időjárás 13°C Adalbert 2022. szeptember 27.
logo

Hírünk a világban

Ballai Attila
2019.04.20. 10:00
Hírünk a világban

E fent megjelölt témában indítunk sorozatot a Magyar Nemzet publicisztikai rovatában — nem szükséges magyarázni, miért és miért most. A címet a Magyar Csillag 1943-as évjáratából kölcsönöztük; esetleges görcsök és információhiány ellen egyelőre csak annyit, nem percemberektől, rég elfeledett uszítóktól, hanem szellemóriásainktól, és nem a háborús propaganda egyik lapjából, hanem a Nyugat örökébe lépett, majd 1944 tavaszán megszüntetett folyóiratból. Amely kettős értelemben veszett korban is képes volt nemzetben és közös sorsban, jövőben gondolkodni, pontosabban csakis arra volt képes. Az alábbiakban és a továbbiakban mi is erre teszünk kísérletet. Kapaszkodóként Illyés Gyulát, Keresztury Dezsőt és másokat idézve meg.

Tévhit, hogy napjaink merőben új jellegű és jelentőségű, korábban soha fel nem merült kihívásokat, sorskérdéseket tartogatnak. Éppen ellenkezőleg. Közeli és távoli elődeink agyában, lelkében a miénkhez hasonló gondolatok, érzések ébredtek és munkáltak, ezért is érdemes fejest ugranunk a múlt kútjába, hiszen kincsekre lelhetünk.

Nemcsak némely mai kételyünkre, hanem akár azok megoldására is. Háromnegyed évszázaddal ezelőttről egészen különleges üzeneteket őrzünk, sorozatunk nyitányán onnan rugaszkodunk el.

Aki az orránál kicsit is és előrébb nézett és látott, 1943 őszén pontosan tudta, hogy a háborús vereség elkerülhetetlen. A kurszki csata és az olasz front megnyitása után katonai szempontból mindenképpen az, bekövetkezte csupán idő kérdése. Az azonban még bizonytalan volt, mi minden megy majd veszendőbe, illetve mi az, ami még menthető.

Emberéletben, a határrevíziók során visszacsatolt területekben, presztízsben.

Ebben az ingatag, puskaporos helyzetben közölte Illyés Gyula lapja, a Magyar Csillag Balogh József A nemzeti önismeret eszközei című írását. A várakozásoknál is nagyobb érdeklődést és indulatokat kiváltó témához hozzászólt Keresztury Dezső és Illyés is, így született meg a Hírünk a világban. Amit „helyünk a világban”-ként is hasznos és logikus értelmezni.

Mert azt is egyre riadtabban kereste a magyar szellemi – és a vele nem feltétlenül azonos halmazba tartozó – politikai elit. A kérdés úgy vetődött fel, hová tartozunk, nemcsak a pillanatnyi helyzetet, a szerződésben rögzített szövetségi rendszert tekintve, hanem hosszabb távú jövőképben, lélekben is. Kihez kötnénk a sorsunkat, magunkat, ki kötné magát hozzánk, kinek mit, mennyit jelentünk?

E roppant izgalmas, nem csupán a tétje, hanem a színvonala miatt is emelkedett vitát akkor is érdemes volt lefolytatni, ha mint – egészen pontosan csak utóbb – kiderült, Magyarország ekkor már a legkevésbé sem volt döntéshelyzetben.

Valójában már az 1927-es események kijelölték az utat. Bethlen István miniszterelnök és Mussolini ekkor írta alá a magyar–olasz örök barátsági szerződést, amelynek titkos záradékában a partner vállalta, hogy segíti Magyarországot revíziós törekvéseiben, és e szempont akkoriban – korabeli nézőpontba helyezkedve érthetően – mindent felülütött.

Ugyanebben az esztendőben közölte a sajtómágnás Lord Rothermere a Daily Mailben Magyarország helye a nap alatt című írását, ami felfoghatatlan eufóriát és reménykedést gerjesztett itthon. Egyesek azt indítványozták, hogy királlyá kellene választani az ügyünk mellett kiálló brit főurat, ez volt az utolsó pillanat, amikor felülkerekedhetett volna a hazai közgondolkodásban igenis meglévő angolszász orientáció és rokonszenv.

Ám gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy Rothermere mögött nincs valós erő és reális cselekvő szándék. De vissza 1943-hoz, amikor a Magyar Csillag cikksorozatában először fogalmazódott meg pontosan és élesen a propaganda, a – nem túlzás az idézőjel – „hírek” keletkeztetésének jelentősége.

Vele pedig a tézis: az európai elitnek nem az számít, milyenek a magyarok, hanem az, milyennek szeretne látni minket, miként írják le információs forrásai hazánkat. Ennek jelentősége ezért volt felbecsülhetetlen már akkor – és maradt az máig.

Balogh József fent idézett írásában leszögezi: az első világháborút nem a harctéren veszítette el a magyarság, hanem a nyugat-európai közvéleményben, mert Trianon egy félelmetes ellenséggel ismertetett meg bennünket – az ellenünk szegezett propagandával.

Majd hozzáteszi, egy kis nemzetnek valóságos vétkei mellett olyanokkal is meg kell küzdenie, amelyeket ellene megkonstruáltak. Ugyanerről Keresztury Dezső mintha nem is 1943-ban, hanem ma mondaná: a nagy, erős és győztes népek szívesen „ejtik bűnbe” a kicsinyeket.

