Nem keltik jó hírünket

Minden ilyen esemény után a nemzeti oldal sajtója háborog, az ellenzéki sajtó meg ujjong, hisz nekik az az öröm, ha Magyarországot gyalázzák.

Forrás: MTI

Vagy egyszerűen csak azért, mert holland?

Ha a nyájas olvasó elkezd nevetni, egy húron pendülünk. Igen, nagyon sokan közülünk hajlandók hasra esni valamitől csak azért, mert az német, francia, holland, svéd vagy norvég stb. Mert Berlinben mondták, vagy Brüsszelben, vagy Párizsban. És ha valamit ott mondanak, az okosabb, jobb és egyáltalán: minden szempontból tutibb, mint ami Pest-Budán, vagy Debrecenben, vagy Kazincbarcikán, vagy éppen Hejőpapin hangzik el. Régebb Bécsben volt sokkal, de sokkal jobb, aztán Moszkvában, most meg Berlinben és Brüsszelben. A lényeg a másholon van. Párizs versus a magyar ugar. Mert ugyebár nálunk csak ugar van, míg Párizsban – te jó ég! – maga Párizs…

Mindig mindent valahonnan várunk. A kultúrát, a divatot. A tudományt. A gondolatokat, az ideológiát is máshonnan várjuk. Mert amit mi kigondolunk, kitalálunk, az eleve nem lehet jó. Az csak másodrendű, harmadrangú. Minden arról szól, hogy merjünk kicsik lenni. Nyaljuk a Nyugat talpát. Keressük a szomszéd országok kedvét, még akkor is, ha kulturális és oktatási téren kibelezik kisebbségi sorsban tengődő nemzettársainkat. Ha valamelyik szellemi központban kitalálnak egy újabb nagyszerű pszichopedagógiai irányzatot, miszerint mától ne mi tanítsuk a gyerekeinket, hanem mi tanuljunk tőlük: azonnal beemeljük a honi nevelésbe és lenyomjuk a tanári kar torkán.

Ha a berlini universitas valamely elmés professzora kifundálja, hogy nekünk, felnőtteknek bűnhődnünk kell, mert évezredeken keresztül fizikai dorgálásban részesítettük kölkeinket, akkor nyomban vágjunk mogyorófavesszőt csemetéinknek és nyújtsuk a körmünket. Ha az ötéves ivadékunk kijelenti, hogy ő kiskutyának érzi magát, rohanjunk kutyatápért. Egyáltalán: ugorjunk a kútba, és mi, férfiak kasztráltassuk magunkat, hogy kedvében járjunk az ultrafeministáknak.

Sokaknak ez a mentalitásuk. A Nyugat feltétlen és megkérdőjelezhetetlen imádata. Hasra esnek a civilizációs és a kulturális vívmányoktól – amelyek mára sajnálatos módon kiürültek –, ám a történelmet és a politikát nem ismerik. Majomként hajlonganak a Nyugat előtt, miközben elfelejtik vagy mit sem tudnak arról, hogy Magyarország hányszor maradt magára ebben a civilizációs-történelmi ütközőzónában, ahol van szerencséje vagy szerencsétlensége elhelyezkedni.

Egy banális példával kezdeném: amikor aligsrác koromban olvastam a legnépszerűbb magyar könyvet – az Egri csillagokat –, drukkoltam, hogy érkezzenek meg a felmentő királyi seregek. Mint tudjuk, nem érkeztek meg. Mostanában II. Rákóczi Ferenc életét kutatom – hosszasan tudnék értekezni arról, mint áltatták a nagyságos fejedelmet az európai nagyhatalmak azzal, hogy segítik nemes szabadságharcában. Így került aztán Rodostóba.

A Nyugat rendkívüli szeretetét Trianonban is megtapasztalhattuk, ahol szemrebbenés nélkül földarabolták a nemzet testét, nemkülönben a második világháborúban és Jaltában, ahol ugyancsak skrupulusok nélkül odadobtak a bolsevik világrend prédájának.

De láthattuk, kikre számíthatunk 1956-ban is. Ha már írásunkba irodalmat is vegyítettünk, hadd emlékezzünk az írói szolidaritásra világszerte ’56-ban és az azt követő években. Jó kis divat volt írói körökben a magyar forradalommal együttérezni. Mint ahogy politikai körökben is: biztatta ám mindenki azt a kis népet, amely egyetlenként föl mert lázadni a vörös rém uralma ellen. Csak épp az igazi segítség hiányzott – az együttérzéssel nem sokat értünk.

Divattá lőn az elmúlt években – a jelenkori migráció kapcsán – fölhánytorgatni azt, hogy az ’56-os forradalom után a Nyugat jó szívvel befogadta a menekülteket – ellentétben a kortárs Magyarországgal, amely ridegen elhatárolódik az afgán agysebészek beléptetésétől. Csakhogy ilyen migránsokat adjon az Isten a golyóbis minden országának: kétszázezer ember lépett át a határon, valóban képzett értelmiségiek és szakmunkások, és közülük háromezerre tehető azon tehetségek száma, akik világhírűek lettek a maguk szakterületén.

Irodalmárként két nevet mondanék: Makkai Ádám költő – a Kossuth-nagydíj és a Magyar Szent István-rend 2016-os kitüntetettje – az angol nyelvészet egyik meghatározó egyénisége lett, magyarként angolra tanította az angolokat; Faludy György ugyan a forradalmat követően egy évtizedes kitérővel ért Kanadába, de a kontinensnyi országnak szüksége volt rá, hiszen egyszerűen nem volt igazi, nagy költője. A magyar nyelven alkotó Faludy angolra és franciára fordított versek alapján lett Kanada ünnepelt poétája, hazatérte után is életjáradékkal hálálkodott neki a kanadai írószövetség, emlékét róla elnevezett park őrzi Torontóban.

A fent említett két költő egy-egy himnikus jellegű nemzeti verssel gazdagította irodalmunkat – és mentalitásunkat. Ezek a poé­mák nem Ady Endre csodálatos művészi – és lehangolón ártalmas – eszméi alapján íródtak. Az van bennük, amiért érdemes magyarnak lenni. Tudom, hogy Faludy György személyisége és költészete is vitatott, de egy leírt és számtalanszor megjelent/elhangzott költemény önmagáért beszél: „Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje, / mély hangok: alkony violasötétje, / káromlások veszejtő vadona, / mondatszerkesztés pogány pagonya, / kötőszók: sok-sok illanó fodor, / s hangsúly, te vidám, hangsúly, komor, / lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép / s búzavirágkék” (Óda a magyar nyelvhez).

Makkai Ádám pedig ezt írja a Magyarország nevére című költeményben: „Neved elszánt, neved érces, / neved Isten maga írta / – tizenötször millió szív / veri – nem sárga papírra. […] Neved Arkangyali Rendek / ragyogóra aranyozzák – / neved édes, neved áldott, / gyönyörű szép Magyarország!

Azért idéztem néhány passzust e nemzeti gyöngyszemekből, hogy megállapíthassuk: a magyar költészetben nemcsak Ady-féle destruktív, hanem konstruktív zsenialitás is van. Amiből megtanulhatjuk magunkat is szeretni és becsülni, nem csak mások szeretetére ácsingózni.

Ballai Attila vitaindító cikke Hírünk a világban címmel április 20-án jelent meg. Eddig hozzászólt Bayer Zsolt: Néma dzsinn ült Ady torkán, április 27.; Csinta Samu: Kolozsvári gyorstalpaló svájciaknak és Csóti György: Történelmi a mulasztásunk, április 30.