A népeknek véleményük van egymásról, és ez természetes dolog. Értelmes ember persze ezt a véleményt nem vetíti rá az adott nép minden tagjára, egészében mégis megfogalmazzuk magunkban, mit tartsunk róluk.
Ettől nem függetlenül, ahogy az egyes emberek esetében, a népek között is vannak, amelyekkel rokonszenvezünk, és vannak, amelyek inkább távol állnak tőlünk. A mi viszonylatunkban a példákat mindenki ismeri.
De vajon rólunk mit tartanak a többi népek? Mindenekelőtt be kell vallanunk magunknak, hogy nem vagyunk annyira fontosak másoknak, mint amennyire mi indokoltnak tartanánk. Magyarország ritkán szerepel a világhírekben, a világ népei ritkán töprengenek el azon, hogy hát milyenek is a magyarok – ahogy mi is ritkán töprengünk mondjuk az azerieken vagy a dánokon.
Most mégis azt kell mondanunk, hogy a normálisnál rosszabb a sajtónk. Magyarországnak rossz híre van a világban. Hajlanánk arra, hogy ezt a jelenséget az éppen most zajló politikai folyamatoknak tudjuk be, és ettől függetlennek tartsuk azt, hogy milyen nemzetkarakterológiai kép él rólunk másokban. Ez azonban csak részben igaz. A jelen politikai eseményei, még inkább az azokról szóló híradások befolyásolják a rólunk alkotott külföldi közvéleményt, annak mélyén azonban évszázados ítéletek és előítéletek lapulnak.
Azzal, hogy Magyarország a XVI. században elveszítette az önállóságát, a más országokból felé forduló figyelem is szinte teljesen eltűnt.
A Habsburg Birodalmat a nyugat szinte kizárólag Ausztriaként emlegette (ahogy a Brit-szigeteket Angliának), látóköre Bécsen alig nyúlt túl, a magyarokról a legtöbben még csak sztereotípiákat sem fogalmaztak meg maguknak.
Az 1848–49-es szabadságharc volt az első olyan esemény, amelyre az egész nyugati világ felfigyelt. A közvélemény a harc alatt nagyrészt a magyarokkal rokonszenvezett, a belső nemzetiségi feszültségekről nem is értesült. A rokonszenv az elbukott harc nyomán még erőteljesebbé vált.
És itt egy fontos szellemtörténeti kitérőt kell tennünk. Európa értelmisége a francia forradalom nyomán egy addig kevéssé elterjedt szemléletmódot tett magáévá: az emberiséget felosztotta elnyomókra és elnyomottakra, a nagy társadalmi mozgásokat mind e kettősség révén kialakult feszültségekre vezette vissza, és rokonszenvét attól kezdve az elnyomottak, pontosabban az elnyomottaknak minősítettek számára tartotta fenn. Karl Marx sikerének ez a titka, a világképének ez a fundamentuma, erre épült rá a bolsevizmus is. Világosan látnunk kell, hogy ez az értelmezés teljes erejében működik ma is, és mai hírünket a világban döntően befolyásolja – de erről kicsit később.
A szabadságharc a nyugati világ szemében a magyarságot egyszerre az elnyomottak körébe helyezte, akik hősi küzdelemben harcoltak az elnyomás ellen, és akiknek a rokonszenv a bukás után is kijár. Kossuth Lajost mint az elnyomott népek hősét ünnepelte a világ.
Amely aztán lassan elfelejtette az egészet, miért is ne tette volna, mindenféle nagy háborúk dúltak, zajlott Afrika felfedezése és gyarmatosítása, zajlott az ipari forradalom, a tudomány csodálatos felfedezésekkel állt elő. Magyarország megkötötte a kiegyezést, elnyomó és elnyomott békét kötött, a kettős monarchia a Nyugat szemében újra Ausztria lett, a kedélyes, valceros Béccsel és valami egzotikus vidékkel attól keletre, ahol a menyecskék tűzrőlpattannak és cigányzenére csárdást járnak, a csikósok pedig karikás ostorral ijesztgetik az effajta izgalomra vágyó úri turistákat.
Közben azonban a nyugati világban új szereplők jelentkeztek be az elnyomottak szerepére: a Szent István-i Magyarország nemzetiségei. Minthogy Magyarország a kiegyezéssel lemondott az önálló külügyről, ezzel lemondott annak lehetőségéről is, hogy aktív szereplője legyen a Magyarországról való kép formálásának. A kor politikusai és véleményvezérei nem is érzékelték a hatalmas változást, hogy az előző századfordulóra a tényleges Ausztria elnyerte a Balkán civilizátorának pozícióját, a magyar királyság nemzetiségei lettek a rokonszenvre méltó elnyomottak, és a Nyugat szemében a magyarok lettek az elnyomók.