Keresztury döbbenetesen hangzó és ható kijelentést is tesz: ellenséges közhangulatban élünk, legalább kétszáz éve egyre gyűlöltebben és megvetettebben. Példaként az 1848-as szabadságharcot hozza fel, amelyről szeretjük azt hinni, hogy nemzetközi rokonszenv kísérte, miközben Párizsban úgy írtak róla: „A világ legigazságtalanabb ügyéért kirobbantott rablóháború.”

E kirívóan méltánytalan, igazságtalan minősítés oka, eredője fájdalmasan egyszerű: a XIX. században Bécsben alakították ki és onnan terjesztették szerte Európában a magyarokról lefestett képet.

Én a harmadik évezredből vélem úgy, hogy e ponton tanulságos felsorolni az idegen nyelvekben leggyakrabban előforduló, magyar eredetű szavakat: a Kocs község nevéből származó kocsi mellett puszta, gulyás, csárda, pálinka, paprika, betyár, huszár. Árulkodó lista. Azt viszont már Keresztury állítja, hogy Bécs e szerepét később Berlin vette át, ahonnan a magyar radikális ellenzék „világgá kiáltott vádaskodása” hallatszott el mindenhová.

Nincs új a nap alatt, napjainkban is létezik egy B betűs, véleményvezér város. Mint ahogyan 1943 után hetvenhat évvel mi is leírhatnánk: Magyarország hajdan az ismeretlenségből eredő félreértések ellen küzdött, tegnap és ma a szándékos félreismerések ellen (is) küzd.

Azért persze egészen ne is mentsük fel magunkat. Illyés hivatkozik rá, mi is egyetérthetünk Radvánszky Antallal, aki szerint „a sértődékenység a nemzeti jellem egyik alapvonása”, Balogh József sem ok nélkül jegyzi meg, hogy „a világ ítélete talán szigorú, talán méltatlan, de mögötte valóság is lappang”. Illyés Gyula azt állítja: „Nem csak a magunk pingálta tükörben szemlélni önmagunkat – ez az igazi nemzeti önismeret”, és a kortársaknak szegezi: vagyunk-e elég erősek ahhoz, hogy meghalljuk, megszívleljük a megszívlelendőt?

Nem veszem a bátorságot ahhoz, hogy visszamenőleges hatállyal ítéljek az 1943-as mentális állapotokról, de 2019-ben határozottan felelem: igen. Hiszen napjaink Magyarországának nem kellett, nem is kell jó és gonosz között választania, nem kötött az aláírás pillanatában előre nem látható terhekkel és vétkekkel járó, vállalhatatlan szövetségeket, sorsfordító ügyekben nincs oka önvádra.

Mégis számos tekintetben vitában, harcban állunk örökös és kéretlen bíráinkkal. Nem is a válaszaink mások, hanem már az alapkérdésünk az. Mert könnyebb lenne arról polemizálni, hogyan kell és lehet megőrizni a keresztény hagyományokra és nemzeti államokra épülő Európát, ám már abban sem értünk egyet, meg kell-e őrizni egyáltalán.

Az álláspontok ütköznek, de a végletekig kitágult és felgyorsult kommunikációs térnek köszönhetően sokkal többször és több fronton, mint ötven, hetvenöt, száz évvel ezelőtt.

Egyetlen forrás helyett már ezernyiből táplálkozhat az információ. Minden üzenet mindenhonnan mindenhova eljuttatható, ezért vált különösen fontossá a szelekció és a mérlegelés. Mert a politikai fősodor mellett egyre markánsabb a magánszféra, amelyben hétköznapi „halandók” csupán a józan eszük és az őket közvetlenül érő hatások alapján ítélnek.

A valóság ezért is a szövetségesünk. Mert a véleményünk, a hírünk már nem többszöri áttétellel, szándékos vagy akaratlan torzítás útján, hanem közvetlenül ér célba. Még jó harminc éve, az internet előtti érában is megesett, hogy Párizsban dolgozó pesti ismerősömtől megkérdezték, hogyan érkezhetett autóval, amikor a magyarok lovon járnak, és elhitték neki, hogy a határig valóban lóval megyünk, ott ülünk bérkocsikba.

Most viszont bárkinek elmondhatjuk, kik vagyunk, hogyan élünk, miként gondolkodunk, mit méltányolunk, mit utasítunk el, és annak érdekében, illetve az ellen miként cselekszünk.

Másrészt a nap mint nap ránk zúduló értékeléshalmazból mi is kiszálazhatjuk, mennyi a megfontolandó, megszívlelendő. Minél bizarrabb és elfogultabb, valószerűtlenebb egy-egy „jelentés”, ez annál nehezebb, de a szellemi és lelki ráfordítás ilyenkor is megéri.

Mai utolsó felütésként ismét Illyést citálom: feltétlen megvilágítja egy nemzet jó hírét az a belső erő is, amellyel magához vonzza, nem más nép fiait, hanem legalább az övéit. Ez a téma is minden korábbinál aktuálisabb, önálló kifejtésre vár.

Most csak annyit, kitörölhetetlenül rögzült bennem egy ellenzéki, osztrák szociáldemokrata vezető két évtizeddel ezelőtti nyilatkozata. Akkor éppen a „vészesen jobbra tolódó” Ausztria került a célkeresztbe, és az állandósuló támadásokat megelégelő politikus így fakadt ki: „Most már el a kezekkel a hazámtól!”

Legközelebb akár innen is folytathatnánk, persze nem friss magyar analógiákat idézve. Mert akkor nagyon rövid lenne az a cikk.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.