Belharcok a nagyobbik kormánypártban

A miniszterelnök megbukott, Medgyessy Péter távozása csak idő kérdése. Lemond vagy lemondatják – egyre megy. Vele az MSZP-nek nincsenek nyerési esélyei, ezért a posztkommunista-szocialista pártban tömörült erők mindegyikének létérdeke a miniszterelnök távozása. Az MSZP politikáját meghatározó különböző gazdasági érdekcsoportok és a politikai megújulást sürgetők érdekei ezúttal egybeesnek. Most üt vissza, hogy Medgyessynek nincsenek a párton belül komoly hadállásai, így az őt támogató pénzügyi-banki lobbi viszonylag könnyen legyűrhető, illetve megvásárolható. Medgyessy kormányzása alatt mindvégig érezhető volt a magabiztosságot adó hátország hiánya. Miniszterelnöksége alatt szinte állandóan a létéért küzdött. Erkölcsileg már akkor megbukott, amikor kiderült, hogy azonos a D–209-es kódszámon nyilvántartott szigorúan titkos állományú kommunista tiszttel. Helyzetét súlyosbította, hogy választói előtt mindezt eltitkolta. A miniszterelnök múltjának feltárása még a balliberális oldalon is komoly erkölcsi és legitimációs válságot okozott: a kisebbik kormánypárt, az SZDSZ parlamenti frakciója az első szavazáskor megvonta bizalmát a miniszterelnöktől. Ez akkor Medgyessy bukását jelentette. Néhány óra múlva ismét szavazott a szabad demokraták megélhetési frakciója. Ekkor már nem moralizáltak: balliberális, pragmatikus világfelfogásuknak megfelelően nem óhajtották kockáztatni a kormányzati befolyást, az államtitkári és miniszteri bársonyszékeket. Hiába írta Kis János, az SZDSZ korábbi elnöke és főideológusa, hogy Medgyessynek mennie kell.
Erre valószínűleg csak az európai parlamenti választások elvesztése után kerül majd sor. Az MSZP stratégái aligha követik el azt a hibát, hogy néhány hónappal a választások előtt radikális változtatásokkal bizonytalanítsák el ez egyébként is szkeptikus baloldali szavazókat. A jelentős szervezeti és személyi változtatások ideje a választások után jön el, annak ellenére, hogy Medgyessy Péter lényegében már az előző év decemberében elfogadott költségvetéssel együtt megbukott. Helyzetét tovább súlyosbítja a mezőgazdaság nagy valószínűséggel állandósuló válsága, az EU-csatlakozást követően törvényszerűen megjelenő alkalmazkodási nehézségek, az életszínvonal várható csökkenése, valamint az egész ágazatokat sújtó krízisjelenségek. Maradék tekintélyét nem növelte a nyögvenyelősen felolvasott populista, demagóg hangvételű országértékelő beszéd sem, melynek egyik eleme nemzetközi visszhangot váltott ki, miután az szöges ellentétben áll a többpárti demokrácia lényegével, a szabad választással. A közös nemzeti lista állítása valójában csak a felelősség áthárítására jó. Hiába hivatkozik a miniszterelnök arra, hogy a közös nemzeti listával kapcsolatos javaslatát az emberek 70 százaléka támogatja. Ez a javaslat akkor is irracionális és demokráciaellenes. Egy felelős politikus számára nem a népszerűség az egyetlen mérce, mert egy tömegdemokráciában nyilvánvalóan az a legnépszerűbb, aki a legtöbbet ígéri. Ám aki ezt megteszi, az nem államférfi, hanem populista hatásvadász. Hiába dicsérik udvari pszichiáterek és bértollnokok. Többpárti parlamenti demokráciákban a nemzeti összefogás és egység megteremtése csak rendkívüli helyzetekben indokolt.
