Az MSZP válsága, a Fidesz lehetősége

Politikai elemzői kurzusokon, a „Hogyan ne írjunk” órákon két okból is jó hasznát vehetnénk az alábbi cikknek. Egyrészt, mert publicisztika lévén gyakran erősebben, karikírozottabban fogalmaz, mint ahogy azt egy hűvös elemzés megengedhetné. Másrészt pedig, mert a szerző több helyen saját korábbi megállapításait citálja, ami igazán nem elegáns megoldás. Mentségül talán felhozható, hogy az idézés ezúttal nem öncélú. Bizonyítékának szánom, hogy: 1. amikor sikerről vagy kudarcról beszélek, akkor azt nem a jobban szeretem vagy kevésbé szeretem szinonimájaként használom, 2. a nagyobb kormányzó párt múlt évi sikere és 2003-as válsága is ugyanonnan érthető meg, 3. a politikai körülmények, a politikai klíma pár hónap alatt radikálisan megváltozott Magyarországon.
A Medgyessy-kormány megalakulása óta három cikkem jelent meg ezeken a hasábokon. Első írásom (Az MSZP sikere, a Fidesz válsága. Magyar Nemzet. 2002. december 7., 6. oldal) tavaly az önkormányzati választások utáni kormányzati sikeridőszakban látott napvilágot, amikor több vezető szocialista politikus egy kétharmados parlamenti többséget eredményező előre hozott választás gondolatával is eljátszott már. Akkor ezt írtam: „A közvélemény-kutatási adatok tehát számomra azt igazolják, hogy az áprilistól novemberig terjedő időszakban a szocialista párt politizált hatékonyabban, míg a Fidesz sikertelennek bizonyult a szavazók megnyeréséért folytatott küzdelemben. Lehet, hogy a kormánypárt a rövid távú siker érdekében olyan lépéseket is tett, amelyek később komoly népszerűségvesztést eredményeznek, mint ahogy az sem elképzelhetetlen, hogy az ellenzéki párt egyes mai lépéseit az idő majd igazolja. Ma azonban erről csak sejtéseink, feltételezéseink lehetnek, míg azt biztosan tudhatjuk: a politikai versenyben az MSZP jelentős előnyre tett szert.”
Magyarázkodások, álcázott védőbeszédek
A következő elemzés (A Fidesz-dilemma: bővülés vagy mélyülés. Magyar Nemzet. 2003. május 26., 6. oldal) a nagyobb ellenzéki párt májusi kongreszszusa után született. Ebben az időszakban már érezhető volt, hogy a kormány elvesztette a lendületét, saját kezdeményezései kudarcba fulladtak, s csak az uniós népszavazási kampány és az iraki háború hírei mentették meg attól, hogy végzetesen defenzívába szoruljon. Akkor úgy láttam, hogy a Fidesz – bár lenne rá lehetősége – a bővülés helyett még mindig a mélyülést választja: „nem tűzi ki célul az MSZP–SZDSZ táborában lévő szavazók megnyerését, hanem elsősorban a saját szavazói megtartására, a 2002-ben rá voksolók megerősítésére, mobilizálására – és persze, részben visszaszerzésére – koncentrál. 2002-höz képest nem bővülni akar, csak mélyülni. Nem új szavazókat keres, hanem a régieket igyekszik még jobban »megkötni«. Saját szavazói hitét és elszántságát erősíti, a riválisét azonban csak rombolni akarja a kormány kemény kritikájával: nem megszerezni, csak elbizonytalanítani – akár a szavazástól való távolmaradásig – akarja a másik oldalon állókat.”
