Május 5-én, a macedón elnökválasztás második fordulójában a Szociáldemokrata Szövetség (SDSM) jelöltjének, Stevo Pendarovszkinak 52 százalékkal sikerült legyőznie konzervatív ellenfelét, és megszereznie az államfői széket.
Tehát a miniszterelnöki után erre a posztra is a Nyugatnak tetsző baloldali politikus került. Ha visszapörgetjük az eseményeket, amelyek idáig vezettek, nyilvánvalóvá válik, hogy ezt a „demokratikus” fordulatot hosszú, szívós munkával – és persze pénzzel – erőltették rá a macedónokra.
Mézesmadzagként a NATO- és az EU-tagságot húzták el az orruk előtt, amelyben a nyugat-balkáni országok lakói egyre kevésbé hisznek, sőt a szerbek többsége nem is vágyik rá, 32 százalékuk jobbnak tartana egy eurázsiai szövetséget, orosz vezetéssel. Egy ilyen alakulat viszont a térségben növekvő orosz befolyás ellen küzdő európai és amerikai politika teljes csődjét jelentené.
Régi bölcsesség, hogy csakis az erős nemzeti identitástudatú országok tudnak tartósan ellenállni a külső behatásoknak. Az Európai Unió és Amerika azonban az éppen a macedón nemzettudatot erősítő konzervatív kormány megdöntésén munkálkodott, mintha ezt a tételt sohasem hallották volna, s arról sem lett volna tudomásuk, hogy mások is befolyásuk alá akarják vonni e kicsiny, de geopolitikailag értékes országot.
Az egyre erőszakosabb nyugati demokráciaexport oda vezethet, mint a profitorientált modern gyógyszeripar innovatív termékei: nagyobb bajt okoz, mint amilyent orvosolni hivatott.
A Nikola Gruevszki vezette nemzeti konzervatív Belső Macedón Forradalmi Szervezet – Demokrata Párt a Macedón Nemzeti Egységért (VMRO–DPMNE) 2006-tól 2016-ig volt megszakítás nélkül hatalmon.
A 2000-es évek első évtizedének végétől azonban már folyamatosan vádak kereszttüzében állt. A sajtószabadság megsértésével és – a Gruevszki szerint a Soros György zsoldjában álló – civil szervezetek tevékenységének akadályozásával vádolták, de ami a legfontosabb, nem volt hajlandó az ország nevét megváltoztatni.
Görögország arra hivatkozva akadályozta Macedónia NATO- és EU-tagságát, hogy szomszédja nem viselheti saját tájegységének a nevét, mert ezen az alapon területi igényeket támaszthat.
A legfőbb céljának az orosz befolyás visszaszorítását tekintő Egyesült Államok újabb és újabb névváltozatokkal hozakodott elő, hogy pontot tegyen a vita végére, s Macedóniát betuszkolja a katonai szövetségbe, mígnem megunta a várakozást, és 2014-től komolyan munkálkodott a kormány megbuktatásán.
Ebben a tevékenységében fokozottan támaszkodott az albánokra, akik Macedónia lakosságának bő egynegyedét teszik ki, és a jelenlegi albániai szocialista vezetésre. Edi Rama albán miniszterelnökről saját országában azt tartják, hogy Soros György támogatását élvezi, s az ő pénzén igyekszik Macedóniát balra tolni.
Ezért a szent célért semmi sem volt drága. A 2014-es választások után az ellenzék csalással vádolta a kormányzó pártot, bojkottálta a parlamenti munkát, külső segítséggel állandósította a belpolitikai válságot.
2015-ben egy rendőrőrsöt ért támadás, ezt követte a macedón rendfenntartó erők és egy albán fegyveres csoport közötti, napokig tartó fegyveres összecsapás Kumanovóban, amelynek háttere máig nem tisztázott, majd az ellenzék által kirobbantott lehallgatási botrány. Ennek célja a kormány korrupt voltának bizonyítása volt.
A lakosság mintegy tíz százalékának lehallgatása szintén nem volt megoldható külső segítség nélkül. Ezt tiltakozási hullámok sora követte, amelyben úgy a kormány, mint az ellenzék hívei az utcára vonultak.
Az unió az úgynevezett Priebe-bizottságot utasította, hogy a négy legnagyobb párt vezetőjével valamilyen egyezséget hozzon tető alá. Az eredmény a przsinói megállapodás lett, eszerint az ellenzék leállítja a lehallgatási jegyzőkönyvek nyilvánosságra hozatalát, az azokban leleplezett korrupciós ügyek kivizsgálására külön államügyészt neveznek ki, előre hozott választásokat írnak ki, de a baloldali ellenzék győzelmét biztosítandó, Gruevszki előtte száz nappal lemond.
A 2016-os decemberi választások mégsem hozták meg a kívánt eredményt. Csekély szavazattöbbséggel, de első helyen végzett a konzervatív párt. Kormányt nem tudott alakítani, mert nem volt hajlandó elfogadni a potenciális koalíciós albán pártok Tiranában összehozott közös platformját, amelyben a szláv többségnek elfogadhatatlan követelésekkel álltak elő.
A Zoran Zaev vezetésével felállt baloldali kormánynak ez nem okozott gondot. Ahogyan az sem, hogy engedjen a görög követelésnek, Észak-Macedóniára változtatva az ország nevét a rövidesen bekövetkező NATO-tagság reményében.
A névváltoztatásról szóló népszavazáson az előírt ötven helyett csak a lakosság 36,9 százaléka szavazott, ennek ellenére a parlament ratifikálta az erről szóló megállapodást. Ezután villámgyorsan aláírták a NATO-csatlakozási jegyzőkönyvet, hivatalosan azonban máig nem hozták előbbre Észak-Macedónia belépését a katonai szövetségbe.
Az Egyesült Államoknak és a neki szekundáló EU-nak eddig nem sikerült felváltania a jobboldal által támogatott Gjorge Ivanov köztársasági elnököt. Jóllehet a hatásköre inkább protokolláris, Ivanov minden lehetőséget kihasznált, hogy akadályozza a baloldali fordulatot, ami nem csupán az ország nevének, hanem keresztény identitásának megváltoztatását is jelenti az albánság érdekérvényesítésének jelentős megnövelésével. Május 5-én ez a kérdés is eldőlt.
A konzervatív nemzeti oldal nem túl nagy különbséggel, de a második helyre szorult. Jelöltje, Gordana Sziljanovszka Davkova jogász, egyetemi tanár elismerte vereségét. Stevo Pendarovszki az első fordulóban kiesett albán jelölt híveinek voksaival tudott győzni. Múlt pénteken beiktatták hivatalába Észak-Macedónia új elnökét.
Mi tehát a macedóniai demokráciaexport mérlege? A névvitát sikerült megoldani, de a NATO-tagság egyelőre mintha csak ígéret, üzenet lenne annak, akit illet (elsősorban Oroszországnak és Szerbiának). A macedón társadalom megosztottsága viszont elmélyült, a belpolitikai bizonytalanság fokozódott, vele együtt gyengült a belső biztonság, valószínűleg a határvédelem is. Az ország gyakorlatilag kettészakadt.
Az albánok világos elképzelésekkel bírnak arra az esetre, ha ez ténylegesen megtörténik (a koszovói kérdés területcserés megoldása okán), de hova álljanak a macedónok? Ha Bulgária mellett döntenek, Nyugaton kiújulnak a régi félelmek egy orosz befolyás alatt álló Nagy-Bulgária miatt. Mit nyert ebben Európa?
A szerző Balkán-szakértő
