Az exkormányfő három forgatókönyve

Boross Péter volt miniszterelnök kitűnő neveltetésben és oktatásban részesült, ami Kőszegen kezdődött. A Hunyadi Mátyásról elnevezett katonaiskolában a romlatlan lelkű kisgyerekek nemcsak középiskolai oktatást kaptak, hanem olyan nevelést is, ami elősegítette az erős jellem és az igaz hazaszeretet kifejlődését. A háború után a pesti egyetem következett, ahol nemcsak a római jogra és az államigazgatásra vonatkozó ismereteket tanították, hanem a történelem tanulságait is, amire nagy szükség volt, hiszen csakhamar elérkezett 1956. Nemzeti forradalmunk nagy iskola volt mindannyiunk számára. A megtorlás után Boross Péter számára a vendéglátóipar következett, ami ha nem is volt iskolának nevezhető, de az biztos, hogy kitűnő edzőtábor volt. Ahol a szórakozásra vágyó dolgozók sokasága mellett ott volt a valamivel kevésbé népes alvilág és a még válogatottabb titkosszolgálat. Nem lehet azt mondani, hogy ebben a közegben könnyű volt mozogni és előbbre jutni. Nem, nem volt könynyű, de annál tanulságosabb.
Boross miniszterelnök úr, amikor mint vendéglátó vállalati igazgató 1989-ben nyugdíjba ment, olyan különleges neveltetéssel és képzettséggel, valamint olyan gazdag élettapasztalattal rendelkezett, ami a szó eredeti értelmében párját ritkította. Ha ekkor felmerült volna benne az a gondolat, hogy alkalmas személy arra, hogy a közelgő átalakulást levezényelje, akkor ezen én nemhogy nem csodálkoznék, hanem teljesen természetes gondolatnak tartanám. Antall József, aki iskolatársam volt, már gimnazista korunkban politikusnak készült, és mindent megtett annak érdekében, hogy birtokában legyen mindannak, amire szükség lehet, ha eljön az idő (ha egyáltalán eljön). Ez őróla köztudott volt. Boross Péterről ezt nem tudtuk, de bizonyára nem tekinthető véletlennek, hogy az átalakulás idején nemsokára megjelent Antall József mellett. Én annak örültem, hogy miniszterelnökünk mögött egy okos, művelt, katonás ember áll, aki nem ijed meg a saját árnyékától. Amikor Antall József eltávozott közülünk, az természetes volt, hogy Boross Péter követi a miniszterelnöki székben.
A körülmények úgy hozták, hogy az 1994-es választások idején az MDF eladósodott, és még a székházát is elvesztette. Amikor ezt nemsokára a Magyar Demokrata Néppárt kiválása és az államigazgatásban tapasztalatot szerzett MDF-esek zömének távozása követte, kissé csodálkoztam, hogy Boross Péter nem ment velük, de ezt a csodálkozásomat elfedte az az öröm, hogy maradt. Azokkal, akik akkor túlnyomórészt az MDF nép-nemzeti és keresztény szárnyát képviselték. Az MDF ugyanis megalakulásakor, a lakiteleki sátorban nép-nemzeti mozgalomként indult. Amikor a mozgalom politikai párttá alakult át, akkor megjelent két új tendencia. A nép-nemzeti jelleg mellett erősíteni kellett a keresztény-konzervatív és a nemzeti-liberális irányzatokat, mert ez volt a szükséges feltétele annak, hogy az MDF valódi néppártként vállalhassa a magyar társadalom minden rétegének a képviseletét. A politikai spektrumnak ez a kiszélesedése vezetett el oda, hogy az MDF adhatta hazánknak az első szabadon választott kormányt.
A kormány megalakulása után két súlyos támadás indult az MDF vezette koalíció ellen. Az egyiket az SZDSZ vezette, amely máról holnapra beszüntette antikommunista retorikáját, és maximális erőbedobással a régi bolsevik elvtársak oldalán az MDF szétmorzsolására, a taxisblokád válságos napjaiban pedig egyenesen a kormány megdöntésére vállalkozott. Másfelől a kisgazdapártba, a Kereszténydemokrata Néppártba, valamint a médiába beépített ügynökök segítségével a régi rend hívei egyre eredményesebb rombolást vittek véghez. Csak a 36 kisgazda képviselő hazaszeretetének volt köszönhető, hogy az MDF vezette kormány, Antall József halála ellenére, talpon maradt az 1994-es választásokig. Az 1996-os szétválás után az MDF-et a hullámvölgyből az a felismerés hozta ki, hogy szövetséget kell kötni a Fidesszel, amelynek vezetői akkorra már felnőttek, és kitörtek a neoliberalizmus bűvköréből, amit az SZDSZ vont köréjük. A Fidesz vezette koalíció idején Boross Péter a miniszterelnök főtanácsadója, Dávid Ibolya pedig igazságügy-miniszter volt. Az esedékes tisztújítás alkalmából Boross Péter tett javaslatot arra, hogy Dávid Ibolya legyen az MDF elnöke.