A cikk megjelenése után pár héttel a címlapokat már a brókerbotrány hírei uralták, majd a nyár közepétől megkezdődött a kormány vesszőfutása a gazdasági válság kezelésének rögös politikai és kommunikációs útjain. A nyári viharos politikai időszak tanulságait összegző harmadik cikk (A protektor és a bróker. Magyar Nemzet. 2003. szeptember 19., 6. oldal) megírása során azt gondoltam, hogy sikerült megértenem valamit az eseményekből. A protektorista és a brókerista kormányzás ideáltípusainak átgondolásakor arra jutottam, hogy talán a mostani kabinet sikerei és kudarcai is egy tőről fakadnak. Remélem, nem gondolja majd azt az olvasó, hogy a meg nem értett, visszhangtalan elemző sajátos papagájkommandója szól ebből az írásból, amikor még az eddigieknél is hosszabban idézek a szeptemberi cikkből: „Amíg fut a szekér, amíg a kormányzás sikeres, a bróker kedvelt politikus. Ha jól intézi az ügyeket, a lakosság többsége elégedett vele. Az ellenzék a vádaskodásaival inkább ellenszenvet kelt, a bróker nyugodt, derűs és kulturált. Elképzelhető, hogy politikai ideológiákat és jelszavakat is keres, ezeket azonban akár le is cserélheti. Nincs szüksége állandó fogalmakra, amíg sikeres az üzletmenet, a bróker megbecsült és szeretett politikus. Nem rajongói vannak, hanem támogatói. Nem erős kötéseket épít ki, hanem sok-sok gyenge kötődést hozhat létre. Nem istenítik, hanem megbecsülik. Amíg sikeres. Ha azonban beüt a krach, az ilyen kormány könnyen elveszítheti a talajt a lába alól. Korábbi támogatói közül azok, akik sikerei és hasznot hozó lépései miatt szerették, könnyen elbizonytalanodhatnak. Politikai szövetségesei – saját pártjában és koalíciós partnerében – alternatívákban kezdenek gondolkozni. Ami korábban siker volt, most gyengeség, bizonytalanság, koncepciótlanság lesz. Ha a brókernek népszerűtlen döntéseket kell hoznia, ha konfliktusokat kell felvállalnia, ha választania kell az értékek és a programok között, egyre nehezebb helyzetben találja magát. Heterogén támogatói köre nem érti, hogy ami korábban működött, most miért lehetetlen. Nincsenek fogódzók, a brókert csak a sikeres üzletmenet mentheti meg. Ha tartós a recesszió, támogatói új üzletkötőt keresnek. Az alkusz nem tud magán segíteni, hiszen nincsenek önálló ötletei, nincs saját útja. Csak a gazdasági sikerekben bízhat. Ezekben a pillanatokban az ellenzék is aktivizálódhat, a saját hívei által is kevésbé kedvelt kormányfő egyre könnyebb préda lesz. Ami hatástalan volt hónapokkal korábban, most könnyen támogatókra találhat. A kritikákat egyre többen hallják meg, s a bizalom napról napra csökken. A bróker ilyenkor három dolgot tehet: veszi a kalapját, kivárja a dolgok jobbra fordulását, vagy elkezdi a maga útját járni.”
Ennél jobbat – pontosabban mást – most sem tudok írni. A mai magyar pártpolitika egyik lényegi eleme ugyanis – legalábbis számomra – innen érthető meg. Mindazok a különbségek, amelyek a két kormány, a két legnagyobb párt politizálásában tapasztalhatók, ebben a fogalmi keretben könnyen leírhatók. A protektoristának nevezett Fidesz egysége, zártsága, centralizmusa és a brókerista MSZP többszólamúsága, nyitottsága, belső hatalmi harcai. A Fidesz sikeres kommunikációja a nehéz helyzetekben, valamint stratégiai hibái a 2002-es választások előtt és azt követően. Az MSZP politikai-kommunikációs tehetetlensége és a válságot növelő válságkezelése a nehéz helyzetekben, valamint sikeres szavazatszerző „árokbetemető” retorikája a felfelé ívelő periódusokban.
A Medgyessy-kormány a választások óta nem tett mást, mint befutotta ezt a pályát. 2002 végére korábban soha nem látott magasságokba emelkedett: a kormányalakítás után az első száznapos program sok új szavazót vonzott még a táborába, elsöprő győzelmet aratott az önkormányzati választásokon – miközben ellenzéke bénultan vergődött. A muníció elfogyása és a lehetőségek beszűkülése után azonban a kormány részben saját magát rántotta válságba, sem politikai, sem kommunikációs eszközei nem voltak, hogy megoldja vagy legalább csökkentse a gondokat.
