A második világháború végén több százezer magyar katona és polgári személy rekedt nyugaton, főleg Ausztriában és Németországban. Egy részük idővel hazatért, sokan viszont a kivégzéstől vagy hosszú börtönbüntetéstől tartva inkább a kint maradást választották. Intő példa volt számukra Jány Gusztáv tragédiája. Az itthon kibontakozó és megerősödő kommunista hatalom ellen főleg az emigrációba szakadt egykori honvédtisztek kezdtek el szervezkedni. A Zákó András vezérőrnagy és Korponay Miklós vezérkari százados által létrehozott Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) 1949-től szervezettségével kiemelkedett a többi emigrációs szervezet közül. Vállalt célja volt, hogy Magyarországot kizárólag fegyveres úton szabadítsa fel. Ezért kommunistaellenes propagandát folytattak a sajtó és a rádió útján, valamint a francia külügyminisztérium titkolt támogatásával ügynököket képeztek ki és küldtek át a vasfüggönyön, akiknek az információszerzésen túl feladatuk volt, hogy itthon ellenállási sejteket hozzanak létre. A többnyire volt honvédtisztekből verbuválódott bátor önként jelentkezők közül nagyon sokan lebuktak és akasztófára kerültek az erősödő belső elhárítás, valamint az MHBK-ba beépített ügynökök miatt. Az államvédelmi elhárítás „ébersége” következtében nem is sikerült széles alapokon működő, hatékony ellenálló szervezetet kiépíteni, mert ezeket a kísérleteket hamar leleplezték, a résztvevők többsége börtönbe került.
Katonai szervezettséggel működött a közösség, hiszen elsősorban katonák voltak alapítói és tagjai, de még inkább úgy, mint egy hírszerző szervezet. Osztrák és német városokban támaszpontjaik voltak; élesen kritizálták a bolsevik rendszert; mindennek legfőbb eszköze a Hadak Útján című időszakos kiadvány volt, továbbá rádiós műsorokban is véleményt mondtak a proletárdiktatúráról. A többezres tagság körlevél útján kapott alkalmanként tájékoztatást. (Az Ausztriában rekedt és a kommunizmus ellen továbbra is harcolni akaró magyar katonai emigráció pénzügyi lehetőségei igen szűkösek voltak, ezért a vezetőség kénytelen volt az ügynökök után járó nyugati támogatást más célokra is felhasználni, ez viszont félreértésekhez vezetett; a franciák részben emiatt is szüntették be a támogatás folyósítását 1953-ban.)
Erős meggyőződésként élt a remény a korszak magyarjaiban, hogy a kommunizmus nem maradhat fönn, jön a harmadik világháború, amely megváltoztatja a helyzetet. Ezt a reményt az MHBK is minden módon igyekezett erősíteni, és az ellenállás szellemét fönntartani. Egy-egy komolyabb nemzetközi feszültség, konfliktus igazolni látszott azt a felfogást, miszerint közeledik a Nyugat és a Kelet összecsapása. A koreai háború is az effajta reményeket erősítette fel, melyek aztán a semmibe hullottak. Kikezdhetetlennek látszott az orosz–amerikai status quo, de amíg nem volt bizonyosság, az MHBK sem adta fel a reményt és a háttérben folyó küzdelmet. Zákóék célja az volt, hogy a rendelkezésükre álló közel húszezres tagságból felfegyverzett hadosztályokat hozzanak létre, ha üt az óra, és megindul Magyarország felszabadítása. Ezt a kis haderőt nem sikerült felállítani, mert az angolszászok nem mutattak különösebb érdeklődést a nemzeti emigrációk reményei iránt.
