Néma dzsinn ült Ady torkán

Trianon, a halálos ítélet kimondása és végrehajtása után Magyarország feltámadt. A feltámasztást elvégző három államférfi: Horthy, Bethlen és Klebelsberg.

Budapest, 1941. Horthy Miklósné Purgly Magdolna (b) és Horthy Miklós (b2) ifjabb Horthy István keresztelőjén. A felvétel készítésének pontos időpontja ismeretlen. MTI Fotó/Magyar Fotó: Várkonyi László Fotó: MTI/Várkonyi László

Mi, fanyar igricek azonban kiáltunk még egyet hozzátok. Omlásra készülő vérünket az egekig kiabáltatjuk föl: mit tettetek velünk? Mi komolyan vettük az Időt, mi 1896-ban komolyan 1896-ot írtunk, ti nem, ti csak 896-ot éreztetek akkor is. Meghurcolt benneteket ezer esztendő, át- és átitatta véreteket kun vérrel, tatár vérrel, szláv vérrel, örmény vérrel, görög vérrel, germán vérrel, oláh vérrel. Ti már nem lehettek Koppányok s Gyulák, s ti Koppányok s Gyulák vagytok mégis.

Vívjátok a dühös szerelemi harcot Áron nyughatatlan népével: ebben a gyilkos ölelkezésben bíztunk eddig, a semita élesztőben, a zsidó segítségben. Elmúlt ez is, ez a bizalmunk: erős vagy te, Pusztaszer, erősebb vagy Jeruzsálemnél, erősebb vagy Babilonnál, erősebb vagy Rómánál, erősebb vagy Párizsnál. Légy hivalkodó: erősebb leszel Bécsnél is” – írja Ady búsan az Ismeretlen Korvin-kódex margójára című munkájában, és még hozzá teszi a végső szentenciát: „Kompország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel; mi lesz ezekkel? Aranyas felét nem bánjuk, aranyuk partra veti őket valahol Nyugaton, nem kénytelenek érezni, hogy nincs hova menni. Hogy elnyeli őket a magyar tatárság, a valóság, melyre, íme, ma ébrednek szegény magyar Ripek, hogy ez elnyeli őket.”

Íme, kész a szentencia, ami idestova száz esztendeje nem megváltoztatható, s amely idestova száz esztendeje megajándékozza hamis kiválasztottságtudattal a „nyugati partokra szakadt” keveseket. Őket szokás ma körúton belüli értelmiségnek csúfolni, ők a „pannon pumák”, akik élet-halál harcot vívnak a „hun hié­nával”, hogy egy jóval laposabb képet is idecitáljunk. S ez csak az egyik Ady-féle hamis tudat. De idestova száz esztendeje már, hogy új és új generációk fejében és lelkében rögzül a magyar ugar képe.

A magyar ugaron nincsen semmi, csak pusztulás: „Elvadult tájon gázolok: / Ős, buja földön dudva, muhar. / Ezt a vad mezőt ismerem, / Ez a magyar Ugar. / Lehajlok a szent humuszig: / E szűzi földön valami rág. / Hej, égig-nyúló giz-gazok, / Hát nincsen itt virág? / Vad indák gyűrűznek körül, / Míg a föld alvó lelkét lesem, / Régmult virágok illata / Bódít szerelmesen. / Csönd van. A dudva, a muhar, / A gaz lehúz, altat, befed / S egy kacagó szél suhan el / A nagy Ugar felett.”

Van-e ennél nagyobb, ennél mélyebb, ennél sivárabb kilátástalanság? De mindez nem elég, hiszen idestova száz éve ezen a magyar ugaron vándorol új és új generációk képzeleté­ben az örök Hortobágy poétája: „Kúnfajta, nagyszemű legény volt, / Kínzottja sok-sok méla vágynak, / Csordát őrzött és nekivágott / A híres magyar Hortobágynak / Alkonyatok és délibábok / Megfogták százszor is a lelkét, / De ha virág nőtt a szivében, / A csorda-népek lelegelték. / Ezerszer gondolt csodaszépet, / Gondolt halálra, borra, nőre, / Minden más táján a világnak / Szent dalnok lett volna belőle. / De ha a piszkos, gatyás, bamba / Társakra s a csordára nézett, / /Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett.”

Hát ezek lennének a mi sztereotípiáink. Úgy ülnek lelkünkön, mint a néma dzsinn ült Ady torkán.