Medgyessy Péter és a szocialista politikusok szempontjából a legrosszabbkor jött az EU legnagyobb parlamenti frakciójának, az Európai Néppártnak az állásfoglalása, mely szerint az EU fontosabb pozícióiban nem szívesen látnának volt kommunista politikusokat. Ezzel ismét előtérbe került a volt nómenklatúrához tartozók – Medgyessy, Horn, Kovács, Szekeres stb. – erkölcsileg elfogadhatatlan múltja. Uniós szakértők különösen félnek azoktól, akik korábban kémként vagy kémelhárítóként kommunista hírszerzéseknek – azaz közvetve a KGB-nek – dolgoztak, ugyanis ezek az emberek bármikor megzsarolhatók és az orosz vagy ukrán stb. hírszerzés számára ismét aktivizálhatók. Nagyon valószínű, hogy az Európai Néppárt erkölcsi indíttatású javaslata mögött ilyen gyakorlati szempontok is meghúzódtak.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy Medgyessy nem függetlenítheti magát sem pártjától, sem az országban zajló társadalmi-gazdasági eseményektől. Ez utóbbiakról jó kommunikációs stratégiával ugyan átmenetileg elterelhető a figyelem, de a kommunikációs jelenségek és események hoszszabb távon képtelenek a valóság hatástalanítására. Bár a Stanley Greenberg és Jeremy Rosner által vezényelt új píáros különítmények állítólag ugyancsak a negatív kampányok megszállottjai, valószínűleg mégiscsak rafináltabb eszközökkel dolgoznak majd, mint a szélnek eresztett izraeli Ron Werber, aki primitív, gyűlölködő kampányával tovább növelte a már meglévő politikai megosztottságot, szétszakítottságot. A balliberális oldal stílusának köszönhetően a kettészakadt országban tovább erősödtek a szekértáborok.
A Medgyessy utáni időre készülve az MSZP-n belüli hatalmi harcok lehetetlenné teszik a kívánatos megújulást. A csatározások közben mindössze szerepcserék végrehajtására, a riválisok lejáratására és pártszervezetek felvásárlására van mód. Ez utóbbi jelenség árulkodó bizonyítéka egyébként annak, hogy az MSZP-ben politizálók egy jelentős részét kizárólag a meggazdagodás és a karriervágy motiválja. A megújulásra való képtelenség meggyőző bizonyítéka, hogy az EU-kampány vezetője a már többször megbukott, populista Horn Gyula.
A miniszterelnöki szék várományosaként korábban többeket említettek. A legesélyesebb kétségkívül Kovács László pártelnök. Juhász Ferenc gyors karrierjét átmenetileg megtörni látszik a lakásvásárlása körül kialakult bizonytalanság. Nehéz megítélni Kiss Péter, Lamperth Mónika, Szili Katalin vagy Gyurcsány Ferenc valódi esélyeit.
Az önjelöltek közül valószínűleg Szekeres Imre a legelszántabb, aki azt követően, hogy 2002-ben egyéni választókerületében csúfosan megbukott, egyre inkább kiszorult a helyi – megyei szintű – politikából. Ezt követően már kizárólag az országos politikára koncentrált, és alelnökké választásával sikerült elérnie, hogy a szűkebb pártvezetés tagja maradjon. Érdekes, hogy Szekeres mennyire nem integráló személyiség: az MSZP vezetését és tagságát ugyanúgy megosztja, ahogy az ország közvéleményét is. Jellemző, hogy az MSZP-n belüli feszültségek esetén szinte mindig felmerül a neve. Sokan a párt (egyik) legnagyobb intrikusának tartják. Nyilván nem véletlen, hogy Szekeres Imre alelnöksége óta a párt szinte folyamatosan válságban van. Az meg már a XXI. századi modern magyar szociáldemokráciáról árul el nagyon sokat, hogy az európai parlamenti választások felelőse az egykori kommunista nómenklatúra két régről ismert emblematikus figurája: Horn Gyula és Szekeres Imre. Az MSZP-n belüli kaotikus helyzet egyik legárulkodóbb jele, hogy most ugyanazok felelősek a kampányért, akik az 1998-as parlamenti választásokon ebben a minőségükben egyszer már megbuktak. Most ismételhetnek… Ugyanakkor ez a szereposztás lehetővé teszi Szekeres számára, hogy az esetleges vereségért Horn Gyulát és Tóbiás József pártigazgatót tegye felelőssé. Szekeresre általában jellemző, hogy több kész forgatókönyvvel rendelkezik. Ezt a készségét valószínűleg egykori tanítómesterétől, a Veszprém megyét saját gyarmataként vaskézzel irányító Pap János elvtárstól örökölhette. Attól a gyilkos kommunistától, aki az ártatlan Brusznyai Árpádot felakasztatta.
