A Ceglédi VSE klasszisa elmondta, a helyszínen nehéz volt feldolgoznia a döntőbeli vereségét, a többi magyar siker és az olimpia hangulata azonban gyorsan feledtette vele a csalódottságot, utólag pedig már örömmel gondol vissza a londoni ezüstéremre.
„Sikert sikerre halmozott a magyar csapat, a döntő után alig jöttem ki a doppingról, már Szilágyi Áronhoz rohant oda mindenki. Londonban volt az olmpia, de mintha Magyarországon lettünk volna, mert mindenhol magyar volt, körülbelül mintha a Nyugatinál a metróba szerettem volna lemenni. A judocsarnokban is annyi magyar volt, kérdeztem is, akkor ki van otthon.”
A 2012-es játékokon a 66 kilogrammban szerepelt magyar judós nem a legkedvezőbb előjelekkel várta londoni mérkőzéseit, súlyával és judogijával is gondja volt, így feszülten készült a versenynapra. Nagy lökést adott neki ugyanakkor Csernoviczki Éva előző napon szerzett bronzérme, így mégis remek formát mutatott.
„Amikor felébredtem július 29-én, úgy éreztem, hogy nekem is hoznom kell egy fantasztikus eredményt. eufórikus állapotot tudtam előidézni, azóta is nagyon ritkán sikerül ennyire kikapcsolnom a külvilágot a meccsek között” – fogalmazott.
Kérdésre válaszolva Ungvári Miklós hozzátette, a győzelemre is esélyesnek tartott szlovén Rok Draksic elleni nyolcaddöntős győzelem után érezte úgy, hogy ott lehet az éremért zajló meccseken, a spanyol Sugoi Uriarte elleni elődöntőben pedig „állásban és földön is éles” volt.
A grúz Lasa Savdatuasvili elleni döntővel kapcsolatban elmondta, inkább a lelkének fájt a vereség, amelynek magyarázatát ugyan még ma is keresi.
„Minden vereség fájdalmas, de itt nem kikaptam egy centivel vagy lemaradtam egy századdal, hanem tényleg megvertek, testileg-lelkileg. Akkor, abban a pillanatban jobban kellett neki ez a győzelem. Szerintem ha tízszer megyünk, akkor nyolcszor én nyerek, kétszer ő, de itt megfogott. Valamiért ennek így kellett történnie, a miértre még most is keresem a választ” – mondta a 39 éves sportoló, hozzátéve, attól kezdve tudott nagyon örülni és fehéraranyként tekinteni az ezüstéremre, hogy tudatosult benne, ezzel is teljesítette gyermekkori álmát.
„Úgy érzem, hogy hajt a vér még mindig” – mondta a tokiói olimpia egyéves halasztásával kapcsolatban. A halasztás bejelentésekor még hullámzó volt a hangulata, a visszavonulás is megfordult a fejében, aztán ahogyan kezdtek kiderülni a részletek, kézzelfogható vált számára a feladat, már tervezni is lehet, így megcélozza a jövő nyári játékokat.
„Ne úgy nézzünk tükörbe, hogy feladtuk, pedig ott volt a lehetőség. Azt mondom, hogy kaptam még egy évet a szerett sportágamtól, még ha ilyen nehéz időszakban is.”
