak. Aztán van, hogy én megyek értük az iskolába, beülnek az autóba, és olyan furcsán érdekes, kamaszos-felnőttes beszélgetések alakulnak ki közöttünk, amiket nagyon szeretek.

– Nehéz a sportolói burokból kilépni?
– Valójában riasztó ez is. Szerencsések vagyunk, hiszen abból élünk, amit szeretünk, amit szenvedéllyel tudunk csinálni nap mint nap. Még a kudarcok ellenére is. Sportolóként kivételes életünk van, utazunk, sikereket érünk el, megkapunk minden figyelmet. És ha belegondolok, hogy el kellene menni dolgozni, vállalni valami civil foglalkozást Olyan idegennek érzem az egészet. Nem hinném, hogy képes lennék reggel 8-tól 5-ig egy irodában ülni, olyan helyen, ahol nem értik azt a humort, azt a nyelvet, amit az edzőteremben beszéltem éveken át. Ezért is jó, hogy Somfai Peti barátommal elkezdtünk a Honvédban edzősködni. Nem mondom, hogy egyszerű összeegyeztetni a felkészülésemet és az edzői munkámat, de nagyon élvezem.

– Elégedett?
– Most eszembe jutott Kulcsár Győző egyik kérdése, amit nem nekem, hanem valaki másnak tett fel a fülem hallatára.

– Mi volt az?
– Nem volt ebben több? Éveken át ez a mondat járt a fejemben, és eddig, a moszkvai győzelemig mindig azt mondtam magamnak: de, Géza, ebben több volt. Most szerencsére el tudom magamat bizonytalanítani, mert megjött az az eredmény, amit vártam. Megkaptam azt az elégtételt, azt az érzést, amit mindig is szerettem volna.

– Amikor a döntő után este lefeküdt aludni a szállodai szobájában, mire gondolt?
– Elég sokáig tartott az a nap. A vacsora után még koccintottunk, és magamban mosolyogtam, mert visszaidéztem a 2007-ben szintén nem ifjúként világbajnoki címet szerző Kulcsár Krisztián szavait: „ilyen győzelem után bármennyit ihatsz, nem tudsz berúgni”. Tényleg nem tudtam. Ahogyan kiengedni sem. Hajnalodott már, mire végre elaludtam. Este még a fejem fölé, a lámpára felakasztottam az aranyérmet, hogy ha felébredek, és felnézek, akkor tudjam, nem csak álmodtam ezt az egészet. Mert valóban sokszor álmodtam erről a győzelemről, és sokszor el is kellett engednem ezt a pillanatot. Olyan megélni ezt a világbajnoki címet, mint egy szép mesét. És még mindig elmerengek azon, hogy tényleg beadtam-e azt az utolsó tust a végén