Az 1970-es évek enyhülési folyamata után – 1972-ben a két német állam kölcsönösen elismerte egymást, ugyanebben az évben aláírták a SALT–1 szerződést, 1975-ben pedig a helsinki záróokmányt – a Szovjetunió 1979-es afganisztáni inváziójával új szakaszába lépett a hidegháború. A karácsonykor megindított hadművelet az Egyesült Államokban természetesen élénk tiltakozást váltott ki. Jimmy Carter elnök megszakította a nukleáris fegyverzetkorlátozásáról szóló tárgyalásokat, január 20-án pedig egy hónapos ultimátumot adott a Szovjetuniónak csapatai kivonására. Brezsnyev persze nem rendelte vissza a szovjet hadosztályokat – eme világpolitikai helyzetben kezdődtek meg az Egyesült Államokban február 14-én a XIII. téli olimpiai játékok.
Sokan arra számítottak, hogy a Szovjetunió távol marad az eseménytől, a versenyzői mégis megérkeztek Lake Placidbe. Mindez csak néhány napon múlott.
Február 9-én – ugyanazon a napon, amikor az amerikai és a szovjet hokicsapat felkészülési meccset játszott New Yorkban – Cyrus Vance amerikai külügyminiszter a Nemzetközi Olimpiai Bizottság ülésén már beszélt arról, hogy az Egyesült Államok bojkottálja a moszkvai nyári játékokat, amit Carter március 21-én hivatalosan is bejelentett. A késlekedést valószínűleg éppen a téli olimpia nyugalma okozta.
Érdekesség, hogy a téli olimpia 1956-ban, majd 1984-ben sem esett a hidegháború áldozatául, Szarajevóba mindkét tömb országai elutaztak, a Szovjetunió 1984. május 8-án indított el láncreakciót a szocialista táboron belül a bejelentéssel, miszerint távol marad a Los Angeles-i olimpiától.
A szovjet jégkorong-válogatott Lake Placidbe is toronymagas esélyesként utazott. A világbajnokságon 1954-ben egyből győztesként színre lépő csapat 1963 óta egyeduralkodó volt a nemzetközi jégkorongéletben, 1972, 1976 és 1977 kivételével valamennyi vb-t megnyerte, s zsinórban négy olimpián (1964, 1968, 1972, 1976) is diadalmaskodott. Szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy bárki is megállíthatná, hiszen Kanada Lake Placidben is az NHL-ben szereplő játékosai nélkül állt ki. (Először 1998-ban, a naganói játékok idején tartott szünetet a tengerentúli liga, lehetőséget adva a profiknak az olimpiai részvételre, az NHL játékosai azonban Phjongcshang után Pekingből is hiányoznak majd.)
Persze a hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján a szovjetek az NHL-sztárokkal is felvették a versenyt. Az 1976. évi, első Kanada-kupán – a hat résztvevős meghívásos tornákon ott voltak a profik is – ugyan a B csapatukkal álltak ki, s csak harmadikként végeztek, de a következő alkalommal, 1981-ben győztek, miként 1979-ben a Challenge Cupon a lényegében Kanadával egyenértékű NHL-válogatottat is megverték háromból kétszer, másodszorra ráadásul 6-0-ra.
Az 1980-as szovjet csapatban összeért a múlt és a jövő nagy generációja, Mihajlov, Petrov és Harlamov az utolsó, Kaszatanov és Krutov pedig az első nagy tornáján szerepelt a szbornajában, Makarov és Fetyiszov már az 1978-as vb-n bemutatkozott, Larionov csak az 1981-es Kanada-kupán kerültbe a válogatottba.
A „Tábornok”, Viktor Tyihonov együttese favorithoz illően menetelt előre a Lake Placid-i tornán. A csoportjából öt győzelemmel, 51-11-es gólkülönbséggel lépett tovább a négyes döntőbe, magával hozva a Finnország feletti 4-2-es sikert. Ám a hatodik meccsén váratlanul 4-3-ra kikapott a házigazda Egyesült Államoktól. Váratlanul? A fentebb leírtak alapján mindenképpen, ráadásul a már említett, február 9-i felkészülési meccsen a szovjetek 10-3-ra lemosták az amerikaiakat.
Tyihonov utólag elismerte: megtévesztette a könnyed siker – csakúgy, mint a mi Aranycsapatunkat az 1954-es vb-n a németek elleni fölényes, 8-3-as győzelem a csoportmeccsen –, s tudat alatt lebecsülték a házigazdákat.
Hiba volt, hiszen az amerikaiak roppant tudatosan készültek az olimpiára. Herb Brooks szövetségi kapitány 1979 nyarán több edzőtábort is tartott, ahol kiválasztotta azt a húsz hokist, aki bekerült a keretbe. Noha kivétel nélkül főiskolások, egyetemisták, illetve amatőrök voltak, ám egyben ígéretes tehetségek is, amit az olimpiai aranyérmen felül az is bizonyít, hogy később néhány kivételtől eltekintve az NHL-ben meghatározó emberekké váltak. A Team USA az ősz és a tél folyamán 61 meccset játszott, s bizakodva várta az olimpiát.