Aztán mégis becsapott a mennykő Budapesten kitört a forradalom, ami az MHBK-t is meglepte, s mint tudjuk, nem az ő szervezkedésüknek volt köszönhető, hanem sokkal mélyebb okok idézték elő. Ma már azt mondhatjuk: nem is meglepő módon, hiszen minden, amit a Rákosi-rendszer képviselt, az örökös megfélemlítés, a terrorisztikus légkör, elemi tiltakozást, ellenállást váltott ki az emberekből. Legfeljebb egy kommunista provokáció váltott ki a vártnál nagyobb hatást. Úgy látszott, az MHBK számára is ütött a cselekvés órája, amiben annyira reménykedtek; Zákó András a székhelyét rögtön Bécsben ütötte fel, és rádión kapcsolatba léptek az otthoniakkal is. Annak ellenére, hogy a felkelés hírére több száz egykori honvédtiszt és -altiszt gyülekezett Ausztriában, hogy még egy utolsó bevetéssel fordítsanak hazájuk sorsán, a közösség vezetése nem tudott tevőleges szerepet vállalni a küzdelemben. Egyik vezetőségi tagjuk, Radnóczy Antal a visszaemlékezésében megemlíti, hogy a müncheni amerikai konzulátuson kezdetben „örömmel fogadták az MHBK bevetésének lehetőségét, és azonnal kapcsolatba léptek Washingtonnal. Két nap múlva, október 28-án leverten közölték, hogy az Egyesült Államok nem avatkozik be, amit érthetetlennek tartottak.” (Radnóczy: A magyar katonai emigráció története, 1945–1990) A Nyugat vezető hatalma még ahhoz sem járult hozzá, hogy Franco tábornok páncéltörő fegyvereket szállítson a magyar fővárosba. Az elutasítás, a be nem avatkozás érthető fásultságot okozott a magyar katonai emigrációban. Zákóék nem vállalkoztak egy felelőtlen kalandra a sok éven át folytatott szervezkedés és agitáció ellenére, s ez helytálló döntés volt, amit az otthoniak is kértek tőlük. Katonai szemmel nézve mindenképpen, mivel az elszigetelt magyar forradalom nyugati támogatás nélkül halálra volt ítélve, és néhány száz rosszul felszerelt egykori katona értelmetlen bevetése csak a veszteségeket növelte volna. A háborút megjárt tisztek pontosan mérték fel a lehetőségeket.
A forradalom leverése után az MHBK ugyan fönnmaradt mint az emigráció legjobban szervezett mozgalma, de jelentősége erősen csökkent. Zákó András folytatta az itthon maradt, megbízhatónak tartott személyek beszervezési kísérleteit, de ezek már egyre komolytalanabb próbálkozások voltak. 1956 után senki sem hihette, hogy katonai erővel megváltoztatható a jaltai világrend. A felkelés olyan egységesen történt a magyar társadalom részéről, hogy a felülkerekedő kommunisták egy kiterjedt összeesküvést sejtettek az események mögött, amely szervezkedés központjának az MHBK-t és annak vezetőjét, Zákó Andrást tartották.
Képtelenek voltak felfogni a kádárista rendteremtők, hogy addigi ténykedésük, a nemzetre erőltetett ideológia és kegyetlen módszereik ennyire egységesen negatív hatást gyakoroltak a nemzetre, kiváltva az ellenállás szellemét, amely aztán évekig érlelődött, egészen a robbanásig. Az MHBK-t a szovjet hírszerző szervek is veszélyesnek tartották, ezért az 1955-ben Moszkvában tartott állambiztonsági értekezleten a magyar hatóságok számára meghatározták annak minden eszközzel való bomlasztását, és utasítást adtak Zákó András vezérőrnagy „hazahozatalára”, vagyis elrablására. Valószínűleg túlértékelték a közösség szerepét, és mint ellenpropagandát folytató mozgalom egyszerűen zavarta a szovjeteket. A hatalomba visszakapaszkodott elvtársak bűnbakot kerestek, és igyekeztek a korábbi terv megvalósítását felgyorsítani, vagyis Zákó András „erőszakos hazahozatalát”, hogy aztán megbüntethessék, ezzel elhallgattatva saját lelkiismeretüket. Az akciót végül a vezérőrnagy elhatalmasodó szívbetegsége, majd 1968-ban bekövetkező halála miatt nem hajtották végre.
A szerző könyvtáros