Hiába halunk meg. Hiába minden áldozatunk. Megválthatatlanok vagyunk. Nem tartozunk igazán sehová. Még azt sem tudjuk eldönteni, Kelet vagy Nyugat? A magyar ugar meddő, gazos, magához húzó, magába záró pusztaság, ahol sosem nő virág. S ezen ballag a végső, a teljes kilátástalanság felé a Hortobágy poétája. S ez még csak a Himnuszunk, s mindenekelőtt Adynk.

S alig néhány évvel azután, hogy Ady mindezt megírta, s egy esztendővel azután, hogy meghalt, mindezek tetejébe megérkezett Trianon. Tanácsköztársaság, Lenin-fiúk, Kun Béla, Tria­non. Senki nem élheti ezt túl. Senki – csak mi, magyarok, a világ legpesszimistább nemzete, amely egyfolytában temeti önmagát. Pedig ehhez képest, néhány évvel Trianon, a halálos ítélet kimondása és végrehajtása után Magyarország feltámadt. A feltámasztást elvégző három államférfi: Horthy, Bethlen és Klebelsberg. A halálos ítélet kimondása és végrehajtása után néhány esztendővel ez a három ember csodát tett. A magyar gazdaságot rendbe tették a semmiből; a magyar pengő stabil, erős és jó fizetőeszközzé vált; francia delegációk jártak hozzánk tanulmányozni a magyar közoktatási rendszert, ugyanis amit Klebelsberg megtett, az megint csak maga volt a csoda (kéretik Kincskereső kisködmönt olvasgatni vagy úgy általában Mórát, Dióbél királyfit, Furfangos Cintulát, kéretik Kosztolányi Aranysárkányát is tanulmányozni, a miheztartás végett).

Mindeközben pedig a Bécsig menekülő és ott szívélyes fogadtatásban részesülő kommunista tömeggyilkosok fellármázták egész ­Európát, miszerint Magyarország a földi pokol, az iszonyat földje, Magyarországon a legsötétebb diktatúra tombol, Magyarországon hamarosan minden összeomlik, Magyarországon mindenki éhezik. A kommunisták és az úgynevezett polgári radikálisok Belgrádban könyörögtek a szerbeknek, hogy vonuljanak már be a csonka országba is, foglalják már el Baranyát is, hogy majd onnan ők – mármint a kommunisták – visszaszerzik a hatalmat, és visszaállítják a „demokráciát”. És persze Európa ájultan hallgatta mindezt, elhitte mindezt, mert hinni akarta. Ebbe a hitébe akarta belefojtani a trianoni gyalázat miatt eleinte még meglévő lelkiismeret-furdalását.

Hát nem ismerős mindez? Hát változott itt bármi is az elmúlt száz esztendő alatt?

Nem, semmi sem változott, már ami ezeket illeti. Éppen ezért van itt az ideje, hogy változtassunk önmagunkon, változtassunk önmagunkhoz való hozzáállásunkon, leszámoljunk önsorsrontó és önostorozó sztereotípiáinkkal. Így például Ady hamis tudatával. A „bűnös nemzet”, az „utolsó csatlós” képtelen hazugságaival.

Kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk? Ki. Ezzel szemben például a ’48-as magyar szabadságharc idején Írországnak nyolcmillió lakosa volt. Ebből 1850-re másfél millió halt éhen (!), és kivándorolt körülbelül kétmillió. 1850-ben New York lakosságának 26 százaléka ír volt – vagyis több ír élt New Yorkban, mint Dublinban! Mégis mi siratjuk egyfolytában önmagunkat, mi szeretünk mindig szégyenkezni.

Ideje ezt befejezni. Amúgy körülbelül ezt (is) hívják kultúrpolitikának. Vagy ha úgy jobban tetszik: kultúrharcnak.

Ideje végre rádöbbennünk, hogy Ady öreg Kúnnéja minden bizonnyal tényleg halni készül; az öreg Kún pedig biztosan bent göthöl a padkán; de a legnagyobb parancs mégsem az volt, hogy tessék a tüdőt kiköhögni – hanem az, hogy tessék megmaradni. És mi ezt az egy parancsot ezeregyszáz éve maradéktalanul végrehajtottuk. Éppen ezért nincsen semmi szükségünk arra, hogy szeressenek.

Különösen ezek a farizeusok ne szeressenek. Én nem szeretném, hogyha szeretnének. Én azt szeretném, ha önmagunkat tudnánk végre szeretni és megbecsülni.

Ballai Attila vitaindító cikke Hírünk a világban címmel április 20-án jelent meg.