Aki korpa közé keveredik…

Újságírói pályám során mindig voltak hűséges levelező olvasóim, akik emlékeztettek az élet fordulásai során a megfigyelésekre, amelyek aztán bölcs mondásokat szültek. Régi latinórákon külön gyűjtöttük a szentenciákat, azokkal is növekedett a szókincsünk. A legfrissebb nekem címzett levél a címben idézett igazságot juttatta eszembe, mert jó az, ha fontos, egész nemzetünket érintő dolgaink közepette ügyelünk embertársaink intelmeire. „Már megint ott tülekedünk azok között, ahol nincs keresnivalónk. Mi vagyunk az örök nyughatatlankodók, aztán megjárjuk. Mintha nem lenne előttünk példa, bölcsebbek akarunk lenni az okosoknál. Ha józanság a törvényünk, kerüljük ki a részegeket!”
Ezeket a tanácsokat emeltem ki abból a levélből, ami inkább azzal foglalkozik bőségesen, mit keresnek a mi katonáink a világ végén. Ne higgye senki, hogy nem gondolkodnak olvasóink, sokszor mégis későn lesz, hogy szólhattak. Ami ma a világban történik, mind kitudódik a rádió és a televízió jóvoltából, hiába takargatták a parancsnokok a visszaéléseket Irakban, egyszer csak meglátta az egész világ, milyen szabadságot és demokráciát vittek a híres amerikai csapatok a „felszabadított” országba. Hiába szépítgetnénk, hogy mi csak segélycsomagok szállítására vállalkoztunk, mert mi is idegenek vagyunk ott, megszállók. Még a gondolata is távol van, hogy a mi katonáink ártanának az ott élőknek, hiába, a közvélemény szerint ellenség vagyunk. Az általános megítélés úgy fogalmaz: mindenki betolakodó, aki ma ott van. Nincs felmentés, nincs magyarázat, minden bekövetkezhető súlyos tragédiát úgy védhetünk ki, ha hazajövünk. Az külön megbotránkoztató, ahogyan az MSZP szóvivő asszonya álságosan és mint a verkli ismételgeti: a magyar katonáknak év végéig ott kell maradniuk. Ilyenkor felrémlik mindenkiben: ezeket az elszánt politikusokat csak a koporsók győzik meg? Minden félrevivő híreszteléssel ellentétben hadviselő felek lettünk az amerikaiak oldalán, és ez mind a túlbuzgólkodás szolgaságának eredménye.
Szocialista testvéri segítségnyújtás mozgósította a legnagyobb csöndben a szovjet megszállás idején az alárendelt magyar hadvezetést, hogy például Vietnamba is „önkénteseket” küldjünk. Márpedig ott voltak, de még ma sem beszélnek róla csak a legnagyobb titokban a résztvevők. A könnyen felejtők kedvéért kell megismételni, hogy a néphadsereg minden szovjetek irányította segítségnyújtásban – Ázsia, Afrika, Dél-Amerika – jelen volt.
Most Lendvai képviselő asszony, aki azokban az időkben is csak helyeselt, figyelmeztet bennünket, hogy a magyar alakulatnak ott a helye az esztendő végéig Irakban. Ő és pártja döntött. Régen hangosan helyeselt, most határozottan kijelenti: vállaltuk.
Márpedig mi nem. Nélkülünk, ellenünkre vállalta a kormány, a szocialista–szabad demokrata vezetés, szemben a nemzet akaratával. Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. Most itt tartunk. Az egész magyarság szégyene, amit ránk kennek a hatalmi túltengésben eldölyfösködők, akik most éppen abban serénykednek: kit kellene még kiszolgálniuk?
Csakhogy az emberek szeme felnyílott, látnak, és azt is tudják, hogyan állítsák meg a hatalomért tülekedőket, míg nem lesz tragikusan késő.