Bálint Valentino

Tudom, mit kell írni. Hogy mit várnak el tőlem erre a napra és ehelyst. Azt várják el tőlem erre a napra és ehelyst, hogy nekiugorjak a Valentin-napnak. Hogy szellemi gombostűvel kipukkasszam az ezüstszín Love-léggömböket. Mondván: eddig jól megvoltunk Valentin-nap nélkül, miért kell még egy importünnep Halloween mellé? Művi az egész. Akik jól keresnek rajta, hát azok egyedül a bazárosok. A fogyasztás újabb orgiája. Giccsparádé. Intézményesített, tömeges ízlésficam. Aki értékorientált, az no Valentino. Nagyjából így hangzik a szöveg, a megfelelő szöveg, amit elvárnak tőlem. Amit eleve már tulajdonítanak is nekem. De nem addig’ a! Álljon meg a menet! Az Írás szerint ugyan szeretnék élni, de az előírások és elvárások szerint cselekedni rühellek. „Rühellé a prófétaságot.” Amiként vegetáriánus se lettem, bár kívánnák sokan, úgy arra sem vagyok hajlandó, hogy magasabb értékek önjelölt letéteményeseként épp a Valentin-napon verjem el a port minden egyébért s az egészért. Az egész globalizációért s mindazért, ami miatt hamis színben tűnünk föl amúgy.
Én a magam részéről igenis örülök ennek az üde, fura és bolond ünnepnek. Észrevétlenül, Bálint-nap címszó alatt persze már eddig is keltegették. Afféle kakukktojás. Annyi benne a derű és az oldottság, mintha nem is volna magyar. Mert a magyar: sírva vigad. És gyászolva ünnepel.
Legnagyobb nemzeti ünnepünk, március 15-e ott hordozza magában Világost s az aradi vértanúk emlékezetét. Ráadásul március 15-én az eső is esett. Sötét ernyőmező: megelőlegzett gyászfeketeség. Október 23. sem gondolható el november 4. nélkül.
Augusztus 20-ának szerencsére nincs az előbbiekhez hasonló abszolút kontrapunktja, ellenpontja, hisz akkor az ország megalapítását az ország végső megszűntével, veszésével kellene stílszerűen ellentételezni. Ha így tekintjük, akkor tehát augusztus 20-a egy sikertörténet, mert bár lovaink mind odavesztek, de azért az ország megvan, ám az alapítás mindazonáltal felhangok és félhangok által sokszorosan ellenpontozott. Tatárjárás, törökvész, labanc uralom, Mohács és Trianon nélkül nem gondolható el múlt-egészben a haza. Felhőtlenül ennek az ezer évnek nem örülhetünk, nem mondhatjuk, hogy Magyarország: bingó. Oye…
Három nagy nemzeti ünnepünket tehát a mélység és a fenség árnyai lengik be. Elgondolkodtató ünnepek ezek.
Az egyházi év ünnepei is inkább a magasztos emelkedettségnek, az emelkedett és távlatos derűnek engednek teret. A pogány életöröm legföljebb a néphagyomány cizella-hozadékaként lehet bennük jelen.
Melyek a világiasult ember számára is érezhető egyházi ünnepek? Vízkereszt a nem mélyen hívő ember számára lélektanilag nem önálló ünnep, hanem inkább a karácsony „vége”, mondhatnók a karácsonyi készenlét „lefújása” – fáradt, száraz fenyőtüske a hóban. Annak félreismerhetetlen s beismert jele, hogy az előző év tényleg véget ért, hogy a szilveszter nem egy öncélú vicc volt csupán. Leltár miatt zárva, tart még a tél.
Ez a nagy reménytelenség a farsangi Sóhajok hídján keresztül jut el húsvétig. Az istenadta nép és a tisztes, illetve tisztességtelen ipar persze a húsvét nyuszifülű, „lightos” változatát is megalkotta, de amiről ilyenkor szó van, az a kereszthalál és a feltámadás. Az egyik: történelmi önarckép, amely elborzaszt, a másik: csoda, amely a hit által ugyan közkincs, de részesülni belőle jelenleg csak a remény által részesülhetünk. Addig tehát memento mori, halandó és esendő voltunkra emlékeztet.
A pünkösd a mennybe vétetett s így az anyagvilágból végleg eltávozott Krisztus hiányára emlékeztet. Közvetlen Mesterünk ettől fogva csak a szellemileg sugalmazó Szentlélek lehet.
A legvidámabb ünnep: karácsony, a kisded születése. Csakhogy miként Magyarország sem gondolható el Mohács nélkül, úgy a kisded sem gondolható el aprószentek nélkül, Jézusra gondolva elkerülhetetlenül bele kell tekintenünk a történelmi ember heródesi, júdási és pilátusi ábrázatába, valamint érzékelnünk kell az eszkatológiai elhivatottságú és ontológiai távlatosságú ember arányait.
A derű és mosoly szentélyében mikor jut hely – és ünnep – a nevetésnek? Annak az e földi létnek, ahol bizonyosság az ebéd, és kérdés az angyal? Avagy: lesz még egyszer ünnep a világon?
Ez az ünnep eleddig május elseje volt. A világ proletárjai, egyesüljetek. Egy sem szent, sem nemzeti ünnep, amely engedte, hogy az ember a virslinél megálljon agyilag, s ha kell, belefulladjon a mustárba. Engem azonban május elseje szintúgy óhatatlanul emlékeztet. Emlékeztet mindarra, amit úgymond a nemzetközi munkásmozgalom jegyében s nevében elkövettek, ezért aztán számomra nem annyira kedélyes, mint amilyen kedélyesnek elvileg tűnik. Nekem a május elsején esedékes tavaszi szél például a kőtörő időjóst idézi meg, aki egy rossz meteorológiai jóslat miatt vált recski rabbá. Tomka Ferenc írja Erdey Sándor könyve nyomán, Új Ember, 2004. január 4.: „A Meteorológiai Intézet főmunkatársa volt. Május 1-jére rossz időt jósolt, s ennek ellenére napsütés lett. Kész volt a vád: azt akarta, hogy kevesen menjenek felvonulásra. Államellenes izgatás: irány – ítélet nélkül – Kistarcsa, majd Recsk.” Szakszervezeti jogosság és igazság ide vagy oda, a munkásmozgalom vörös vándorzászlajára nekem Gulag, Recsk, Tienanmen tér és Kambodzsa vannak ráhímezve. Szabadon, felhőtlenül, a képzettársítási térből kiragadva május elseje sem elgondolható.
Marad a Valentin-nap: e legtörténelmietlenebb, legkevésbé szent, legfiatalabb s ezért asszociatíve legkevésbé terhelt ünnep tehát tiszta vigasságul. Igaz, Szent Bálint is vértanú, szent volt, s a szerelemről eszünkbe juthat a féltékenység, a családon belüli erőszak avagy az öregség is akár, összerabolt hóvirágok menyasszonyfehérétől elvakítva mindazonáltal talán ekkor nyílik a legnagyobb esély arra, hogy legalább egy álló napig amforából igyuk a sört, és semmivel sem gondolva, hátsó szándék, politikai felhang nélkül maradjunk habkönnyedek.
----------------------------------------
A szerző író