A valós magyarságkép nyomában

A XX. század második fele megváltoztatta a rólunk Nyugaton kialakult képet: 1956 emléke és a vasfüggöny lebontása a szabadságharcosok élvonalába helyezte a magyarságot.

Sajnos történelmünk során erre számos példa volt. Nagy kár, hogy vannak, akik nem a maguk programjához kérik a szavazók támogatását, hanem külföldi „tekintélyektől” várják a hazai választások befolyásolását. Megosztottak vagyunk, pedig elvben mind a nemzeti önismeret, mint a nemzetpropaganda pártok feletti.

Nekünk mi a véleményünk a kintiekről? Az elemzés különválik Nyugat- és Közép-Európára. Amióta Batsányi kiadta a jelszót: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”, az iránytűnk mindig Nyugatra mutatott. Oda igazodtunk, oda vágyakoztunk. Most a Nyugat szekerével mintha szakadék felé vágtatnának a megvadult paripák. Hihetetlen.

Sokan nem is hiszik. Szerintük továbbra is arra van a progresszió, ott a jövő. Mások – pillanatnyilag a magyarok többsége – biztosak abban, hogy ezt az utat nem szabad követni. Ez nem egyszerű, hiszen egyazon szövetségi rendszeren belül élünk, minket is magával ragadhat az apokalipszis négy vad lova. Ráadásul még bennünk van a felzárkózás vágya.

Ez az életszínvonal tekintetében indokolt, de morális és lelki vonatkozásban nem. A széteső, talajt vesztett nyugati társadalom anyagi szempontból még vonzerő, de a tömeges migráció megmutatta, hogy a Nyugat integrációs ereje meggyengült, politikai vezetése csak sodródik az eseményekkel, nem képes irányítani.

Arról, hogy a Nyugat utat tévesztett, náluk a politikai korrektség jegyében nem illik beszélni. Az is vihart zúdít a fejére, aki rámutat: a liberalizmusra hivatkozva sorra szűkítik a szabadságjogokat, korlátozzák a véleménynyilvánítást, a vallás szabad gyakorlását, s közben az emberi természettel merőben ellentétes magatartási formákat erőltetnek rá a társadalomra. Aligha szolgálja nemzetünk javát, ha ezeknek a talajt vesztett embereknek akarunk tetszeni.

A Nyugat alkonyának dekadenseitől nem igénylünk elismerést. Vállalnunk kell, hogy ha kitartunk a magunk értékei, nemzeti és keresztény hagyományaink mellett, akkor a régi „tiporjátok el a gyalázatost” dühével támadnak ránk.

Mégis van mozgásterünk. Nem vagyunk egyedül. Száz éve nem voltak a Kárpát-medence népei ilyen közel egymáshoz. Közép-Európa nem dobta ki a kereszténységet az értéktárból. A nyugati politikai és médiaelit elszakadt az emberektől, akik a kereszténységről, mint kulturális értékről nem akarnak lemondani, ha a vallástól és az egyháztól el is távolodtak.

A józan eszét sem veszítette el mindenki: nem lelkesednek a gondolatért, hogy nyelvükből kiiktassanak lényeges elemeket, mint például a női és férfi nemet. Nem vágynak uniszex mosdókra, nem tartják reálisnak a harmadik nem számára a külön WC kiépítését. Azt sem gondolják, hogy a jogállam azt jelenti, hogy meg kell szüntetni a határátlépés szabályait. Nem hiszik, hogy a betegség elől a halálba kell menekülni. Nem örülnek, hogy a sajtó nem közölheti a bűnelkövetők nemzetiségét, s folytathatnánk még hosszan a sort.

Sokan látják már, fel is kiáltanak: a király mezítelen. De ki hallja ezt meg? A mai országpropagandának feladata a kiáltást közvetíteni, bár a „politikai korrektségre” törekvő fősodrású média egy ilyen üzenetet blokkol, vagy legalább torzít. Az internet korában viszont nem lehet a vélemények terjedését érdemben korlátozni.

Különleges alkalom lesz egy rólunk s egyben a Nyugatról szóló értékvita, amikor a „három bölcs” idejön, és megpróbálja felmérni: összeegyeztethető-e az Európai Néppárt gondolatvilága és értékfelfogása a Fideszével. Önmagán messze túlmutató vitára lehet számítani.

