Ténymegállapítás: „mindkét oldalt néma talp”

Tóth Ilona nem ölt embert. Tóth Ilonát ártatlanul ítélték halálra. Nehezen és több hónapos kutatás után írom le a súlyos és felelősséggel járó mondatokat. Véleményem ellenkezik a Legfelsőbb Bíróság és a Legfőbb Ügyészség legmagasabb tisztségviselőinek véleményével, kik már a rendszerváltozás után, jogállami körülmények között, alapos és megfontolt vizsgálatot követően mondták ki határozatukat; Tóth Ilonát nem lehet mentesíteni napjainkban sem súlyos ítéletének hatálya alól.
Véleményem ellenkezik magának Tóth Ilonának és két, szintén halálra ítélt társának vallomásával, kik az eljárás kezdetétől a halálos ítéletig folyamatosan elismerték teljes mértékben bűnösségüket. Talán a legnehezebb – majdhogynem megoldhatatlan – feladat, amikor egy jogásznak az önmagát bűnösnek valló vádlottal szemben kell bebizonyítania az ártatlanságot.
1956. november 12-től a politikai ellenállás kulcshelyszíne volt a Péterfy Sándor Utcai Kórház, ahol Tóth Ilona szigorló orvos a sebesültek ellátását vezette. A hatalom korán tudomást szerzett a csoport működéséről, ezért 1956. november 16-án razziát tartottak a kórházban. Tóth Ilonát 1956. november 19-én vették előzetes letartóztatásba Molnár Józseffel együtt. A csoport többi, ezen perben felelősségre vont tagja – Gyöngyösi Miklós, Gönczi Ferenc, Obersovszky Gyula, Gáli József, Pribelszki István, Bagó Gyula, Lukács József, Kovács Ferenc, Mátéffy Csaba János – 1956. december 5-én, 6-án került előzetes letartóztatásba.
Tóth Ilonát gyanúsítottként 1956. november 21-én hallgatták ki először a Budapesti Rendőr-főkapitányságon. A gyanúsítás kizárólag röplap-előállításra és -terjesztésre vonatkozott. A szigorló orvosnő elmondta, hogy 1956. október 25. és november 3. között sebesültszállításban vett részt, majd november 4–19. között a Péterfy Sándor Utcai Kórház Domonkos utcai részleget vezette. A szükségkórház egyik helyiségében stencilgépet találtak, amellyel körülbelül 800 röplapot állítottak elő, amit majd a letartóztatásba került nyolctagú csoport tagjai terjesztettek.
1956. december 4-én Tóth Ilona ügye drámai fordulatot vett. Elismerte, hogy november 28-án (helyesen 18-án) „Piri” (Gyöngyösi Miklós) és Molnár József bevittek a kórházba egy személyt, akit ÁVH-snak hittek. Ekkor Maráczi József elvette iratait, a szóban forgó személy egy fényképen ÁVH-s ruhában volt látható törzsőrmesteri rangban. Gönczi Ferenc, Piri és ő el akarták altatni, hogy „zajtalanul tudjuk megölni”. Ezért ő elment klóretiles ampulláért és altatókosárért. Mire viszszaért, az egyik fiú tűket és fecskendőket vitt a szobába. Tóth Ilona benzines ampullából benzint szívott fel a fecskendőbe, s azt a nyaki vénába akarta beadni, de ez nem sikerült, „így valószínűleg bőr alá adtam az injekciót”. „Közben állandóan adtuk a klóretilt, hogy esetleg túlaltatás következtében meg fog halni.” Ezután kihívták a szobából. „Utána visszamentem, de addigra már megfojtották. Gönczi Ferenc és Piri, ezt onnan veszem, hogy ketten voltak a szobában. Mikor én felértem, még egy-kettőt mozgott a fenti személy, és beállt a halál.” Ezután ő, Piri, Gönczi Ferenc és Molnár József bevitték az áldozatot a WC-be. „Ott, hogy biztosak legyünk abban, hogy meghalt, én beleszúrtam Piri bicskájával a jobb kamra táján a szívbe, hogy nehogy véletlenül életben maradjon.” Ezután a holttestet a Domonkos utcai templom mellett eltemették. Ez Tóth Ilona első, teljes beismerő vallomása.