Azóta az események felgyorsultak. A szétvert jobboldali pártok roncsaiból az MDF új elnöke egy Békejobbot fabrikált, ami végül a balközépen elhelyezkedő Centrum nevű képződménybe torkollott. A Centrum párt a legutolsó választásokon négyszázaléknyi szavazatot gyűjtött; ezzel aláásta a nemzeti oldalt, és megnyitotta az utat a második szocialista-liberális koalíció számára. Ezután Boross Péter kezdeményezte a Deák Ferenc Társaság megalakítását, ami minden nem analfabéta magyar számára a kiegyezést jelenti. Nem részletezve az utóbbi év történéseit, eljutottunk odáig, hogy szocialista-liberális segítséggel sikerült kizáratni öt képviselőt az MDF frakciójából. Mindazok, akik csak felületesen is követték az eseményeket, észrevehették, hogy ennek a nemzeti oldal szétveréséhez vezető menetelésnek nem Herényi Károly, még csak nem is Dávid Ibolya a parancsnoka, hanem Boross Péter. A szocialista-liberális sajtó azóta is tartózkodik attól, hogy Boross Péter nevét kapcsolatba hozza azokkal az eseményekkel (például a főváros II. kerületében), amelyekben ő mint szürke eminenciás a főszerepet viszi.
Ezért én azt gondolom, hogy fel kell tenni a kérdést: Boross Péter miért tette és miért teszi mindazt, amit tett és amit tesz? Erre a kérdésre logikailag három válasz adható.
1. Olyan kényszer hatására cselekszik, ami még a létező szocializmus idejéből származik. 2. Olyan kényszer hatása alatt cselekszik, ami későbbi eredetű, és amelynél a gyeplőt ma is működő belső (vagy külső) politikai erők tartják a kezükben. 3. Kényszerektől függetlenül, saját szabad elhatározásából cselekszik.
Kezdjük az elején!
Az első lehetséges változat.
A magyar közvéleményben erősen él az a meggyőződés, hogy az MDF sorai sem voltak mentesek a beépített ügynököktől. Egy biztos ügynöki pozíció kiépítéséhez célszerű volt nem a damaszkuszi úton zajló jövés-menés idején feltűnni, hanem csak az ügynökállítás kora után, amikor a változások már biztosan lezajlottak. Az is célszerű volt, hogy a későn jövő azzal indokolja késői jövetelét, hogy az MDF túl baloldali az ő ízlésének. Célszerű volt hangoztatni minden lehetséges alkalommal azt is, hogy a nép-nemzeti garnitúra megbízhatatlan. „Az MDF-et abban az időszakban népi baloldali ihletésű mozgalomnak láttam, és ismerve a népi mozgalmak történetét, más baloldali szervekhez fűződő viszonyukat, eleve nem voltam jó véleménnyel róluk.” Azt a felfogást volt célszerű hangoztatni, hogy az MDF-nek olyan pártnak kell lenni, amely a jó modorú, a közügyek vitelére felkészült, az államvezetésre alkalmas, jó családból való egyéneket tömöríti. Erre a „célszerű” viselkedésmódra igyekszik Boross Péter példát mutatni.
Ezzel a retorikával, ezzel a haza bölcsét, Deák Ferencet utánzó magatartással sikerült megtéveszteni nemcsak az MDF tagjainak túlnyomó többségét, hanem a nemzeti oldal jelentős részét is. Amikor az MDF kettészakadt, Boross Péter nem távozott a sértődött elittel, de nem törekedett arra sem, hogy formálisan vezető szerepet vívjon ki a megmaradt MDF-ben. Megelégedett azzal, hogy kijelölje az MDF következő elnökét, akit sikerült engedelmes szolgálóleány szerepre kényszeríteni. Ügyesen hozzáépült a Fideszhez is mint örökös miniszterelnöki főtanácsadó. Szinte szemrebbenés nélkül tűrte a Magyarok Világszövetségében elszenvedett választási vereséget. Ugyanis feltehetőleg nem az volt a feladata, hogy vezető legyen, hanem az, hogy szürke eminenciásként őrködjön a eltervezett történések megkívánt lefolyása felett. Szerepéből csak akkor esett ki egy pillanatra, amikor a Fidesz és az MDF együtt veszítették el a 2002. évi választásokat. Nem tudta visszatartani e felett érzett örömét: „Az MDF az egyetlen parlamenti párt, amelyik nem görcsöl a hatalom megtartásáért, illetve megszerzéséért, ehelyett tágabb dimenziókban gondolkozik.”
