Apróságok a Házból

Mottó: A gondolattól vámot nem vesznek. Azaz: mindenki azt gondol, amit akar.
(Magyar szólás)

Különös napja volt ma a parlamentnek. A vendégek sorában megjelent a karzaton Mikszáth Kálmán, a jeles író, aki a XVII. századi francia szatirikus, Scarron abbé nevével jegyezte országgyűlési karcolatait.
– Öröm számomra ez a nap – mondta a szomszédjának –, mert Jókai fog beszélni. Talán az ő felszólalása hírének lehet köszönni, hogy oly szépen megteltek ma a padok.
A szomszéd – hírneves hazánkfia – együttérzően mosolygott, és arra gondolt: lehet, hogy a Lipótmezőről szabadult ki valaki? Felrémlett neki, hogy ezt az alakot már látta valahol. Mikszáth pedig arra a napra gondolt, amikor először lépett be a Tisztelt Házba: „Még ma is emlékszem arra a csikorgó téli napra, amikor Antalik értem jött és elvitt, a kapus szépen beeresztett bennünket… s bevezetett a karzatra. Milyen csodálatosnak, fényesnek és nagyszerűnek látszott minden… Szívem megdobbant. Ez hát a nemzet törvényhozása. Ez a szent csarnok.” De sok ideje nem maradt az álmodozásra, mert az elnök csengetett, a képviselők pedig elfoglalták helyeiket.
Eh bien! Nosza! – írta le –, sorban jár az elnökösködés, mint a falusi bíróság. A miniszterelnök emelkedett szólásra. Beszédének bizonyos részei élénk visszhangot váltottak ki.
„Még maga… mint szellemes ember, még ő maga sem állhatta meg, hogy jóízűen ne mosolyogjon az ötlet fölött…” (Cím: Váratlan miniszterelnöki javaslatok, Népszabadság, 2004. február 17.) Meg aztán – tette hozzá Mikszáth – vajúdnak a hegyek, és megszületik a nevetséges egér. „…hova jutunk, ha a miniszterelnök nyelvészeti fejtegetései után indulunk.”
(„Kedves barátaim! Eltévedtünk az ismerősnek tűnő, de valójában mást jelentő szavak erdejében” – Orbán Viktor beszéde, Magyar Nemzet, február 11.)
Bliktri – csekélység, semmiség – jelent meg az író jegyzetlapján. „A képviselőjelölt urak többnyire abban törik fejüket, hogy minél többet ígérjenek; én megvallom – így Mikszáth –, a lefelé való licitálásban fogom keresni a hatást: minél kevesebbet ígérni, de azt legalább betartani.”
(„Amire az ország vezetői azt mondják, megteszik, nem teszik meg” – O. V., Magyar Nemzet, február 11.)
(A kormánypárti honatya) „…méltó botránkozással mondá, hogy hát mi a mennydergős ménkőt csináljunk, hiszen a parlamentben volnánk talán, ami annyit jelent, hogy »beszélő ház«, hát mi másért küldtek bennünket ide a választóink, mint hogy beszéljünk? Mit vár tőlünk a jobboldal: azt talán, hogy karddal, pisztollyal vagy furkósbottal fölfegyverkezve jöjjünk ide és verekedjünk? Azt mondják, hogy szóval nem lehet ez országot megmenteni, csak tettel. No, a parlament tette a beszéd, más tette természeténél fogva nem lehet…”
(„Most már csak az ország dolgait kell rendbe hozni.” Publicisztika záró mondata. Népszava, február 16.)
(Ellenzéki képviselő:) „…És még azt meri mondani, hogy ő csakúgy szereti hazáját, mint akárki más… Ha Magyarországot értette a haza alatt, úgy az ő szeretete alighanem olyan természetű, aminőnek Shakespeare jellemzi a két tribun által a Coriolánét a nép iránt:
– Kit szeret a farkas?
– A bárányt.”
„Hát ezt nevezik nálunk parlamenti vitának. Az egyik feltámad, a másik meg kutyába se veszi. Tapasztalható volt ez a mai ülésen is.”
Mikszáth arra gondolt, amit egyszer már szóban is kifejtett: „Az országgyűlést már csak én veszem komolyan.”