Mindaz, ami 2003-ban történt, többféleképpen magyarázható. Beszélhetünk a gazdasági helyzet objektív megváltozásáról, a minden kormányt törvényszerűen utolérő felezőválságok tapasztalatairól, az előző kormány örökségéről, a választási kampány hatásáról és sok egyéb elemről. Ezek azonban legfeljebb arra alkalmasak, hogy a jelenleg kormányzó pártok politikai felelősségét csökkentsék. Ha azonban tisztán a politikai logika szabályaihoz ragaszkodunk, meg kell állapítanunk: az egy évvel ezelőtt ilyenkor sikeresnek látszó MSZP válságba került. Politikusi magyarázkodásnak és elemzésnek álcázott védőbeszédnek alkalmas lehet a gazdasági szükségszerűségek, a nincs más út hangoztatása, de lássuk be: végső soron a gazdaságpolitika is politika. A kamatokról, az áremelésekről, a lakástámogatási rendszerről, az adókról született döntések mögött természetesen szakmai érvek és megfontolások húzódnak meg, ám maga a döntés politikai természetű. Ha ezt elfogadjuk, rögtön két dolgot is elfogadunk egyben: mindig létezik alternatíva, és a döntést végső soron a siker – bármi is legyen az: akár a gazdasági válság megoldása, akár a választások megnyerése – igazolja.
A válság érzetének elterjedése
2003-ban a kormány kínos vereséget szenvedett. Éppen az egyik versenyelőnyeként hirdetett téren: a kompetencia, a hozzáértés terén. Az 1994-es választásokon talán még a csalódott jobboldal szavazói között is akadt, aki bízott abban, hogy a szocialistákkal a szakértelem kerül kormányra, s 1998-ban talán még ebben a körben is találhattunk olyan szavazót, aki tartott a kormányzásban a szocialistáknál lényegesen zöldfülűbb ellenzék hatalomra jutásától. A szocialisták kára most ezért is nagyobb, mint amit a közvélemény-kutatások mutatnak: a válsággal egy illúzió, egy versenyelőny is elveszett – s tartós recesszió esetén akár hátránnyá is átalakulhat.
Miért került tehát politikai válságba a kormány és különösen a jelentős szavazatveszteséget elszenvedő nagyobbik kormánypárt? (A kisebbik kormánypárt esetén hasonló visszaesésről most nem beszélhetünk: az SZDSZ egyrészt az adóvita óta több-kevesebb sikerrel kísérletezik egy, a szocialistáktól eltérő liberális politika bemutatásával, másrészt az elmúlt évben nem veszített támogatottságából, és úgy tűnik, esélye van arra, hogy az uniós választáson átlépje az ötszázalékos küszöböt.) Nem kétséges, az MSZP válsága nagyrészt a gazdasági helyzet megváltozásából fakad. A kormányváltás óta kirobbant politikai botrányok (az ügynökvitától a Kulcsár-ügyig) messze nem tehettek akkora kárt a kormány és a párt megítélésében, mint amire az adóemelések, a megszorítások bejelentése rövid idő alatt képes volt. A kormány hibázott, amikor választási ígéreteivel, tavalyi döntéseivel olyan magasra tette a lécet, amelyet képtelennek bizonyult folyamatosan átugrani. Politikai elemzőként nem tudom megítélni, hogy ebben mennyi volt a külső elem vagy az örökség hatása, de abban biztos vagyok: ha a gazdaságpolitika nem is olyan mértékben akaratvezérelt, ahogy ezt az Orbán-kormány olykor láttatni szerette, a politikai akaratnak szerepe van az alternatívák közötti gazdasági döntésekben. A kormány 2003-ban a saját maga által előkészített kényszerpályára került, ráadásul elhibázott politikai és kommunikációs lépéseivel maga járult hozzá a válság érzetének elterjedéséhez.