Ezzel Tóth Ilona rendőrségi kihallgatása befejeződött. Kirívónak mondhatjuk, hogy a „lényegtelen” röplap-előállítással és -terjesztéssel kapcsolatban november 21-én, 24-én és december 3-án részletesen kihallgatják (összesen nyolc jegyzőkönyvi oldal!), addig a „gyilkossági”, „lényegi” ügyre vonatkozó teljes beismerése nagyságrendekkel rövidebb (december 4-én, 14-én és 21-én összesen 2 oldal!).
Tóth Ilona nem nevezi meg az áldozatot, akinek a neve először az 1956. december 29-i terheltté nyilvánítási határozatban bukkan fel (Kollár István rakodómunkásként). Obersovszky Gyula és társai ügyét már kezdettől fogva hozzákapcsolják a „gyilkossági ügyhöz” – holott, mint később kiderült, lényegében semmit nem tudtak róla.
Mit lehet összegezni a nyomozás adataiból?
1. A nyomozati iratok közül alapvető dokumentumok hiányoznak. Így nincs az áldozat holttestének megtalálásáról helyszíniszemle-jegyzőkönyv – holott pontos rajzok állnak rendelkezésre az áldozat eltemetéséről 1956. december 6-tól. Nincs boncjegyzőkönyv az áldozatról. (Helyszíniszemle-jegyzőkönyv és boncjegyzőkönyv a bírósági eljárásban sincs.) 2. Az áldozatot csak a nyomozás lezárásakor nevesítik – annak ellenére, hogy a gyanúsítottak igazoltatták. Határozottan állítja viszont mindegyik gyanúsított, hogy ÁVH-s személyt igazoltattak. 3. Öszszességében nem történik meg az áldozat nevesítése és azonosítása a nyomozás során. 4. Tóth Ilonát és Molnár Józsefet cselekményük elkövetésének másnapján – 1956. november 19. – veszik őrizetbe, s emberölés miatt indul az eljárás – holott ezt csak 1956. december 4-én vallja be Tóth Ilona. Eddig csak a röplap-előállításról és
-terjesztésről hallgatják ki a gyanúsítottakat. Az eljárás megindítására vonatkozó határozat Tóth Ilona iratai közül eltűnik, Molnár Józsefnél azonban megmarad. Kérdés: honnan tudhatott a nyomozó hatóság – mikor még semmi adat nincs – gyilkosság elkövetéséről, s ha mégis tudott róla, erről miért nem hallgatják ki a gyanúsítottat? 5. Az eljárás iratai között nincs tanúvallomás. Gyöngyösi Miklós, Gönczi Ferenc és Molnár József vallomásai lényegi pontokon ellentmondanak saját maguknak és Tóth Ilona vallomásának. Az 1956. december 4–5–6-i beismerések rendkívül rövidek, s ezek december 19-re egyszerre lesznek hosszabbak.
Budapest Főváros Ügyészségének vádirata rendkívül gyorsan, 1957. január 14-én elkészül. A vádirat mindössze nyolc oldal, annak ellenére, hogy újabb vádlottak szerepelnek a nyomozati eljárásban szereplő hat személy mellett
Dr. Haranghy László egyetemi tanár 1957. február 13-án terjeszti elő véleményét a boncjegyzőkönyvről, melyet összehasonlít az Országos Bírósági Vegyészeti Intézet, valamint az ORK laboratóriumában végzett vizsgálatokkal. Sem a boncjegyzőkönyv, sem a laboratóriumi vizsgálati leletek nem találhatók az eredeti iratanyagban. Dr. Haranghy megállapítja, hogy Kollár István „halálát a szívszúrás okozta”, de megállapítja azt is, hogy „a nyakon lévő fojtogatási nyomok olyan kiterjedtek, a gégebemeneten okozott elváltozás is olyan, hogy ezek a sérülések fulladás útján halálhoz vezettek volna, ha időközben más körülmény – a szívnek szúrása – nem oltja ki a sértett életét”.
„A boncjegyzőkönyvben befecskendezésnek nyomai sem a bőrön, sem a karon, sem a nyaki verőereken leírva nincsenek… Tehát amennyiben a fejverőereken ilyen befecskendezés történt volna, úgy a boncjegyzőkönyv szerint pontosan átvizsgált verőérben, ha nem is a bőrben, a vérben magában a behatolás helyét fel lehetett volna találni. Hasonló a helyzet a szív tekintetében. A szívbe adott befecskendezés helye – ha ilyen volt – megtalálható lett volna. Márpedig a boncjegyzőkönyvben injekciós tű behatolási helye a szívben leírva nincs. Az Országos Bírósági Vegyészeti Intézet chlorethylt, morfint és benzint a holttest részeiből még nyomokban sem tudott kimutatni. Hasonló nemleges eredménnyel jártak az ORK laboratóriumában végzett vizsgálatok.”