(Az ellenzék padsoraiban a vezérszónok éles hangú politikai beszédben – filippikában – támadt a kormánykoalíció tagjaira.) „Csirizelők voltatok és szűk agyvelők! A történelem fáklyájának igaz világítása elmos benneteket, mint az árnyékot, mások körvonalai bontakoznak ki nagyoknak a félhomályból… Kossuth például ötven-hatvan rongyos millióból állította ki a szabadságharcot. Mi egy békés évet nagyobb deficittel zárunk be ennél s teremtünk … Magyarországnak akkora adósságot, hogy száz évi koplalással sem törleszti le.”
(„…ismét nő az eladósodás” – O. V., Magyar Nemzet, február 11.)
„…eszünkbe jut az az adoma – vakarta meg a feje búbját az író –, mikor II. József ad verbum audiendum citálta föl egy káptalan főnökét s lehordta jól a káptalan által elkövetett hibákért.
– De felség, hiszen a négylábú is megbotlik.
– Egy négylábú – viszonzá a császár –, azt csak el tudom képzelni, de egy egész istálló!”
(Az elnök a nagyobbik kormánypárt vezérszónokának adta meg a szót.)
„Neki miután a kormány padjaiban ül, kötelessége kijelenteni – véste a papírra Mikszáth –, hogy a szőlődézsma-váltságból származó kalamitásoknak (csapásoknak) nem ez a kormány az oka, mely most a bársony karszékeken ül, az még a korábbi kormányok ténye. Ezt neki konstatálni kormánypárti kötelessége.”
A jegyzetlapok margóján egészen apró betűkkel ez volt olvasható: „…nem voltak érdektelenek azok a kurta közbeszólások sem, melyek nem mindig részesülnek az utókor számára való följegyeztetés szerencséjében.”
„…röviden felelt, hogy azért nem házasodott meg (Halljuk! Halljuk!), mert neki, mint az állam tisztviselőjének nem nyújtott családalapításra alapot »az önök rendszere!«” („…bár azt ígérték, folytatják … az otthonteremtési támogatást, … éppen az ellenkezője történt” – O. V., Magyar Nemzet, február 11.)
„A parlament! Azt is érdemes lett volna lefotografírozni. Évekkel ezelőtt, ha (T. J.) fölkelt, mielőtt a száját feltátotta volna, már zajos derültség fogadta. Aztán minden ötödik-hatodik mondásánál fölharsant a hangos mosolygás. Az elnök minduntalan közbeharangozott, figyelmeztette a szólót, hogy ne ízéljen…”
Oráció és voks. Szónoklat és szavazat. „Nem csoda, hogy … méltó elkeseredéssel kelt föl helyéről, előadva, hogy ily magatartással szemben nincs alkotmány, nincs parlament, s az ellenzéknek más választása alig marad, mint fölkerekni a helyéről, s itthagyni azt a termet, melyben Magyarország törvényhozó testületének volna vitatkozó helye, de melyben, egy másik szónok szerint ugyanazt, amit a többség, éppoly jól elvégezné két század katona is, melyet öfelsége a terembe szavazásra bekommandíroztatna.”
Az író lapozott. „Egyébiránt, úgymond, a miniszterelnök a pártjában sem népszerű. Négyszemközt minden híve azt mondja, hogy szeretni nem szereti, de hát szükség van rá, amiért olyan schlagfertig debatter.” (Gyors és találó visszavágásra képes; szójáték: Schlag: ütés, csapás, Abfertigung: útnak menesztés, elbocsátás.)
Az ülés befejeződött. Mikszáth Kálmán átszólt a szomszédjának: – Szép mesét mondott Jókai. – Szépet – pislogott amaz, és eszébe jutott, amit Orbán Viktor egyik beszédében mondott: „Talán nincs is annál gyötrőbb rémálom, mint mikor azt álmodjuk, hogy hirtelen nem is tudjuk, hol vagyunk. Márpedig, kedves barátaim, ma Magyarországon semmi nem az, aminek látszik.”
Na, erre nem volt kádencia.

(Az idézetek Mikszáth Kálmán 1881-től íródott
országgyűlési karcolataiból valók.)