A napokban a Zsil-völgyében jártam. Jósszerencsém egy végtelenül szegény, kis nyári konyhába vezetett, amelyben egy csontra fogyott, hórihorgas, tüdőbeteg apa lakik a négy ugyancsak gyanúsan sovány gyerekével. Ugyanez a szörnyű – a mi vidékeinken nagyon is virulens betegség – ragadta el öt évvel ezelőtt az édesanyát is. A hét-nyolc négyzetméteres otthonban minden végtelenül sivár, kopott és nagyon is hiányolja az anyai kéz jelenlétét. Az apa a piacra jár, szerényen segít lerakni a terményeket, önként felkínált munkája után nem kér fizetséget, de az egyszerű emberek néhány krumplival, káposztával honorálják a szédelgő hordárt. Az így megkeresett falatok mellé a gyermekek 210 ezer lejes családi pótléka hozza a kenyeret, azt a keveset, amit ebből a kevés pénzből egyáltalán meg lehet venni.
Ami engem leginkább meglepett, az egy jókora plakátméretű diploma a kormos falon, amely ragyogó fehérségén, tarka ákombákom betűkkel hirdette, hogy a gyermekek szerint, ennek a háznak az ura „a világ legjobb apukája”. Mikulásra nem volt mit adjanak az apjuknak, s így a gyermeki szeretet, s találékonyság megszülte ezt a csodaszép ajándékot, amelyhez foghatót hiszem, hogy nagyon kevés szülő kapott vagy kap.
Hála!? Miért is vagytok hálásak? – kérdem a fűtetlen, nyomorba süllyedt pár négyzetméteren. A gyermekek egymásra néznek, látom, hogy nem értik kérdésemet. Elszégyellem magamat, és másra terelem a beszélgetés fonalát. – Ezeknek a gyerekeknek a világon semmijük sincs, hogyne szeretnék az egyetlent – a mindent ebből a világból –, azt, aki jóságosan, szelíden feléjük fordul. Gyermeki szeretetükre senki nem tart igényt, senki nem osztja meg ezzel a beteg emberrel a törődést, a gondoskodást. Senki nem megy, hogy átölelje őket s elnyerjen egy örök életre megmaradó diplomát. Mert hiszem, hogy nagyon sok diplomát beszerezhetünk, de közülük csak azok maradnak meg és vevődnek számításba az utolsó ítéleten, amelyeket a szeretet és a hála íratott a rászorulókkal. Kimondhatatlan szegénységükben ezek az emberek egymáshoz bújnak, s a barlangba születő kis Jézus titkát megélve, feltárnak egy olyan ablakot, amely egy egészen más, egy végtelenül tiszta és szent dimenzióra nyit előttünk távlatot.
Szemlélem Máriát, s benne ugyanezt a nagy titkot, ahogy ott áll férjével Isten oltára előtt, mert a hála odavitte, vezette a betlehemi nyirkos, hideg istállóból az egyiptomi menekülés rémsége előtt. Mária nem fizetést kér, mert nyomorúságos körülmények között rábízták Isten fiának a dajkáló szeretetét, hanem maga mond köszönetet. Átöleli gyermekét az anya és megköszöni a szent terhet, még akkor is, ha hét tőr járja át a szívét: Nézd, Uram, szegény vagyok, jelképes ajándék ez a két gerle, jelzi a hálámat, szeretetemet, amiért tekintetre méltattad alázatos kicsinységemet, és jónak láttad rám bízni a Kisdedet. Döbbenetes mélysége a létnek, amely megköszöni az Úrnak, hogy kinyitotta előtte az önzetlen szeretet kapuját, a másért való lét által a végtelen létre való tárulást.
Hogy tudnám odakiáltani a világnak, hogy egyetlen valóság, amely létezik, a másikat alázattal átölelő szeretet, s ezen kívül nincs semmi. A többi mind csak zengő érc és pengő cimbalom. Merő önzés, halál és pusztulás. A gyermekek, mint drágakövek, gyöngyszemek sodródnak, ha lehajolsz hozzájuk, üdvösségedhez hajolsz, a forráshoz, amely legbensőbb éned szeretetszomját oltja, és holnapot hoz nemcsak neked, hanem világunknak. Ez az egyetlen út, amelyről, ha letérünk, világunk, civilizációnk visszasüllyed a történelem előtti barbár korokba.
Szívem minden sejtjében felfakad ugyanaz a hála, amely velem is az Úr lábához rakatja a magam jelképes gerléit a gyermekeimért. Év vége van. Hálát adok azért, mert maroknyi porból való teremtettségem ellenére társad lehetek, Uram, a világunk továbbteremtésében. Amiért rám bíztad ezt a sok-sok gyermeket, és azért is, mert társakat adtál, hogy a szeretet útján, ha megfáradnánk egymást vigasztalva, bátorítva tovább tudjunk menni. Mennyi nagyszerű ember tért be a hajlékunkba, tette nagycsaládunk életét szebbé, jobbá, vetette meg a továbblépés alapjait. Hálát adok azért, amiért egyetlen megnyílt kaput sem kellett becsuknunk, gyermekeinket megőrizhettük, sőt Szovátára, Kolozsvárra továbbléphettünk. Ott is tág teret nyitottunk a Te gondviselő szereteted számára. Új gyerekeket, munkatársakat küldtél, a bajokhoz türelmet, a gondokhoz segítő kezű testvéreket, és minden napunkhoz az erőt, hogy bűneink, gyengeségeink ellenére keresztünket vállunkra véve tovább menjünk. Végtelen hála van a szívemben azok iránt is, akikkel együtt építhetem a Te országodat. Olyan jó látni, ahogy a Te kibomló jóságod, mint nagy folyam árad tikkadt világunkra.
2003 végén már nemcsak remélem, hanem hiszem, hogy Te, Uram, fel akarsz építeni egy olyan intézményhálózatot, amely nemcsak Déván, hanem egész Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében átölelheti, befogadhatja a bajba kerülő gyermekeket. Hiszem, hogy van egymillió magyar ember, akik szeretik Erdélyt, s a többi elcsatolt területeket. Ha évente csak ezer forintot adnának, ők egymillióan, akkor ebből már egymilliárd forint gyűlne össze. Bőven elég, hogy kallódó gyermekeinknek otthonokat teremtsünk.
Szedjük össze a Kárpát-medence minden kallódó gyermekét!
Hiszem, hogy a leggazosabb bozótból is tud a szeretet csodaszép parkot formálni. Kínáljuk fel népünk kallódó gyermekeinek azokat az értékeket, amelyek otthonná teszik ezt a földet, családdá a világunkat, testvérré a társat.
A szeretet, a szolidaritás megmaradásunk záloga. Népünk jósága, cselekvő szeretete hozhat számunkra a Kárpát-medencében boldog új éveket.
A szerző dévai ferences atya
