Nincs ingyenebéd. Egy magyar vezetőnek Brüsszelben mindenképpen lejsztolnia kell; vagy azon, amit nemzeti érdeknek gondol – például Ukrajna gyorsított uniós csatlakozásának feltartóztatásán –, vagy pedig azon, hogy minél jobban megfeleljen az uniós elvárásoknak: engedje Ukrajnát, a migrációt és a pride-ot, cserébe pedig Brüsszel megnyitja a pénzcsapot. Ezt a zsarolási technikát néhány éve Katarina Barley német politikus a napnál világosabban mondta ki: Orbán Viktort „pénzügyileg ki kell éheztetni”. Ennek eszközéül szolgálnak a különböző jogállamisági és egyéb jelentések, bennük a magyarországi ellenzék a brüsszeli fősodorhoz tartozó elvbarátainak, illetve Brüsszelből fizetett „civil” szervezetek megállapításaival.
De hogy jön ide Karácsony? Michael McGrath, az EU jogállamiságért felelős ír biztosa, a magyarországi pride nagy barátja arról beszélhetett az ő nem hiperpasszív angolján a mi lapaj városvezetőnknek, hogy Brüsszel a legszigorúbb módon lép fel az Orbán-kormánnyal szemben, új jogi lépéseket is fontolgatva. De van egy másik elképzelés is, amelynek neve okos kondicionalitás, szebben mondva feltételrendszer, hogy önkormányzatok (mint a budapesti), „civilek” – akárkiket jelentsen is ez –, egyetemek és kutatócsoportok hozzájuthassanak a brüsszeli pénzekhez akkor is, ha Magyarországtól visszatartják azokat. Ez érdekes államelméleti kérdés is: meddig bontható le a nagy a kicsikre, hiszen minden és mindenki, aki kicsi, joggal mondhatja: ő bizony nem a kormány, neki is adják oda a pénzét! (E logika mentén e sorok írója is bejelentkezik egy brüsszeli finanszírozású lambdaszondára, ugyanis cserélnie kell az autójában.)
Az államelméleti kérdést hagyjuk egyelőre az értelmiségre, hiszen mindenki mást jobban foglalkoztat ez: most akkor hogyan lesz boldog a tiszás Kollár Kinga? Különösen akkor, ha a Fidesz megnyeri a ’26-os választásokat is? Mint ugyanis emlékezetes, Kollár első főtételének értelmében az ellenzék sikere egyenesen arányos a brüsszeli csapok elzárásával („Orbánt ki kell éheztetni”), egyúttal fordítottan arányos a magyarok életszínvonalával.
Ahogy őszinteségi rohamában maga fogalmazott: „A feltételrendszer nagyon hatékony volt, hatékony hatást gyakorolt a magyarok mindennapi életére. Ami ennek a pozitív oldala: a magyar emberek romló életminősége erősítette az ellenzéket, és emiatt én nagyon pozitív vagyok a ’26-os választásokkal kapcsolatban.”
Karácsony most pénzt kért Von der Leyentől arra az esetre is, ha Orbánnak nem akarnak adni. De így meg hogyan fog erősödni az ellenzék Kollár első fő tételének értelmében? Közvélemény-kutatást persze könnyű nyerni – Hann (Kampánytámogató) Endrénél és a Mediánnál meg különösen az –, de az utolsó hivatalos adat, ami rendelkezésünkre áll, ez: a Fidesz listája a tavalyi budapesti választáson 227 ezer, a Tiszáé 217 ezer szavazatot kapott, Karácsony törpepártja pedig úgy 132 ezret, hogy a DK-val és az MSZP-vel közös listájuk volt. Ezért is álságos, amikor a főpolgármester elérzékenyülve beszél a budapestiek pride melletti kiállásról, miközben annak résztvevői – akárhányan voltak is – nyilvánvalóan nem tették ki a fővárosiak többségét. Külön kínos, hogy hozzászólók a saját közösségi oldalán emlékeztetik Karácsonyt: a vidékről – tegyük hozzá: és külföldről – érkezők nélkül nem lett volna ekkora a létszám. (Megfigyelhettük a szóhasználatban: ha a vidéki ember a pride-ra utazik Budapestre, akkor tudatos polgár. Ha a békemenetre, akkor „felbuszoztatták”.)
Orbán Viktort gyűlölik Strasbourgban és Brüsszelben, mert túljárt az eszükön, és politikailag mindegyiküket túlélte. Még Mark Ruttét is, pedig ő sokáig bírta, mígnem felfelé, a NATO főtitkári székébe bukott, ahol egyetlen feladata van, igaz, nem kicsi: ne vesszen össze Donald Trumppal.
Daniel Cohn-Bendit nyakán kidagadtak az erek, miközben tajtékzott. De ma már nyugdíjas. Jean-Claude Juncker is a bárszekrényénél ülve kezelheti az isiászát. A strasbourgi Orbán-fóbiás autodafé csúcspontja ezúttal Hilde Vautmans flamand liberális képviselő felszólalása volt, aki maga is részt vett az itteni pride-on, és ott szintén felvonult állítólagos magyar nagyszülőkre hivatkozva lényegében elküldte a magyar miniszterelnököt melegebb éghajlatra.
Az idegesség ilyen foka önleleplező. Vautmans, egy másik kedvencünk, Guy Verhofstadt párttársa márpedig ideges is lehet. Két kattintás az interneten – köszönet érte M. Kovács Róbertnek –, és kiderül: az európai ügyészség több ügyben is vizsgálódik Vautmansszal szemben, és hamarosan ki is hallgatják uniós pénzek szabálytalan felhasználása miatt. Éljen a jogállamiság! Remélhetőleg az igazságszolgáltatás nem alkalmaz az ilyen ügyekben kettős mércét: egyet például Marine Le Pennel, egy másikat pedig az uniós branccsal szemben. Bob Menendez amerikai (ma már ex-)szenátor megtanulta a leckét. A jogállamiságot kifogásolta Magyarországon – jelenleg börtönben ül korrupcióért.
Ursula von der Leyen túlélte az ellene indított bizalmatlansági szavazást, de komoly sebeket kapott.
Felemlegették Strasbourgban a Pfizer-botrányt, és a bizalmatlansági indítvány, amelyet főként a jobboldali frakciók, köztük a Fidesz képviselői szavaztak meg, a fősodoron belüli ellentéteket is a felszínre hozta. Még Dobrev Klára is morgott egy sort Manfred Weber és az Európai Néppárt kétkulacsosságát ostorozva – érdekes: onnan nézvést is szélkakasnak tűnik Magyar Péterék frakciója –, de végül Von der Leyen mellett voksolt, ahogyan az a két tiszás is, aki egyáltalán gombot nyomott. Magyar Péter neve nem szerepel a szavazójegyzékben.)
Ha recseg-ropog is, de összezárt az európai fősodor, különösen, hogy három jobboldali frakció állt a túloldalon, soraikban a legnagyobb uniós tagállamok népszerű pártjaival. A 2026-os magyarországi választásoknak mindezért nemcsak nálunk, de az európai viták porondján is komoly tétjük lesz. Ki-ki a politikai túléléséért harcol.
