Megáll az idő

Hitler őrültsége (amelyben, mint mindig ebben a műfajban, volt persze rendszer) fantasztikus lehetőséget biztosított annak idején a tömeggyilkos kommunizmusnak arra, hogy véres, valóságos ruházatát és riasztó, valóságos ábrázatát el tudja leplezni a nyugati demokráciákkal kötött szövetség humanista jelszavaival. Az orosz és a többi szerencsétlen ottani nép sorsa iránt közömbös, a saját érdekeit követő Nyugat megadta e tömeggyilkos diktatúrának a haladó ügyért harcolóknak járó szalonképességet. Ebben az a tragikus, hogy a kommunista vakondokok (ügynökök) által már egyébként is jól megdolgozott (sokszor kiválóan megfizetett) értelmiség körein túl, a tömegek közé is bemászott a maszlag.
Az antifasiszta világtörténelmi koalíció persze ezen erkölcsi problémán kívül is nem kevés konkrét ügyben sáros (atombomba, tűzviharos légitámadások polgári lakosság ellen, a szovjeteknek kiszolgáltatott milliós menekült tömegek, maga Jalta is), s valójában soha sem volt több, mint a szokásos célszerűségi háborús szövetségek szoktak lenni. A nürnbergi per abszurditása még inkább aláhúzta ezt. Nürnbergben természetesen bűnösöket vontak felelősségre és ítéltek el méltán, de már a kommunista vagy gyorsan azzá váló rezsimek népbíróságainak működése igen nagy részben a kommunista terroruralom előkészítését szolgálta, s az antifasiszta koalíció nagyobb dicsőségére a polgári demokrácia helyi, nemzeti képviselőinek a kiiktatását is célozta.
A náci diktatúrát győztesként túlélő kommunista diktatúra elszemtelenedve ugyan a Nyugat ellenfelévé/ellenségévé lett, de mindkét oldalon – főleg kulturális tekintetben – a közös antifasiszta örökség tudati vonatkozási pont maradt. Nyugaton a baloldali érdekcsoportok fontos legitimációs bázisaként, keleten pedig a saját szörnylétet hatékonyan relativizálni képes démonként tápláltatott a fasizmus, a valódi nemzetiszocializmus helyett. Mindkét részen egyre nagyobb szerepet kapott a zsidóság tragédiája, illetve az azzal kapcsolatos (normatív) elítélés.
Ez az utólagos humanizmus (hiszen az illetékesek annak idején nem tettek túl sokat az üldözöttek megmentéséért) egyre fontosabb ideologikus pótlék lett egyrészt a kiüresedett, eszménytelenné váló nyugati fogyasztói világban, másrészt a folyton gyarapodó saját szennyest rejtegetni akaró kommunista diktatúrákban. Olyan vonatkozási pontot teremtettek így a mindkét oldali „haladó erők” (= kommunisták + titkos és nyílt társutasaik), amelynek egyre kisebb volt a történelmi valóságtartalma, egyre inkább egy mitikus kulturhéroszi jelenséggé vált, amelyre rákérdeni sem szabad, hanem a szokásos emberi bálványisteni tisztelet rituális önmeghatározásává lett (különösen a kései keletkezésű holokausztvallást illetően).
Az 1990-re összeomlott kommunista diktatúrák régóta eszménytelen politikai képviselői s értelmiségi holdudvaraik jó érzékkel nyúltak vissza a Nyugattal közös antifasiszta tradícióhoz, ahonnan ők most újra, másodszor is, „haladó erőkként” indulhattak. S ahogyan 1945 után azt hirdették, hogy politikájuk a politikai reakció s a fasizmus felszámolását célozza, most újra azt állítják – több évtizedes saját diktatúrás hatalomgyakorlásuk után! –, hogy ők képviselik a demokráciát, a népet, sőt már Európát is, amelyet évtizedeken keresztül mint a dekadencia és a kizsákmányolás fészkét láttattak alattvalóikkal. Persze Európa most számukra a vörös internacionalizmusból született kozmopolitizmust, a nemzeti felelősség nélküli egyéni profitmaximalizálásra törő üzleti globalizmust jelenti.
Ebben a kontextusban válik aztán a nemzeti (esetünkben a magyar) érték- és érdekvédelem a fasizmussal szinonim fogalommá. S a szérianövelésben és a korlátok nélküli piaci haszonhajszában érdekelt nyugati üzleti körök egyrészt a tudattermelésben és az agyak fölött korlátlan uralomban érdekelt primitív kulturális tömegtermelők, másrészt visongva vagy hatékony színfalak mögötti finanszírozásban ünnepelik az átvedlett kommunista nómenklatúrát mint antifasiszta szövetségest a világméretű uralmi harcban. Eszmények és értékek helyett kezdik el újra és újra mindenhol az ördögi fasizmust, a zsidóság szenvedését recitálni stb. Mintha megállt volna az idő.
S bizonyos értelemben tényleg megállt, mivel az eltelt évtizedekben lelkileg-szellemileg-erkölcsileg az emberiség mindent relativizált a maximális materiális élvezetek abszolutizálásával. Ezért tűnik úgy sokaknak a különösen üres baloldalon, ahol – tisztelet a nagyon kevés kivételnek – még a keresztyén hit örök aranyfedezete sincs tartalékban. Ezért éneklik így-úgy megtollasodott milliárdosok a nótát: „Föl, föl, ti rabjai a földnek, föl, föl, te éhes (?) proletár…” Az egész antifasizmus-cirkusz (az egyre jobban felfújt antiszemitázás üzletágával együtt) a kiüresedettség szakrális megtöltése egy mára irrelevánssá lett múlttal. Ez a múlt, mint a sötétség és világosság harca – még ha az lett volna is – már csak azért sem általánosítható, mivel az élet nem csak harc s meglehetősen bonyolultabb annál, hogysem azt volt kommunista apparatcsikok és szövetségeseik tolmácsolásában lehetne kötelezőleg értelmezni. Ahogyan nem értelmezhető az a korlátlan szabadpiac szellemi csicskásainak interpretációja alapján sem.
Ma e kettő összeért, össze is nőtt, meglehetősen gyorsan, mivel a haszonisten hívei, a mammoniták jól felismerik egymást s zsákmányállatként tudják látni embertársaikat, honfitársaikat. Az antifasizmus/antiszemitázás így nem más, mint belépési hitvallás a mammoniták kozmopolita szektájába, amely aztán kényelmes kifizetésekben jelzi a tagfelvételt. S aztán kitüntetésekben, ösztöndíjakban, jól jövedelmező, tekintélyes emberekkel gründolt testületekben kapott helyekkel megállíthatatlanul ömlik a viszontszolgálat. A bankkorszak bankárkormányai felvirágoztatják az antifasiszta kultúrát fasiszták nélkül, valamint az antiszemitázást (akár) rasszisták nélkül. Nincs lehetetlen, hiszen a lényeg, hogy a pénz forogjon – azokhoz, akik megérdemlik.