„Állítólag jól” – ez a menetrendszerű válasz érkezett az utóbbi években az érdeklődő és némileg féltő „Hogy van, Tanár Úr?” kérdésre M. Kiss Sándortól. Mert hogy „Tanár Úrnak” szólítottuk, az evidens volt. Nem valamiféle kötelező kűr vagy parancsoló előírás volt ez, hanem kiérdemelt magától értetődőség. Hiszen megkérdőjelezhetetlenül Tanár Úr az, akinek tanszéke van.

Nem csak a katolikus egyetem csodálatos piliscsabai campusán, bár az én nemzedékem jó része kétségtelenül ott ismerhette meg. Kihelyezett tanszéket teremtett ő hellyel-közzel bárhol maga körül, akárhol is volt éppen – a Teleki téri házban éppúgy, mint valamely sörözőben, ahol éppen összegyűltünk valami okból, netán a Retörkiben, ahol az utóbbi évtizedben dolgozott. Apropó, Teleki tér és tanszék: ahogy most visszaolvasom a Szembesülés című kötetét záró, Riba András által készített interjút, a kérdező szintén tanteremnek nevezi a helyszínt, amelyre a Tanár Úr így reagál: 

Emlékszem, hányszor újságolta nekünk, hogy hiába jött rá nagy örömmel valamire, nem sokkal később konstatálta, hogy mindezt néhány évtizeddel korábban már megírta.

A tanszékhez persze manapság kurzuskínálat, kreditek meg szigorúan mért tanórák dukálnak. M. Kiss Sándor virtuális tanszékén eszmékről, történelmi személyiségekről (akiknek egy részét ő személyesen ismerte, mi még tankönyvből se nagyon), a mára leszűrt tanulságokról beszélgettünk. A második világháború alatti, nagyon is létező polgári ellenállásról, eszméi legfontosabb forrásvidékéről, a népi mozgalomról (Illyésről, Veres Péterről, de leginkább Németh Lászlóról), a rendszerváltó folyamat általa megtapasztalt és átélt jelenségeiről, arról, hogy ő Lakitelek helyett miért volt a Lake Hope State Parkban Ohióban, az Itt-Ott Magyar Baráti Közösség találkozóján, hogy miként tudott jó kapcsolatban lenni a változások idején végleg szétvált utakon járókkal vagy éppen hogy élte meg a kivégzett miniszterelnök és mártírtársainak újratemetését, akkor még a kislányával a nyakában.

Talán e személyes ihletettség is közrejátszhatott abban, hogy csendesen, de kellő határozottsággal igyekezett részt venni a lehetővé váló történelmi igazságtételben – akár a nem létezőnek hazudott ellenállás nagyon is létező résztvevőiről (Variációk egy fogalom értelmezésére, illetve Magyar Diákok Szabadságfrontja Vitányi Ivánnal), a recski rabokról (szakértőként, Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza filmjében), A hatodik koporsó elfelejtett hősei­ről és a forradalom értelmezéseiről (Kinek a forradalma? Kahler Frigyessel), akár Tóth Ilonáról (A csalogány elszállt, a lányával, Földváryné Kiss Rékával).

E munkák megkérdőjelezhetetlen tudományossága mellett azt hiszem, igaza van Szekér Nórának, aki szerint „akik hallgatták a Tanár Úr előadásait vagy hosszabban társalogtak vele, azok tudják, hogy létezik egyfajta jellegzetes »M. Kiss-szerű« gondolkodásmód. Ez jellegéből adódóan a személyes beszélgetésekben átélhetőbb, mint írott formában.” Ahogy egy fiatal kollégánk halálhírének hallatán megjegyezte, szerencsések vagyunk, hogy ismerhettük. Leginkább talán azért vagyunk szerencsések, hogy a fent idézett gondolkodásmódot egy kissé közelebbről megismerhettük. 

E kizárólagosságot nyomokban sem tartalmazó, a különböző lehetőségeket józanul mérlegelő mondat tulajdonképpen a más véleményét meghallgató, de közben a magáét határozottan vállaló személyiséget és annak varázsát is visszaidézik számunkra. Sokan vagyunk hálásak, hogy az általa megjárt út bizonyos részében társául szegődhettünk.

Isten Önnel, Tanár Úr!

A szerző történész, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Levéltár munkatársa