Előre megjósolt hanyatlás

Már 2002 óta számítottak Európa gazdasági visszaesésére és a bevándorlásra.

Korunk nagy problémája egyrészt az európai gazdaság vergődése, versenyképességének romlása, másrészt a tömeges bevándorlás okozta társadalmi feszültségek fokozódása. Európa növekvő gazdasági nehézségeit, Amerikával és Ázsiával szembeni fokozódó lemaradását ma a közgazdászok egy része a 2007–2008-as válságra adott rossz válaszokban, a megszorításokban és az azok következtében lelassuló gazdasági növekedésben keresi. Mások az ázsiai országokra jellemző állami szerepvállalással magyarázzák Ázsia Európával szembeni előretörését. Sokan hangsúlyozzák azt is, hogy míg Európa keveset költ oktatásra, addig Ázsiában a tudás és a képességek szintjének emelése, vagyis a humánvagyonba való növekvő állami beruházás a jellemző. De vitatéma az is, hogy míg Ázsiában és az Egyesült Államokban is nő a munkaképes korú lakosság lélekszáma, addig Európában drámai gyorsasággal fogy. Ezzel magyarázzák a bevándoroltatás hívei, hogy az európai gazdaság életképességének megtartásához Európán kívülről származó többletmunkaerőre van szükség.

A kérdés azonban az, hogy tényleg a közelmúlt váratlan problémáiról van-e szó, vagy kialakulásukat korábban is látni lehetett volna. A válasz: nemcsak lehetett volna, hanem voltak is, akik előre jelezték ezeket a problémákat, elsősorban az európai gazdaság hanyatlását és a tömeges bevándorlást mint a munkaerőhiány lehetséges megoldását. Ráadásul a történelmi tapasztalatokon nyugvó elemzést maga az EU rendelte meg 2002-ben a francia Institut francais des relations internationales (IFRI) nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó intézettől azzal a szándékkal, hogy mutassa be hosszú távon – 2050-ig – a nemzetközi környezet és a világkereskedelem várható alakulását, az előre látható demográfiai változásokat, a lakosság számának alakulását, és ezekhez kapcsolódva a migrációs igényeket. A Világkereskedelem a XXI. században címmel 2002 decemberében elkészült tanulmány szerint az EU bővítése nem erősíti meg Európa gazdasági pozícióját Amerikával és Ázsiával szemben. A 2002. évi előrejelzés szerint 2050-re a kontinens gazdasága várhatóan a világgazdaság csupán 12 százalékát teszi majd ki, ami a 2002. évi 22 százalékos arányhoz képest 10 százalékos visszaesést jelent. Ennek fő oka, hogy a világ más régióihoz, országaihoz képest alacsonyabb gazdasági növekedés jellemzi majd Európát.

Az IFRI történelmi adatokra támaszkodva készítette figyelmeztető előrejelzését. A kutatóintézet szerint Európának két alapvető problémája van. Az egyik a népességfogyás. Számításaik szerint az EU-ban az aktív, munkaképes korú lakosság száma a 2002. évi 331 millióról 2050-re 243 millióra csökken. A másik a technikai haladás lassúsága és a fejlesztésre rendelkezésre álló tőke hiánya. Ha minden az eddigi tendenciák szerint halad előre, akkor az EU – ne feledjük, ez 2002-es előrejelzés! – legjobb esetben is másodrendű szereplővé válik a világgazdaságban. A problémát a kutatók szerint úgy lehetne megoldani, ha Európa erős gazdasági szövetségre lépne Oroszországgal és a mediterrán régió arab államaival. Ennek keretében jelentős helyi tudományos és technikai fejlesztéseket lehetne indítani, biztosítva, hogy a helyi tudás helyben hasznosuljon, és ne vándoroljon el. De ez sem elég, mivel Európában annyira kevés lesz a munkaerő, hogy bevándorlásra is szükség lesz, amely 2020-ig akár a 30 milliót is elérheti. Továbbá a makrogazdaságok erős kormányzati és központi banki összehangolásával létre kellene hozni egy „prosperitási zónát” – javasolja a tanulmány. Ha sikerülne létrehozni egy ilyen zónát, akkor ez felvehetné Ázsiával a versenyt. Ehhez azonban biztosítani kellene a bevándorlók gyors társadalmi integrálását és az EU további, egyre szorosabb szervezeti és politikai központosítását. Ezen lépések nélkül folytatódni fog az európai gazdaság lejtmenete – jósolták a kutatók 2002-ben.

2004-ben aztán megjelent Svájcban egy érdekes könyv Eurabia címmel, amely rendkívül kritikusan reagált a francia kutatóintézet bevándorlást ösztönző javaslatára. Az egyiptomi születésű szerző, Bat Ye’or azt mutatja be, hogy a keresztény Európa hogyan fog egyre jobban alárendelődni az iszlámnak, vagyis hogyan változik az európai civilizáció keresztényellenes „dhimmitude” civilizációvá. A dhimmitude szó az arab dhimmiből származik, ami azt jelenti, hogy a nem muszlimok alárendelik magukat az iszlám hatalmának, hogy a szolgaságot vagy a halált elkerüljék. A szerző szerint az EU-s intézmények és politikusok maguk is támogatják ezt a változást a bevándorlás bátorításával – például a török vendégmunkások behívásával Németországba –, annak ellenére, hogy a muzulmán betelepedők és azok Európában született gyermekei körében többségében sikertelen a társadalmi integráció. Idézi például Jacques Delors-t, Mitterrand elnök pénzügyminiszterét, aki 1985 és 1994 között az Európai Bizottság elnöke volt, és aki szerint az iszlám az európai értékrend része, ezért így is kell tekinteni rá. Ugyanakkor emlékezzünk arra, hogy a tervezett uniós alkotmányban az EU alapértékei között nem lett volna szabad hivatkozni Európa keresztény gyökereire, nehogy azzal más vallások híveit megsértsük!