Az első meccse mindjárt komoly erőpróbát jelentett. Az Egyesült Államok úgy játszott 2-2-es döntetlent Svédországgal, hogy Brooks az utolsó percben 1-2-es állásnál lehozta a kapusát, Jim Craiget, s Bill Baker 27 másodperccel a végső dudaszó előtt egyenlített. Az amerikaiak második találkozójukon 7-3-ra kiütötték Csehszlovákiát, amivel gyakorlatilag biztosították a helyüket a négyes döntőben. A Norvégia (5-1), Románia (7-2) és Nyugat-Németország (4-2) elleni győzelem kötelező volt. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy Románia színeiben több székely jégkorongozó is megjárta az olimpiát.)
Erről az ágról az Egyesült Államok mellett Svédország került a legjobb négy közé. Következett az amerikai–szovjet presztízsmeccs. Az összecsapást megelőző napon a New York Times jegyzetírója úgy fogalmazott: „Ha csak a jég meg nem olvad, hacsak az Egyesült Államok csapata 1960-hoz hasonlón nem hajt végre újabb csodát, az oroszok könnyedén megnyerik az olimpiai aranyérmet. Önök hisznek a csodákban?”
Hát innen ered a Csoda a jégen.
Az amerikaiak többsége nem hitt benne. Miután a szovjetek nem járultak hozzá, hogy a kezdés időpontját áttegyék délután ötről este nyolcra, az olimpiát sugárzó ABC tévétársaság nem tűzte élőben műsorra a mérkőzést. S akkor még nem volt internet, országos ünneplés csak az este felvételről leadott meccs végén robbant ki.
A találkozó előtt Brooks a következő szavakkal fordult a fiaihoz: „Arra születtetek, hogy hokijátékosok legyetek. Nem véletlenül vagytok itt. Eljött a ti időtök.”
Ennek dacára a szovjetek domináltak, s Krutov révén a 10. percben megszerezték a vezetést. Schneider egyenlített, majd Makarov gólja ismét szovjet előnyt jelentett. Az első harmad utolsó másodpercei aztán meghatározók voltak. Dave Christian fél pályáról szúrta kapura a korongot, az Tretyakról kipattant, Johnson két védő közül kilépve lecsapott rá, s hat méterről a hálóba bombázta. 19:59-et mutatott az óra… Tyihonov a szünetben indulatosan kapust cserélt, Tretyak helyett Miskint küldte be. A váratlan húzást Tyihonov később pályafutása legnagyobb baklövéseként jellemezte.
Ennek dacára a szovjetek a második harmadban is uralták a meccset – 12:2 volt a kapura lövési arány a javukra –, s Malcev révén újra előnyhöz jutottak. Az utolsó húsz percben következett a váratlan fordulat. Ismét Johnson volt eredményes, majd Eruzione góljával az 50. percben már az Egyesült Államok állt nyerésre. De még hátravolt tízperc. A szovjetek dühödten támadtak, ahogy Sztarikov utóbb elismerte, pánik lett rajtuk úrrá. Eljött az utolsó perc, s Tyihonov, miként soha, ezúttal sem hozta le a kapusát. Maradt a 4-3, az Egyesült Államok csapata megnyerte a mérkőzést – de az olimpiát még nem.
Ha az utolsó játéknapon az USA alulmarad Finnországgal szemben, a Szovjetunió viszont legyőzi Svédországot, akkor a szovjeteké az aranyérem. Noha az amerikai–finn mérkőzés vasárnap délelőtt tizenegykor kezdődött, az ABC természetesen élőben közvetítette... Két harmad után a finnek 2-1-re vezettek, a szünetben Herb Brooks csak ennyit mondott a csapatának:
Ha elvesztitek ezt a meccset, akkor az a kib...ott sírotokig elkísér benneteket.
Majd megtett néhány lépést az ajtó felé, visszafordult, s megismételte: „kib...ott sírotokig...”, s kisétált az öltözőből. Az amerikai válogatott az utolsó húsz percben berámolt három gólt, nyert 4-2-re, s beteljesítette a csodát.
Az 1972-es sakkvilágbajnoki döntőben Bobby Fischer Borisz Szpasszkij fölött aratott győzelme mellett a Lake Placid-i hokisiker a hidegháború másik nagy amerikai sportos diadala, avagy szovjet kudarca.
A szovjetek 9-2-re kitömték a svédeket, de ez már csak az ezüstéremhez volt elég. Ez volt a legendás trojka, Mihajlov, Petrov és Harlamov utolsó mérkőzése a szbornajában. Tyihonov az USA ellen elszenvedett vereség után így üvöltözött velük: „Ez a ti vereségetek!” Ilyen kijelentés a Szovjetunióban akkor nem maradhatott következmény nélkül. Akkor sem, ha odahaza igyekeztek eltitkolni a történéseket.
A Pravda másnapi számában, majd az olimpiai összefoglalójában sem lehetett olvasni a gyűlölt amerikaiaktól elszenvedett vereségről.
A szovjet jégkoronghatalom csak megrendült, de nem omlott össze. A válogatott egészen 1990-ig folytatta páratlan sikersorozatát, két kivételével (1985, 1987) sorra nyerte a világbajnokságokat és az olimpiákat, sőt az 1992-ben aranyérmes Egyesített Csapat is még a szovjet hoki sikere.
Az Egyesült Államok viszont 1982-ben kiesett a világbajnoki B csoportba. Ekképpen felértékelve az 1980-as győzelmet. Valóban csoda történt a jégen.