A Medgyessytől szabadulni akarók jelenleg sokan vannak. Közülük az egyik legjelentősebb hatalmi központot valószínűleg a Lendvai Ildikó– Kiss Péter–Szili Katalin-féle csoport alkotja, amelyik elszánt küzdelmet vív a Gyurcsány Ferencet támogatókkal. Szekeres látszólag ez utóbbiak közé tartozik, de legfőbb célja valószínűleg a két csoport egymásnak ugrasztása, mert ebben az esetben nevető harmadikként ő kerülhet ki győztesen a küzdelemből. Ha Gyurcsány mégis nyer, akkor tovább támogatja az egykori KISZ-titkárt és megpróbálja megszerezni a pártelnöki posztot, ami lehetővé tenné számára, hogy végre országos politikusként valami fontos pozícióhoz jusson. Szekeresnek sok törlesztenivalója van. 1994-ben, Horn Gyula emlékezetes balesete után – sokak megrökönyödésére – Szekeres Imre vette át a vezetést. A retorzió nem maradt el. 2002-ben állítólag pénzügyminiszter szeretett volna lenni, ám sem Medgyessy Péter, sem Kovács László nem támogatta törekvését.
Ő volt az MSZP európai parlamenti listáját összeállító bizottság elnöke is. A Szekeres által elkészített listát az MSZP illetékes szervei nem hagyták jóvá. Ettől függetlenül az elnökség és a megyei elnökök által módosított, majd az országos választmány által véglegesített lista meglehetősen eklektikusnak tűnik. Közismert, hogy a lista első és második helyén álló Kovács László és Horn Gyula egyáltalán nem akar Brüsszelbe költözni, így valódi listavezetővé egy valójában fölöslegesügyi politikus, az esélyegyenlőségi miniszterként megbukott Lévai Katalin lépett elő. Az alig ismert vagy teljesen ismeretlen nevek felbukkanása mellett az igazi meglepetést a kommunista szakszervezeti mozgalom egyik volt vezetőjének aktivizálása jelenti. Ha Kósáné Kovács Magda komolyan venné az Európai Néppárt által megfogalmazottakat, akkor ő fel sem szállhatna a Brüsszelbe induló repülőgépre.
Kovács László pártelnök-külügyminiszter befolyásánál talán csak ambíciói nagyobbak. Kovács újabban kizárólag a demokrácia védelmezőjeként lép fel és állandó harcot folytat a kirekesztő nézetek, az antiszemitizmus és a szélsőséges megnyilvánulások ellen. Érdekes, hogy az MSZP elnöke még az európai parlamenti választások kampányával kapcsolatban is ezt hangsúlyozta. Ez a kommunikációs irány arra mindenképpen jó, hogy elfedje az érdemi mondanivaló teljes hiányát, ugyanakkor megfeleljen egyes társadalmi csoportok elvárásainak. Ennek ellenére, pártbeli beágyazottsága, rutinja és szívóssága révén Kovács László a legesélyesebb arra, hogy Medgyessy Péter helyére lépjen. Pártelnök-miniszterelnökként könnyedén elbánhat pártbeli ellenfeleivel, míg híveit – többek között – a köztársasági elnöki és a külügyminiszteri pozíció betöltésével bőkezűen jutalmazhatja.
Ám függetlenül attól, hogy ki lesz a miniszterelnök, egy dologban sajnos biztosak lehetünk: akármi történjék is, az MSZP–SZDSZ-koalíció a 2006-os parlamenti választásokig hatalmon marad.

A szerző politológus