Trianon tragédiája is csak innen érthető: a nyugati világ az ő értelmezése szerinti elnyomókat akarta megbüntetni és az elnyomottakat felemelni, megjutalmazni. Az elnyomó-elnyomott viszony föltételezése ennyire markánsan az első világháború egyetlen vesztes államával kapcsolatban sem merült fel, annak következménye sem lett másutt ennyire tragikus. Minthogy Trianonnal Magyarországon alig maradt nemzetiség, a Nyugat szemében új kettősség jött létre: az úri Magyarországé, amely elnyomja a szegény Magyarországot, és amely revansot venni készül a környező utódállamokon is.
A határrevízió az utóbbi véleményt még meg is erősítette. A németek oldalán történt hadba szállás, végül a holokauszt végképp megerősítette a magyarokról kialakult negatív képet.
Azt kell tehát megértenünk, hogy a Nyugat közvéleménye a XIX. század végétől újra és újra arról kapott megerősítést, hogy a magyarokkal mindig baj van, a magyarok mindig a rossz, az elnyomó oldalon állnak. Tegyük fel, hogy olvasott valami elítélőt a lapjában a belga, a dán, a portugál munkás Magyarországról. Azt mondta magában: igen, stimmel, az apám is ezt mondta róluk.
1956 szent pillanata hatalmasat fordított ezen. A Nyugat, amely a társadalmi konfliktusokat továbbra is az elnyomott-elnyomó viszonyrendszer keretében értelmezte, a magyarságot teljes joggal az elnyomottak oldalára sorolta, szemben az elnyomó szovjetekkel.
Kádár János berendezkedő rendszere ezt a számára veszélyes rokonszenvet szisztematikusan lerombolta, helyette a nyugati világ magyarságképébe a legvidámabb barakk gulyáskommunizmusát illesztette, cigányzenészekkel, Váci utcával, neonreklámokkal. Messziről nem látszottak már sem elnyomottak, sem elnyomók, inkább a mindenféle ügyeskedések, amelyeket a jó szándékúak úgy fordítottak le, hogy a magyarok a jég hátán is megélnek, a kevésbé jó szándékúak pedig felelevenítették a régi mondást: a magyar az, aki mögötted lép be a forgóajtóba és előtted lép ki. Nem túl hízelgő példázat.
A rendszerváltás másnapján aztán a választásokon vesztes párt nyugati médiakapcsolatait mozgósítva újraértelmezte az elnyomó-elnyomott viszonyt Magyarországon. Antiszemitizmussal, a magyar zsidóság elnyomásával vádolták az első polgári kormányt, aztán a cigányság került sorra, a szegények – de hiszen innen jól ismerjük az egész történetet. A lényeg, hogy a régi nézetet sikerült újraéleszteni. A már említett belga, dán, portugál munkás fia, ha valami negatív véleményt olvasott Magyarországról, maga is így szólhatott: igen, stimmel, az apám és a nagyapám is ezt mondta róluk.
Ez a mi örökségünk. Azzal a kiegészítéssel, hogy a korábbi „elnyomottak” mellé már újak is kerültek: a migránsok, az LMBT-k, a nők, az újságírók, a tudósok, a parasztok – lassan már szinte alig lehet megmondani, hogy akkor kik is az elnyomók. A nyugati világ jelentős része úgy tekint Magyarországra, hogy itt elnyomottak egyre bővülő társadalmi csoportjai küzdenek az elnyomás ellen, a szabadságért.
Mit tehetünk ez ellen a mélyen beivódott sztereotípia ellen? Igazából csak egyet, de az eredményt ígér: ha sikeresek vagyunk. Országimázsunk legnagyobb gondja, hogy az elmúlt évszázadokban, leszámítva a dualizmus fancsali prosperitását, nem voltunk sikeresek, eredményeink nem igazolták vissza azt a pozitív önképet, amit mi vallunk magunkról. Kétszáz év óta most először viszont esélyünk van rá. És a sikeresekről mindenkinek jó a véleménye.
A szerző újságíró
Ballai Attila vitaindító cikke Hírünk a világban címmel április 20-án jelent meg. Eddig hozzászólt Bayer Zsolt: Néma dzsinn ült Ady torkán, április 27.; Csinta Samu: Kolozsvári gyorstalpaló svájciaknak és Csóti György: Történelmi a mulasztásunk, április 30.; Orbán János Dénes: Nem keltik a jó hírünket, május 4.; Pálffy István: Világhírünk a világban, május 7.; Boross Péter: Ne aggódjunk a hírünk miatt!, május 11.; Surján László: A valós magyarságkép nyomában, május 16.