Mit bizonyít egyértelműen dr. Haranghy László – véleményem szerint alapvetően tisztességes – szakvéleménye? Azt, hogy a Tóth Ilona által elismert altatás és többszöri injekciózás nem történt meg.
Az iratok között jelenleg fellelhető boncjegyzőkönyv 1956. december 15-én kelt. A boncjegyzőkönyv részletesen leírja a holttest ruházatát, kül- és belvizsgálatát. Az iratot dr. Földes Vilmos igazságügyi orvosszakértő és dr. Kelemen Endre bírósági orvos írja alá. A holttestet nem azonosították, pusztán annyit rögzítenek, hogy a Domonkos templom mellett találták meg a „161 cm hosszú, közepesen táplált, jó izomerejű fiatal férfi holttestét”. Az azonosítás hiányát már itt megmagyarázhatatlannak tarthatjuk.
Dr. Buris László egyetemi tanár, igazságügyi orvosszakértő 1992. szeptember 30-án dr. Kahler Frigyes felkérése alapján részletes szakvéleményben értékeli a boncjegyzőkönyvet és dr. Haranghy László véleményét. „A boncolást végző szakértők és az ellenőrző szakértői feladatokat ellátó szakértők rendkívül felületesen és a szakma szabályait megszegve jártak el: az ismeretlen holttestnél az azonosítást meg sem kísérelték, így csak feltételezhetjük, hogy valóban Kollár István holttestét boncolták…
Összegezve: 1. Nincs azonosított holttest. 2. A boncolt holttesten nem fedezhetők fel injekcióbeadás, altatás nyomai. Ha ilyen beavatkozás lett is volna, az nem okozhatott halált. 3. Az áldozat halálát fulladásos nyaksérülés okozta. Ennek okozója – vallomása szerint – Gönczi Ferenc, ha a beismerése igaz. 4. A Tóth Ilona által elismert szívszúrás már egy halottat ért. Összegezve ezen adatokból megállapítható, hogy Tóth Ilonának egyetlen elismert cselekedete sem okozhatta a sértett halálát, annak nyomai egyébként sincsenek a holttesten, vagy nem halált okozók voltak.
Dr. Balassa László igazságügyi elmeorvos-szakértő, dr. Kelemen Endre egyetemi tanár, dr. Juhász Pál egyetemi tanár és dr. Nyírő Gyula egyetemi tanár által 1957. február 22-én írt szakvélemény rendkívül fontos ténymegállapításokat tartalmaz Tóth Ilonáról. Igy például azt, hogy: ,,mindkét oldalt néma talp…” A feltüntetett neurológiai tüneteket maguk a korabeli szakértők is kórosnak minősítik. A súlyos neurológiai tüneteknek egyetlen oka lehet az egyébként egészséges, sportoló fiatal lánynál: a vizsgálat során elszenvedett súlyos fizikai bántalmazás. Nem felejthető, ekkor már több mint két hónapja megtette beismerő vallomását, tünetei azonban még mindig súlyosak.
Összefoglalva a vádiratból és a szakvéleményből leírt következtetéseket: 1. A vádirat értékelhetetlenül rövid, bizonyítékot a vádlottak beismerésén túl nem tartalmaz. Ezért pótvádiratot nyújtanak be, s gyakorlatilag négy egymással össze nem függő ügyet kapcsolnak össze. 2. A szakértői véleményekből rögzíthető: a vádlottak egy részét bizonyíthatóan súlyosan bántalmazták; a Tóth Ilona által elismert, a vádirat szerint általa okozott sérülések nyomai nem találhatók a holttesten, amely egyébként sem azonosítható; Tóth Ilona beismerésének valóságalapja a szakértői vélemények alapján is megkérdőjelezhető.
Az ügyben a Budapesti Fővárosi Bíróság 1957. február 18., 20., 22., 26., 28., március 4., 6., 8., 12., 14., 16., 18., 20., 22., 26., 28., 29. és április 1-jén tartott tárgyalást, és 1957. április 8-án hirdetett ítéletet.
A vádlottak az utolsó szó jogán hosszan szólhattak. Tóth Ilona többek között azt mondja: „Mikor láttam, hogy mit tettem, akkor már ez az ember halott volt. (!!!) Azóta magammal nem tudok szembenézni, amit tettem, azért vállalom a felelősséget, most pedig vége…” Jegyezzük meg, Tóth Ilona ismét kimondja, hogy már egy halottal találkozott.