– A folyamatot figyelve Európa süllyedő kontinensnek tűnik – állítja a szerző 2004-ben. Az unió politikai vezetői pedig csökönyösen visszautasítják, hogy a veszélyes tendenciák ellen tegyenek valamit. „Helyette – írja Ye’or – a retorika virtuális világába menekülve kerülik el a jövő realitásaival való szembenézést.” A szerző bírálja az IFRI bevándoroltatásra vonatkozó javaslatát, és rámutat arra is, hogy az „eurokrata elméleti emberek” és az európai lakosság között hatalmas szakadék tátong a bevándorlás kérdését illetően. Idéz brit politikusokat is, akik már akkor arra figyelmeztettek, hogy a tömeges bevándorlás a társadalom szövetének széteséséhez, a közösségek széthullásához vezet.

A könyv nyilvánvalóan provokatív, de ez a 2004-ben megjelent helyzetértékelés – éppúgy, mint a francia intézet Európa hanyatlását és a bevándoroltatás fontosságát hangsúlyozó, ráadásul az EU megrendelésére készült tanulmánya – most, 2016-ban el kell hogy gondolkodtasson bennünket. Részben azért, mert úgy tűnik, hogy az előrejelzők kiváló munkát végeztek: a felvázolt tendencia megvalósulni látszik. Az Európai Unió mai tagságának megfelelő országcsoport gazdaságának részesedése a világgazdaságból 1980-ban még 30 százalék volt. A tanulmány megjelenésének évében, 2002-ben már csak 22 százalék. A tanulmány szerzői 2050-re 12 százalékra becsülték a részesedés visszaesését. De mi a helyzet ma? Ez az érték 2016-ban 16,5 százalék volt. Európa térvesztése tehát folyamatos, és ennek jeleit már korábban, jóval a 2007–2008-as válság előtt látni lehetett. Ugyanakkor Ázsia gazdaságai a vártnál sokkal gyorsabban nőttek, ami szintén hozzájárult Európa térvesztéséhez.

A kérdés ezek után az, hogy ha a tendenciákat ilyen jól lehetett látni már 2002-ben, akkor az EU vezetői miért nem próbáltak tenni valamit a hanyatlás ellen? A másik előrejelzés a vártnál korábban beigazolódott. Az aktív, munkaképes korú lakosság csökkenését a 2002. évi 331 millióról 2050-re 243 millióra vetítette előre a francia intézet. De hogyan is állunk ezzel ma? A legutóbbi Eurostat-adatok szerint az EU 28 országában az aktív, munkaképes korú lakosság száma már 2014-ben 242 millióra csökkent. Mit javasolt a francia kutatócsoport 2002-ben az EU felkérésére készített tanulmányban? Tömeges bevándoroltatást és egyre központosítottabb európai döntéshozatalt intézményi és politikai szinten egyaránt. Mit tesznek ma az EU vezetői? Pontosan ezt: bátorítják és uniószerte szétosztani akarják a többségében muszlim bevándorlókat, és egyre több hatalmat akarnak központosítani Brüsszelben. Mit mondtak annak idején, 2002-ben a bevándoroltatási ötletre a britek? Azt, hogy szétzilálja a társadalom szövetét, szétzúzza a közösségeket. És mit mondtak a britek 2016-ban? Azt, hogy nem kérnek az egyre erőszakosabb centralizációból, sem a tömeges bevándoroltatásból, inkább kilépnek az EU-ból.

Az egyik nagy kérdés ezek után az, hogy vajon mi zajlott le 2002 és 2016 között EU-s vezetői körökben? Voltak-e előre eltervezett lépések, amelyek a mai helyzethez vezettek? Lehet-e a 2002. évi tanulmány ismeretében csodálkoznunk a hirtelen felgyorsult bevándorlás és az EU egyre agresszívabb központosító törekvései láttán? Vajon az Eurabia című könyv szerzője rátapinthatott-e valamilyen érdekes összefüggésre? S vajon miért tiltakoztak az EU vezetői az ellen, hogy Európa keresztény gyökereire utalás történjen az európai dokumentumokban?

A jövő szempontjából a döntő kérdés így hangzik: megállíthatja-e Európa gazdasági hanyatlását a bevándorlás és a centralizáció? Történelmi tapasztalataink azt valószínűsítik, hogy nem. De akkor miért nem választ nyilvánvalóan jobb megoldást az EU? Miért nem akarja innovációval, a fiatal európaiak – például görögök, portugálok – munkához segítésével, az oktatásba történő jelentős befektetésekkel, a családok megerősítésével, a gyermekvállalás bátorításával, a később csatlakozott országok gazdasági-társadalmi felzárkóztatásának gyorsításával megerősíteni gazdaságát? Aki még emlékszik a KGST-re, az tudja, hogy annak bukását is – egyéb okok mellett – a gyengén teljesítő gazdaság, a technikai elmaradottság és az innovációt gátló túlcentralizáltság okozta.

Az EU már hosszabb ideje ugyanezekkel a gondokkal küzd. Ezekre kellene – együtt a nemzetállamokkal és a civil társadalommal – jó megoldást találnia. Vajon milyen érdekek irányítják másfelé az EU vezetőit? Mert azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy már megvan a megoldás: a bevándoroltatás.

A szerző közgazdász