A nyugdíjrendszer válsága minden modern, fejlett és gazdag országot jellemez. A válság pénzügyi formában, deficitként jelentkezik, ezért a nyugdíjszakértők többsége a nyugdíjválságot pénzügyi válságként kezeli és a megoldást is ebben a keretben keresi.
A nyugdíjválság kardinális oka azonban demográfiai jellegű, nevezetesen az eltartók és eltartottak arányának folyamatos romlása. Például az Egyesült Államokban a második világháború után még negyvenkét aktív dolgozó tartott el egy nyugdíjast, 2010-ben már csak három. Európában és Japánban a helyzet még rosszabb.
Hazánkban megközelítőleg két dolgozó tart el egy nyugdíjast. Az eltartó-eltartott arány romlása a termékenység csökkenésének és az élettartam növekedésének a következménye. Míg az átlagos élettartam növekedése örömteli esemény, a modernitás vívmánya, addig az alacsony termékenységi ráta a fejlett országok súlyos fogyatékossága.
Egy 1987-es tanulmányában először Demény Pál tudós-demográfus mutatott rá arra, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer és termékenységcsökkenés között oksági kölcsönhatás van. A modern nyugdíjrendszer az öregkori biztonságot a nyugdíjjárulék rendszeres befizetéséhez köti. Ezért a jelenlegi nyugdíjrendszer egyéni szinten mindenkit arra ösztönöz, hogy véges erőforrásait ne gyermeknevelésre, hanem jövedelemszerzésre és járadékfizetésre fordítsa.
A tradicionális társadalmak magas termékenységének két fontos demográfiai-gazdasági oka volt. Egyrészt a hagyományos társadalomban a gyermekek – mindent összevetve – anyagilag előnyösek voltak a háztartások számára. Másrészt a gyermekek, amikor felnőttek, anyagi támaszt jelentettek idős szüleiknek. A társadalmi-gazdasági fejlődéssel párhuzamosan mindkét pronatalista (születésszám-növekedést célzó) hatás megszűnt. „A gyermeknevelés költségei magasra szöktek, a gyermekek háztartáshoz való anyagi hozzájárulása pedig elenyészett” – írja Demény Pál.
A neves demográfus arra is rámutatott, hogy a sok gyermeket felnevelő szülők „pozitív gazdasági externáliát hoztak létre, amelyből azonban a társadalombiztosítás jelenlegi intézményrendszere mellett nem részesülhetnek”, miközben a gyermeknevelés extra költségei őket terhelték. Demény pronatalista nyugdíjreformjának éppen az a célja, „hogy helyreállítsa a korábbi közvetlen kapcsolatot az egyéni gyermekvállalás és az egyéni időskori anyagi biztonság kilátásai között. A cél elérése érdekében a reform elkülönítené a keresetek után fizetendő kötelező nyugdíj-hozzájárulás közmegegyezés szerinti részét.”
Hogyan lehet aktualizálni ezt a javaslatot a magyar helyzetre? Kézenfekvő gondolat, hogy az egyszázalékos adófelajánlás mintájára a felnőtt gyermek a személyi jövedelemadójának meghatározott százalékát, mondjuk egyharmadát utalhassa át a nyugdíjas szüleinek.
Tekintettel az szja mértékének a folyamatos és tervezett csökkentésére, az is lehetséges, hogy a nyugdíjas szülő részesedjen a gyermekeinek bruttó béréből, kapja meg annak mondjuk öt százalékát „sikerdíjként”. Mindkét megoldás bevezethető fokozatosan, akár évtizedek alatt. A társadalmi igazságosság miatt megfontolandó, hogy egy felnőtt gyermek „átutalásának” legyen alsó és felső korlátja.
E pronatalista jellegű nyugdíjmódosítás legnagyobb előnye, hogy egyszerű, költségvetési hatása pontosan kiszámítható, nincs szükség bonyolult bürokráciára, azonnal bevezethető, ugyanakkor lassan és folyamatosan bővíthető. Senkinek sem sérti az érdekeit, sőt már az egygyerekeseket is jutalmazza. A szülőket gyermekvállalásra, a fiatalokat pedig itthon maradásra és adófizetésre ösztönzi.
A javasolt módosítás jól illeszthető a jelenlegi nyugdíjrendszerhez és nem igényli annak az átalakítását. Fontos társadalmi hatása még, hogy az emberek fejében is összekapcsolja a gyermekvállalást és a nyugdíjat. Egy ilyen kétcsatornás nyugdíjrendszerben az alany akkor kap jó nyugdíjat, ha optimalizálja a gyermeknevelést és a járulékfizetést. Azaz az emberek nyugdíjjárulékot fizetnek és minél több gyereket vállalnak. Ezzel nemcsak jól járnánk, hanem a nyugdíjrendszer is fenntarthatóvá válna.
A szerző egyetemi docens
