A 24.hu véleménycikkében Balavány György alig titkolt megvetéssel beszél azokról a magyarokról, akik képtelenek a szerinte „kételemis fogalmi készlettel is belátható” járványügyi normákat betartani.
A vélhetően sokkoló szándékkal használt, de rém közönséges címmel eladott írás többé-kevésbé hiteles életképe a részben indokolt szorongásokkal vegyített hétköznapjainknak, amelyet a publicista szerint a „leszarom-mentalitás” hat át. De annyira, hogy ebbe – mint fogalmaz – akár „beledögölhetünk, magyarok”.
Az írás egyik alapgondolata konzervatív szemmel nézve is elfogadható, egyetértésre méltó. A szerző joggal hívja fel a figyelmet arra, hogy az nem igazán járja, hogy sokak szerint ebben a veszélyhelyzetben csak az állam, a bank, a szolgáltatók vizsgáznak – csak éppen mi magunk nem.
A fejtegetés nemzetközi példája is helytálló: azt mindannyian tényleg el tudjuk képzelni, hogy például Svájc németajkú területein óriási a fegyelem, s ezért kevesebb a megbetegedés, miközben délen, az olasz határnál az embereket nem érdeklik a figyelmeztetések.
De ebből nem az következik, hogy mi lélekben olaszok lennénk – jelentsen bármit is ránk nézve a szerző által vizionált „leszarom-mentalitás”. Nem, mi magyarok vagyunk, akik Nyugat és Kelet, Észak és Dél között valahol mindig félúton állunk, de közben mindig önmagunk centrumában maradunk.
S úgy próbálunk megmaradni önmagunknak, hogy közben a társadalom buzgó mérnökeiként dolgozó liberális megmondóemberek körülbelül a rendszerváltás óta egyfolytában egyre csak azzal mossák át a saját médiatereikben az agyakat: hogy mi legyünk önmagunk.
S hogy hogyan? Persze a saját egyéni szabadságjogaink bajnokaiként. Semmilyen társadalmi, mi több, nemzeti kötöttségnek még csak megfelelni sem próbálva.
Ha van, ami felelőtlenné tehetett sokakat – de szerencsére nem mindenkit –, akkor ez a liberális agymosás volna az.
Ezt a felelőtlenséget hosszú évek szorgos munkájával munkálták ki a jogvédők – akik soha nem a nemzet, hanem mindig az egyén jogait védték.
A jogot arra, hogy a gyerek visszabeszélhessen a tanárának az iskolában. Hiszen ő csak megvalósítja önmagát.
A jogot arra, hogy a tolvaj megélhetési bűnözőként tekinthessen önmagára. Hiszen a munka helyett végzett bűnözés az ő érdemdús létének jogos fenntartását szolgálja.
A jogot arra, hogy férfiként ne szolgálhassuk fegyverrel a hazát. Hiszen az haszontalan tékozlása a fiatal évek szent alkotóerejének.
A jogot arra, hogy már a férfiasságunkat se vállalhassuk – sőt, a nemi identitásunkat is bátran feladhassuk. Hiszen a család hagyománytisztelő fogalma már csak béklyó, ami gúzsba köthet.
A jogot arra, hogy boldogan tolakodhassunk előre minden sorban, az esendőket nyugodtan félrelökve. Hogy hadd hulljon a férgese, mert ilyen a szabad piac természete. S hadd legyen a büszke individuumoknak elegendő érvényesülési terepe.
Aztán most itt van a veszélyhelyzet, s jönnek a pánikvásárlások. S valaki odatolakszik valaki más mögé a sorban a húspultnál.
És akkor már áll a bál. Mert ezek szerint tombol a „leszarom-mentalitás”. Áll a húspultnál a liberális megmondóember a viharban, s felháborodik attól, amit a saját elvbarátai maguknak főztek.
Mert most ez a főzelék zavarosan fortyog. S neki is ott kell állnia egy nagy, közös kondér szélén, hiszen most nem vonhatja ki magát egyénieskedve semmiből.
Talán tetszettek volna nem felforgatni a közösségi összetartozás értékrendjét. A társadalmi fegyelem és együttműködés ethoszát.
S akkor most nem kellene megvető szózatokkal kiosztani a szerintük primitív magyarokat, gúnyosan beszélve arról, hogy ők lennének a mi „kedves magyar testvéreink” ebben az egész „nagy, közös katyvaszban”.
Térjünk vissza egy pillanatra a szerző által felhozott svájci példára: benne a svájci német és a svájci olasz mentalitás kettősségével. Mielőtt bárki azt hinné, hogy a jobboldali konzervatívok most a rendpárti dumát nyomják. Hitükben megigazulva.
Nem. Nem akarunk mi elnémetesedni. Azzal a tervvel már a labancok is kínosan felsültek. Meghagyva minket kurucnak.
Csak hinni akarunk abban, hogy a rend a társadalomnak olyan kötőszövete, ami nem gúzsba köt, hanem megmaradásra tanít. A nehéz helyzetekben különösen is.
Lehet szórakozni azzal, hogy teszünk arra, akik mindenre tesznek.
Én viszont inkább annak örülnék, ha most úgy dolgoznánk, mint a németek, s közben úgy élnénk, mint az olaszok. Az erkélyeinken a bajban is boldogan énekelve.
S az életkedvünkből mit sem veszítve.
És persze sorban állás közben a távolságokat is fegyelmezetten betartva. Mert a kettő megy ám együtt.
Hogy felesleges legyen minden rémlátomás. Mert az élet megy tovább.
Csak éppen úgy, hogy a rendnek újra becsülete lesz. S mi kérünk elnézést, ha mi teszünk majd azokra, akik ezt a becsületet a jövőben bármikor kikezdik.