Az utóbbi három év eseményei még a felületes szemlélőben is felkelthetik a gyanút, hogy azok szoros összefüggésben állnak a felsorolt előzményekkel. A felvállalt célszerű viselkedésnek egyre világosabb a célja: az MDF eredeti, lakiteleki, egész nemzetet mozgósítani képes politikájának a teljes széttiprása.
A második lehetséges változat.
Boross Péternek mint belügyminiszternek, miniszterelnöknek és miniszterelnöki főtanácsadónak lehetősége volt nemcsak arra, hogy bepillantást szerezzen a külpolitika boszorkánykonyhájába, hanem arra is, hogy a szerzett tapasztalatait értékelje, és ezekből következtetést vonjon le Magyarország várható jövőjére vonatkozólag. Abban biztos vagyok, hogy az ő intelligenciájával nem lenne összeegyeztethető az a naiv jelmondat, hogy „a szovjet csapatok távozásával Magyarország visszanyerte szuverenitását és függetlenségét”. Az elmúlt fél évezred során a magyar függetlenségről sokszor még csak álmodozni sem lehetett. A nagy- és kishatalmak körülöttünk ez alatt az idő alatt azzal foglalatoskodtak, hogy kiválasszák közülünk azokat, akik jó helytartónak ígérkeztek. Akárkik is voltak az ország vezetői, egyben nagyban hasonlítottak: nevezetesen abban, hogy külső kényszer alatt kellett cselekedniük. A különbség köztük azon múlott, hogy a többnyire zavaros kényszerhelyzetet mennyire tudták kihasználni. Aki ezt az ország javára tudta fordítani, arra mint derék hazafira emlékezünk, de aki ezt a maga önös hasznára fordította, azt hazaárulónak szoktuk nevezni. A történetírók a megmondhatói annak, hogy hányszor csúszott tévedés a megítélésbe.
Boross Péter miniszterelnök úr határozott jelleme és ellentmondást nem kedvelő habitusa a külső megfigyelőben azt a benyomást kelti, hogy már tudja, ki lesz a következő helytartó Magyarországon, és természetesen azt is, hogy kinek lesz a helytartója. Nemcsak hogy tudja, hanem helyesli is, sőt tevőleges szerepet is vállalt az ügyben, talán önként vagy kényszerből. Az biztos, hogy valaki majd helytartó lesz, de az nem mindegy, hogy azt Bastának vagy Bethlen Gábornak hívják. Ha azokhoz hasonlít majd, akik Rodostóban vagy Turinban vagy „szelíd” kötélen, a gyűjtőfogházban végezték, akkor majd biztosan tudni fogjuk, hogy ő a miénk volt. Akkor tudjuk majd tiszta szívvel szeretni őt, mi is meg majd a gyerekeink is, ha még lesznek.
A harmadik lehetséges változat.
E két lehetséges változatnak természetesen egyikét sem tudom bizonyítani. Nem is lehet, ezek csak a megfigyelő szabad asszociációi. Vigasztalásképpen mondom, még az sem kizárt, hogy a történelem utólag kedvező ítéletet hoz. Nem tudhatjuk, hogy vajon Boross Péter választását unokáink áldani vagy átkozni fogják. Mi elítéljük – hiszen mi csak három dimenzióban gondolkodunk, a negyedik legfeljebb az idő, ami gyorsan szalad. Az előzőekben megfogalmazott feltevések bármelyike alkalmas lehetne arra, hogy magyarázatul szolgáljon Boross Péter viselkedésére. Aki természetesen a harmadik lehetőséghez ragaszkodik: mindent szabad elhatározásból, önként, teljesen jó szándékkal tesz. Lehet.
Akárhogyan is van, ha saját meggyőződéséből, önként teszi is azt, amit tesz, az még nem garancia arra, hogy helyesen cselekszik. Ma már sokak számára, számomra is nyilvánvaló, hogy Boross Péter cselekedeteivel a nemzeti oldal szétverését szolgálja. Erre a vádra egy mentsége lehetne: hogy már évtizedek vagy legalábbis évek óta kényszer alatt cselekszik. Ha ez így van, akkor azzal vigasztalhatja magát, hogy nincs egyedül, sőt a vérzivataros magyar történelemben igen sok elődje volt. Itt és most persze ez nem vigasz.
Ezen írás azt a célt szolgálja, hogy gondolkodásra biztassa mindazokat, akik még azt a hitet melengetik szívük mélyén, hogy egy „ilyen derék ember” nem lehet áruló. Bevallom, hogy sokáig én is közéjük tartoztam. Sajnos, ezt a hitet politikai szerepvállalása és magaviselete végérvényesen szétoszlatta.

A szerző az MDF alapító tagja, akadémikus, egyetemi tanár