Összességében a bíróság – a 85 oldalas ítélet ellenére – semmivel nem bizonyítja döntését a beismeréseken kívül, vagyis nem indokol.
Ezután az ügy a fellebbezések folytán a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságához került. A Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa 1957. június 10-én, 11-én, 14-én és 15-én tartott tárgyalást az ügyben, majd 1957. június 10-én hirdette ki ítéletét. A tanács elnöke: dr. Radó Zoltán, népbírák: Bíró Mihály, Dudás János, Fehér Kálmán, Maróti Károly. Tárgyalási jegyzőkönyv azonban nem áll rendelkezésre az iratok között.
A Legfelsőbb Bíróság az ügy megítélésében teljes koncepciós fordulatot hajtott végre. Kiderült az ügy lényege: az elsőfokú eljárás során a „gyilkosság” középpontba állításával kizárólag a külföld és belföld előtti propagandacélokat szolgáltak, s a cél az volt, hogy az ellenállási csoport értelmiségi vezetőit (Obersovszky Gyula, Gáli József) hozzákapcsolják egy köztörvényes bűncselekményhez. A Legfelsőbb Bíróság ítéletéből kiderül, hogy a „fő veszélyt” már ők jelentik, s ezért kell a minősítést megváltoztatni, s halálra ítélni őket.
Tóth Ilonán a halálbüntetést 1957. június 27-én hajtották végre. A kivégzés megkezdésének időpontja 6.37, a halál 6.48-kor következett be. Ezután kivégzett holtteste 30 percen keresztül a bitófán függ.
Befejezésül értékelni kell a Tóth Ilona ártatlansága mellett szóló tényeket, és kísérletet kell tenni arra, hogy válaszoljunk: mi is történhetett 1956. november 18-án a kórházban.
I. Tóth Ilona ártatlanságát alátámasztó bizonyítékok.
1. Az egész eljárásnak a sarokpontja, melyen összedől a vád koncepciója, a holttest és az áldozat azonosítatlansága, illetve egy meglévő holttesttel kapcsolatos alapvető kételyek. A holttest azonosítatlanságát a korabeli és a jelenkori orvosi iratok, szakvélemények egyértelműen rögzítik (boncjegyzőkönyv, dr. Haranghy László, dr. Buris László, dr. Benedek István szakvéleménye). Nem tudjuk meg, hogy kinek a holtteste szerepel az eljárásban. Ugyanúgy kiderítetlen az áldozat személye, alapvető személyi adatai ismeretlenek maradnak. Az áldozat azonosítatlanságát bizonyítja, hogy a vádlottak a korabeli jegyzőkönyvekben ÁVH-snak tartják egyértelműen, míg Bak Istvánné olyan meghatározó jel alapján azonosítja az áldozatot, ami nem szerepel a boncjegyzőkönyvben.
2. A boncjegyzőkönyvben nem szerepelnek a Tóth Ilona által elismert injekcióbeadások, s az altatás nyomai.
3. Hiányoznak a holttestre vonatkozó alapvető dokumentumok, ezekre hivatkozás sem történik.
Így nincs az iratok között: a holttest kihantolásáról felvett helyszíni szemle jegyzőkönyve; a holttest azonosításáról felvett jegyzőkönyv; kilopták és meghamisították a bírósági jegyzőkönyvben a boncolóorvosok és dr. Haranghy László meghallgatásáról szóló részt; kiveszik az iratok közül a boncjegyzőkönyvet, amit dr. Kahler Frigyes szerez be 1992-ben.
Jogosan feltételezhetjük, hogy ezen iratok azért hiányoznak, mert egyértelműen bizonyítják Tóth Ilona ártatlanságát, mint ahogy az előkerült boncjegyzőkönyv, illetve szakértői vélemények bizonyítják is.
4. Egyértelműen bizonyítható, hogy Tóth Ilonát a rendőrségi eljárás során fizikailag súlyosan bántalmazták.
5. A bíróságon tett Tóth Ilona-féle beismerő vallomás is súlyos aggályokat kelt.
Idézzük dr. Iván László pszichiáter professzor, igazságügyi orvosszakértő véleményét:
„Tóth Ilona megváltozottságát többünk véleménye szerint kombinált manipulációs módszerrel érték el, fizikális behatásokkal, lelki gyötrésekkel végzett agymosás formájában.