Az a gyakorlati politikai együttműködés, ami ma Közép-Európa, különösen pedig a V4 kormányai között kialakult, parancsolóvá teszi, hogy e térség népei közötti viszonyt is áttekintsük. A napi politika ugyan szőnyeg alá söpörheti a problémákat, de ahhoz, hogy egy elveit és eszét vesztett Nyugat szomszédságában Közép-Európa megőrizze magamagát, ki kell beszélni egymás közötti feszültségeinket, és rendezni kell kapcsolatainkat.

Ne kerülgessük a forró kását: Trianonról van szó, pontosabban Trianonról is szó van. Ha meg akarjuk vetni a Kárpát-medencében élő nemzetek közötti jó kapcsolat alapjait, akkor azt is vizsgálni kell: mit gondolunk mi másokról. A szlovákokról, ruszinokról, ukránokról, románokról, szerbekről, horvátokról, szlovénekről, osztrákokról. Keresztury joggal mondhatta, hogy külföldön „nem ismernek vagy félreismernek bennünket”. Ám ez fordítva is igaz: nem ismerjük, sőt félreismerjük még a szomszéd nemzeteket is.

Tettünk már lépéseket, hogy ez a helyzet változzék. Szlovákia például kétszer is díszvendége volt a budapesti nemzetközi könyvfesztiválnak, egyszer önállóan, majd a V4 részeként. Csökkenteni kell az ismereteink hiányát, de ez a könnyebbik része a dolognak. Nehezebb levetkőzni előítéleteinket, és megbocsátani a rajtunk esett sérelmeket.

Még nehezebb, de megkerülhetetlen elismerni az általunk elkövetett sérelmeket. Pedig ez a teendő: megbocsátani és bocsánatot kérni. Az oly igen szükséges közép-európai egységnek ez lesz a biztos alapja. Az érdekvezérelt közeledéstől jussunk el az összetartozás melegéig. Sok az akadály: szomszédaink gondolkodását a politikavezérelt történelemhamisítás durván befolyásolta.

A mi történelemtudásunk is torzított. A valóság a szövetségesünk, de az előítéletes gondolkodás foggal-körömmel ragaszkodik a tévedéseihez.

Szomszédaink mintha félnének. Újra meg újra előhozzák a revíziós veszélyt. Ők is tudják, hogy a Trianonban a nagyhatalmak által meghúzott határok mélységesen igazságtalanok. Ezért egyfajta végső megoldásra törekedtek, hogy ne legyen náluk magyarkérdés.

De nem a kisebbség jogos igényeinek kielégítésével, hanem azok elnyomásával akarták ezt elérni: a magyarság féljen, olvadjon be vagy meneküljön el.

Olyan iparpolitikát folytattak, amely megváltoztatta a lakosság etnikai összetételét, olyan oktatáspolitikát, ami nem segítette a magyar kultúra elsajátítását vagy a hiteles magyar történelem ismeretét. Ezt esetenként még a közigazgatás átszervezésével is kiegészítették. A régi bűnöknek hosszú az árnyéka.

Azóta generációk nőttek fel, akik elődeik bűneiért nem felelnek, de némelyikükben még él a magyargyűlölet. Naponta jön hír szomorú példákról. Fel tudnak-e nőni szomszédaink a feladathoz?

A mi leckénk sem könnyű. Fájdalmas szembenézni azzal, hogy a rólunk való vélekedésnek van igazságtartalma is, hogy Trianon nemcsak azért szakadt ránk, mert ez volt a nagyhatalmak vélt érdeke vagy mert eleink elmulasztották a valós magyarságképpel megismertetni a világot. Szerepe volt ebben némely tettünknek s némely mulasztásunknak is.

A hírünk/helyünk a világban téma tehát úgyszólván mindent felölel. Remélem, hogy sokan megszólalnak: történészek, irodalmárok, költők, újságírók, egyháziak, tudósok, sportolók. Szedjük össze magunkat és tegyük össze gondolatainkat arról, hogy hírünk a világban, de főleg a környező nemzetekben hogyan javuljon, s hogy mindannyian felismerjük: helyünk

Közép-Európa.

A szerző a KDNP tiszteletbeli elnöke

Ballai Attila vitaindító cikke Hírünk a világban címmel április 20-án jelent meg. Eddig hozzászólt Bayer Zsolt: Néma dzsinn ült Ady torkán, április 27.; Csinta Samu: Kolozsvári gyorstalpaló svájciaknak és Csóti György: Történelmi a mulasztásunk, április 30.; Orbán János Dénes: Nem keltik a jó hírünket, május 4.; Pálffy István: Világhírünk a világban, május 7.; Boross Péter: Ne aggódjunk a hírünk miatt!, május 11.