Az amerikai elnökválasztás egy ’56-os szemével

Mikor az iraki helyzet katonailag egy nagyon is a vietnami gerillaháborúhoz hasonló, kiút nélküli kátyúban látszik megfenekleni, érthető, hogy a jelenlegi amerikai elnökválasztási küzdelmet szinte visszafojtott lélegzettel figyeli a világ. Ez azonban történelmi távlatból nézve mégsem tekinthető a második világháború utáni legfontosabb választásnak. Az talán az 1979-es Carter–Reagan kampány volt. Nyertese, Reagan ugyanis politikájával végül is a világuralomra törekvő Szovjetunió öszszeomlását idézte elő, és ezzel egyetlen puskalövés nélkül megnyerte a hidegháborút.
A tét azonban ma sem kicsi. Külpolitikailag – különösen az utolsó két évben – Bush elidegenítette nemcsak egész Európát, de az izraeli– palesztin vitában elfoglalt egyoldalú álláspontjával az egész iszlám világot is, olajkincsével és változatlanul szaporodó népességével együtt. Gazdaságilag ismételt és nagymértékű adócsökkentésével – amely főleg a gazdagoknak kedvezett – a nemzeti költségvetés súlyos hiányát idézte elő. Ennek következtében a nemzeti (a saját bankokkal szembeni) adósság csillagászati magasságokat ért el, és egyes amerikai közgazdászok szerint veszélyeztetheti nemcsak az Egyesült Államok, de az egész világ gazdasági egyensúlyát is. Herbert Hoover óta – aki a nagy gazdasági világválság (1929–1933) idején volt Amerika elnöke – Bush az első államfő, akinek mandátuma végén lényegesen kevesebb az ipari alkalmazottak száma, mint elnöksége kezdetén. Körülbelül 2,7 millió ipari munkahely veszett el. Míg eddig mindig a demokraták pénzügyi politikája volt felelőtlennek minősíthető, most a republikánus kongresszusi többséggel kormányzó republikánus elnököt érheti ugyanez a vád. A közoktatást illetőleg a 10–18 év közötti korcsoport állami, ingyenes oktatása elképesztően alacsony szintű – miközben az egy tanuló képzésére fordított összeg a világon a legmagasabb. Az egészségügyi ellátás legszembetűnőbb hiányossága az, hogy – a fejlett országok között egyedülállóan – nem létezik általános biztosítás. A csaknem 300 milliós ország lakosságából 45 milliónak nincs biztosítása – miközben az állam 2001-ben fejenként 5035 dollárt költött az egészségügyre, ami ugyancsak a legmagasabb a világon. Az amerikai egészségügyi rendszer annyira áttekinthetetlenül kaotikus, hogy például az időseket biztosító Medicare idei reformja által nyújtott kedvezményeket az arra jogosultaknak csak 15 százaléka vette igénybe. Ha hazai barátaim megkérdeznek, hogy az amerikai egészségügyi ellátás ma jobb-e, mint 20-30 évvel ezelőtt, a költségek, hozzáférhetőség és minőség alapján azt kell mondanom, hogy a költségeket illetőleg drágább, a hozzáférhetőséget illetőleg rosszabb lett, a minőséget illetően pedig a javulásnak csak a kezdetén vagyunk. Az állami vezetés tehát külpolitikailag, katonailag, gazdaságilag, a közoktatás és egészségügy terén óriási feladatoknak néz elébe. Nem irigylendő tehát annak a két elnökjelöltnek a helyzete, akik itt megoldást javasolnak, illetve ígérnek.