Jelentős veszteségek minden fronton
Ha el is fogadjuk, hogy a kormány 2003 nyarától nem léphetett mást, ha egy pillanatra hiszünk az alternatíva nélküli gazdaságpolitikai pályában, akkor is látnunk kell: még ugyanezen politikai döntések mellett is többet megőrizhetett volna az MSZP a korábbi népszerűségéből. A gyors elbizonytalanodásban minden bizonnyal szerepe volt a hiteles magyarázatok és a más irányú kezdemények hiányának: a kormány alig törődött azzal, hogy legalább saját szavazói számára következetesen elmagyarázza a döntéseit, azzal pedig meg sem próbálkozott, hogy új irányt szabjon a politikai vitáknak. Mindez nem csak, sőt, elsősorban nem kommunikációs kérdés: a kommunikáció irányáról, szereplőiről és tartalmáról szóló döntés ugyanis – ahogy a gazdaságban is láttuk – politikai természetű. Könnyű bűnbakot képezni szóvivőkből és kommunikátorokból, ám a politikus feladatának szerves része a nyilvánosság előtti szereplés megtervezése. És akkor még nem beszéltünk az MSZP belső vitáiról, amelyek a legelkötelezettebb szocialista szavazó számára is világossá tették, hogy a „nincs baj” típusú ritka magyarázatok fabatkát sem érnek. A kormány és az MSZP vezetői – fogalmazzunk akkor ilyen finoman – válságban találták az országot 2003-ban, ám a politikai válság kialakulásához maguk is hozzájárultak: lelkes válságkezelőként tehetetlen, következetlen és olykor irracionális politikával egyre csak növelték a bajt, hogy aztán olyan válsághelyzetben vágjanak neki a jövő évi kampánynak, amelyben valóban nagy teljesítmény lenne, ha a szocialista lista ismét győzni tudna.
A sikertelenség végső bizonyítéka – a siker igazol elve alapján – a kutatásokban látható: 2003 végére a kormány minden fronton jelentős veszteségeket szenvedett. Világos, mindez nem sokat mond el a 2006-os választás végeredményéről – de még az esélyeiről sem –, ám világosan beszél a mai helyzetről. Arról a helyzetről, amelynek a kulcsa, meggyőződésem, ha időlegesen is, a Fidesz kezébe került át. A kormányzati tétovaság, a politikai és kommunikációs hibák sorozata lehetőséget adott a nagyobb ellenzéki pártnak. A bővülés lehetősége – amely akár egy jelentős fölénnyel megnyert uniós választáshoz is elvezetheti a pártot – kézzelfogható közelségbe került. Ehhez azonban olyan politikára lenne szüksége a pártnak, amely válaszható alternatívát kínál a kormányoldalból kiábrándultaknak. A retorikai bezárkózás, a kormány általános kritikája és az erősen elkötelezetteknek szóló szimbolikus ügyek erőltetése helyett a megújulás ígéretét mutató párt sokat – a jelenleginél lényegesen többet – profitálhatna a mai helyzetből.
Ezzel kapcsolatban sem tudok mást mondani, mint amit tavaly decemberben írtam: „a Fidesz csak akkor tud a következő hónapokban megerősödni, ha a jelenlegi kormányoldal táborából is át tud csábítani szavazókat, ha a kormányban előbb vagy utóbb, ilyen vagy olyan okkal csalódó MSZP– SZDSZ-szavazókat is meg tudja szólítani. Ehhez viszont olyan politika, olyan vezetés, olyan stílus kell, amely nem vált ki zsigeri ellenérzést az átigazolni szándékozókból. A mai Fidesz, a mai Orbán Viktor erre nem látszik alkalmasnak. A holnapi azonban – mind a párt-, mind a volt miniszterelnök – még lehet, ehhez csak józan észre és megfontolt változtatásra van szükség. Ez nem érzelmi kérdés, ez egyszerű politikai logika.”

A szerző politikai elemző