Sajátos módon őrizzük a csapattal a közösségi élményt. A szakmai stáb három részre osztotta a keretet, és a három csoportnak hetente háromszor egymás után egyórás közös edzést tart úgy, hogy otthon hajtjuk végre a gyakorlatokat, és közben mindenki lát mindenkit a képernyőn. A hét elején a lábakat erősítjük, a második felében a felsőtestet, és ebben a furcsa helyzetben ez is összetart minket, jó együtt dolgozni a többiekkel.
Olvasom, hogy otthon egyre több szó esik a sportolók, különösen a futballisták bérének a csökkentéséről a kényszerszünet idejére. Itt nálunk ez mostanáig nem volt téma. Az Egyesült Államokban erősek a játékos-szakszervezetek, amelyek négy évre szóló kollektív szerződést kötnek az adott ligákkal, esetünkben az MLS-szel.
A legfrissebbet éppen januárban írták alá, ám kiderült, egy záradék szerint rendkívüli esetben három hónapig vissza lehet lépni néhány ponttól, és a liga állítólag ezt fontolgatja. Eddig megkaptuk a teljes fizetésünket, és a várható helyzetről sokat beszélünk egymással. Erre a helyzetre nyilván senki sem volt felkészülve, emiatt érezni némi tanácstalanságot a csapaton. Úgy vettem ki a beszélgetésekből, hogy a többség a csökkentésnek úgy látná értelmét, ha az elvont pénzt a rászorulók támogatására fordítanák, de ez csupán felvetés. Lehet, az egészből nem is lesz semmi sem, ha mégis, akkor szerintem tudomásul kell vennünk, hogy az élet így alakult, és ehhez alkalmazkodnunk kell.
Tegnap egyébként azt közölték velünk, hogy májusban elkezdhetjük a rendes edzéseket, de ez így megy már egy ideje: mondanak egy időpontot, majd egy héttel később mondanak egy héttel későbbit, aminek nincs sok értelme.