Az első – Nixon és Kennedy között (1960. szeptember 26.) megtartott – tv-vita óta hagyományossá vált, hogy az elnökjelöltek három ízben televíziós vitában ismertetik álláspontjukat az amerikai választókkal. Ezeknek a polémiáknak különösen döntő a jelentőségük, ha a jelöltek szinte fej fej mellett állnak népszerűségben. Ez a helyzet ma is: a Time magazin felmérése szerint Bushnak a republikánus jelölőkongresszus utáni 11 pontos előnye 6 pontra csökkent. Az ilyen felmérések 4 százalékos hibahatárát figyelembe véve ez akár 2 pontra is csökkentheti Bush előnyét. Ehhez hozzá kell venni, hogy a megkérdezettek 19 százaléka még nem tudta, hogy melyik jelöltre is fog szavazni, és ezeknek kétharmada a kamerák előtti összecsapástól tette függővé szavazatát. Ez volt a helyzet a Bush és Kerry első vitája előtti héten.
Az elnökjelöltek megméretése tehát döntő jelentőségű lehet a választás kimenetele szempontjából. Ennek megfelelően a jelöltek már hónapokkal előtte elkezdik az előkészületeket, amelyeknek során stábjuk előkészíti őket az összes lehetséges kérdésre, és több próbavitán is átesnek. Közben a két fél képviselői a tv-vita legapróbb részleteiben is igyekeznek megegyezésre jutni, beleértve az azt levezető és kérdéseket feltevő személyt, a terem hőmérsékletét, a megvilágítást, a pulpitus magasságát, a jelöltek közti távolságot, a válaszok időtartamát stb. A múlt tapasztalatai alapján a jelöltek megjelenése, öltözéke, modora, beszédstílusa mind váratlan előnyt vagy hátrányt jelenthet, különösen a női szavazóknál, ami befolyásolhatja a jelölt politikai felkészültségének és rátermettségének megítélését. Például az első, Nixon–Kennedy vitánál is kedvezőtlenül esett latba, hogy miután Nixon nem engedte kisminkelni arcát a felvételhez, szembeötlő volt, hogy nincs frissen borotválva. Hasonlóképpen negatívan értékelték az idősebb Bush elnök Clintonnal szembeni egyik kamerák előtti szóváltásán (1992. október 15.) azt, hogy órájára nézett, és ezzel azt a benyomást keltette, hogy unja a vitát. A megméretést követő sajtókiértékelés – amely eljut azokhoz is, akik azt nem nézték – képes megváltoztatni annak első megítélését. Ez történt az első Bush–Gore vita (2000. október 15.) után is, amikor a sajtó Gore-nak Bush kijelentéseit fogadó szemforgatását és sóhajtozását értékelte negatívan, ami ahhoz vezetett, hogy a többség véleménye szerint a vitából végül is Bush került ki kedvezőbb megítéléssel.
Különösen nagy jelentőségű az első összecsapás, amelyet mindig többen néznek meg, mint a továbbiakat. A mostani kampányban a szavazók egyharmada jelezte, hogy mind a három tévévitát meg fogja nézni, míg felük nem mindet.
A jelöltek első tévé előtti szereplését szeptember 30-án a floridai Coral Gablesben lévő Miami Egyetemen több okból is nagy érdeklődés előzte meg: a felmérések szerint ugyanis a jelöltek akkor igen közel álltak egymáshoz népszerűségben; Kerryt Bush tábora is a legjobb vitázónak tartotta, aki valaha is elnökségre pályázott; az első vita külpolitikai témája Bushnak látszott kedvezni, mert Irakot illetőleg Kerry álláspontja megelőzőleg nem volt egyértelmű és eléggé határozott. A megméretésnek az is érdekes hátteret adott, hogy míg Kerry a demokrata jelölőkongresszuson élete legjobb beszédét mondta, az azt követő hónapokban kampánybeszédeivel nem tündökölt.
Nos, az első vita lezajlott. Kerry támadott. Magabiztosan, szemmel láthatólag feszültség nélkül, logikusan ismertette álláspontját az iraki helyzettel kapcsolatban, különös hangsúlyt helyezve azokra a pontokra, ahol Bush politikája nagyon is sebezhető. Bush akadozva, nem meggyőzően védekezett. Ismét azt állította, hogy a világ iraki akciójának köszönhetően ma nagyobb biztonságban van, mint előtte – amiben az amerikaiak többsége ma már nem hisz. Az a tény, hogy semmi tévedést nem hajlandó beismerni, veszélyes kockázatot jelenthet a következő négy évre. A makacsság ugyanis nem erény a politikában. Egybehangzó sajtóvélemények szerint a vitát Kerry nyerte fölényesen (62:31 arányban), és ezzel nem vitatható előnyhöz jutott a kampányban Bushsal szemben. A második kamerák előtti szóváltásban, amely a közép-amerikai Missouri állam St. Louis városában zajlott le, a jelöltek a hallgatóság kérdéseire válaszolva immár döntetlen közeli eredménnyel zártak.
Az alelnökjelöltek egyetlen vitáját is a demokrata Edwards nyerte október 5-én, 42:29 arányban.
Az amerikai magyarság – amelynek nagyobbik része politikai menekült – az 1992-es választásokig túlnyomó többségben a republikánusok oldalán állt, akiknek politikája sokkal élesebben volt szovjetellenes, mint a demokratáké. A mi állásfoglalásunkat az amerikai elnökválasztásokkal kapcsolatban elsősorban az határozta meg, hogy kitől remélhetjük inkább hazánk felszabadítását a szovjet megszállás alól, és ezt követően a hazai kommunista rendszer összeomlását. E tekintetben különösen nagy volt a bizakodásunk Reagan elnök megválasztásakor, aki a valóságra mutatott rá a szovjet imperializmus fogalmának használatával és a Szovjetuniónak, mint a gonoszság birodalmának (evil empire) jellemzésével. Bizakodásunk és reményünk ugyebár megalapozottnak bizonyult. (Mikor egy Kelet-Berlinbe tartó volt évfolyamtársam 1979. novemberében, Reagan óriási győzelme után a Ferihegyi repülőtéren fülembe súgva kérdezte, hogy „Mit gondolsz, mi fog történni most a világban?”, én erre röviden csak azt feleltem, hogy „10 év múlva nem fogsz majd ráismerni erre a világra”.) Prorepublikánus álláspontunk azonban alaposan megingott a fiatalabb Bush elnökké választásakor. Mi teljes mértékben támogattuk a 2001. szeptember 11-i terrortámadásra adott katonai válaszát. Az azonban nagyon nem tetszett nekünk, amikor a floridai, magyar származású Nancy Brinkmant nevezte ki az USA budapesti nagykövetének, akinek milliomos férje bizonyára nem kis összeggel támogatta öccsének, Jeff Bushnak floridai kormányzói kampányát. Nos, ez a nagykövet aztán a 2002-es hazai választások után elsőként gratulált az exkommunista–liberális koalíciónak – még mielőtt a választások végleges eredményét hivatalosan közölték volna. Az ifjabb Bushsal szembeni ellenérzésünket csak még inkább megerősítette, ahogy Amerikát kétes értékű kémjelentések alapján belesodorta az Irak elleni háborúba, szinte szövetségesek nélkül, a Saronra gyakorolt legkisebb nyomást is mellőzve. (Ez a háborúkezdés tragikusan hasonló ahhoz, ahogy Johnson elnök annak idején a Tonkini-öböl-incidenssel indokolta a Vietnam elleni katonai akció megindítását – amiről később kiderült, hogy csak mondvacsinált ürügy volt.)
A fentiek alapján érthető, hogy a mostani választással kapcsolatban az amerikai magyarság véleménye megoszlik. Ez irányú statisztikák nem léteznek, és így csak az USA különböző vidékein élő ismerősök véleményére támaszkodhatom, amikor azt állítom, hogy most sokan nem Bushra fognak szavazni. Mi is szívesen látnánk, ha a magyarországi exkommunista kormány által oly szolgai gyorsasággal Irakba küldött kis létszámú magyar katonai kontingens minél hamarabb hazatérne.

A szerző emigráns, klinikai szakorvos