Történelmi a mulasztásunk

Nagy örömmel olvastam Ballai Attila kitűnő, hiánypótló írását, amely olyan súlyos kérdést vet fel, ami a mindenkori magyar külpolitika 140-150 éves történelmi mulasztását illeti. Nem kivétel ezalól az elmúlt három évtized sem.

A XIX. század utolsó harmadában a Monarchia nemzeti öntudatra ébredt kisebbségei erőteljes nemzetpropagandát indítottak az Atlanti-óceán mindkét partján. Élen jártak ebben a csehek és a románok. Prága a magyar Felvidék tótok és ruszinok által lakott részeire vetett szemet, Bukarestnek pedig Erdélyre és a Bánságra fájt a foga. (Az első világháború végén megnőtt az étvágyuk, a Partium, Máramaros, a Csallóköz és a Mátyusföld is martalékukká vált.)

A trianoni nagy rablásra többek között azért kerülhetett sor, mert előtte évtizedeken át terjesztették Nyugaton elképesztő történelemhamisításaikat, rágalmaikat, valótlan etnikai adataikat, a magyarságot lejárató hazugságaikat. Nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, a megcsonkított ország határai mentén közvetlenül, egy tömbben elszakított másfél millió magyar ezen aljas propaganda áldozatai volt.

Mit csináltunk mi? Semmit. Ellenfeleink olyan elánnal dolgoztak, hogy még hírszerzői tevékenység sem igen kellett ahhoz, hogy észrevegyük, mi történik. Eleink részben tudtak is a dologról, de „történelmi magabiztossággal” hátradőltek a karosszékben – úgy gondolták, a jó bornak nem kell cégér. Pedig a politikában már akkor is kellett, a XX. században és manapság pedig elengedhetetlen, hogy mi mondjuk meg magunkról, kik vagyunk, honnan jöttünk és mit akarunk.

Átugrok 120 esztendőt, és 1990-nél folytatom. Emigrációban élő barátaink jóvoltából tudomásunkra jutott, hogy ­Nicolae Ceausescu titkosszolgálata, a hírhedt Securitate milyen példátlanul aljas pusztítást végzett az Egyesült Államokban, Kanadában, Nagy-Britanniában, Franciaországban és máshol, híres és népszerű intézmények könyvtáraiban. Kilopták mindazon könyveket, amelyek a magyarságot a történelmi hűségnek megfelelően mutatták be. Egyszerűen kikölcsönözték a műveket, nem vitték vissza, és kifizették a büntetést. Leginkább az adott országban élő beszervezett román emigránsok voltak a tettesek. Azokból a nagy értékű művekből, amelyek nem voltak kölcsönözhetők, csak az olvasóteremben lehetett tanulmányozni őket, egyszerűen zsilettpengével kivágták a nekik nem tetsző térképeket és oldalakat. Megbocsáthatatlan történelmi bűn. Tenni kellett valamit a jobb későn, mint soha elv alapján.

Rendszerváltoztató miniszterelnökünk, Antall József megbízott azzal, hogy irányítsam azt a kül- és nemzetpolitikai érdekeinket támogató felvilágosítómunkát, amely világszerte tisztázza a magyarok múltját, jelenét és jövőről alkotott nézeteket, célkitűzéseiket. Ennek központi irányítására létrehoztuk a Pro Communitate Alapítványt, amelynek kuratóriumi elnöke lettem. A kuratóriumban olyan kiváló személyiségek kaptak szerepet, mint például Makovecz Imre. Az alapítvány pénzügyi támogatását a Külügyminisztérium hivatott biztosítani. Sajnos azonban a külügyminiszter másként látta a dolgokat. Azt mondta, a jó bornak nem kell cégér. Mint elődei száz évvel korábban. Így aztán a tevékenység szép lassan elhalt.

Voltak azonban sikerek is azokban az években. A magyar emigráció már évtizedek óta dolgozott Nyugaton a hivatalos magyar külpolitika mulasztásának kompenzálásán. Csak két nevet emelek ki: Csicsery-Rónay Istvánét (Egyesült Államok) és Magyaródy Szabolcsét (Kanada). Hihetetlen energiával, hozzáértéssel, önzetlenül dolgoztak a magyar múltat hitelesen ismertető idegen nyelvű kiadványok előállításán és terjesztésén.

Magyaródy Szabolccsal volt néhány sikeres akciónk a kilencvenes évek elején, ennek egyik példája a Montgomery-könyv. John Flournoy Montgomery az Egyesült Államok nagykövete volt Magyarországon 1933 és 1941 között, jól ismerte az itteni viszonyokat, és nem vádolható elfogultsággal. Könyvének címe: Hungary, the unwilling satellite (Magyarország, a vonakodó csatlós). 1947-ben jelent meg New Yorkban. Olyan elemzést írt a magyar helyzetről Trianonból kiindulva, amely megmagyarázza, hogy Magyarország miért kényszerült bele a második világháborúba. És e könyvet – bizonyítékok vannak rá – Ceausescu titkosszolgálata összegyűjtötte mindenhonnan, főleg az Egyesült Államokban, az angolszász területen, és megsemmisítette.

Montgomery könyvét a 90-es évek elején, Magyaródy Szabolcs együttműködésével újra kiadták, amit 1993-ban egy magyar fordítás is követett. Féltünk azonban, hogy a románok ismét összegyűjtik és megsemmisítik a könyveket; voltak ilyen információk. Magyaródy Szabolcs így beszélt erről 2006 decemberében: „A románok nagyon ügyesen minden nagyobb amerikai és nyugat-európai egyetemre becsúsztattak egy-egy nacionalista egyetemi tanárt. Ha nem volt tanár, akkor a román tanulók, egyetemi hallgatók voltak azok, akik e könyveket eltüntették. Viszont ma már nem érdemes, mert először is minden amerikai egyetemnek elküldjük a könyveinket. Annyi ügynökük nincs, hogy mindenhová bejussanak.”

Tizenhárom esztendő telt el az idézett beszélgetés óta. A jelenlegi kormány jól kommunikálja a mai Magyarország lakosai­nak érdekeit. Ideje lenne most már a Kárpát-medencei jelenlétünket igazoló valódi történelmet átütőerővel ismertté tenni a világban. Elfogadottá tenni, hogy a szomszédos országokban élő honfitársainknak ugyanolyan joguk van magyarként teljes életet élni szülőföldjükön, mint más európai sorstársaiknak. Ehhez kell a szó nemes értelmében vett nemzetpropaganda. Hírünk a világban. És ebben könnyebb dolgunk van, mint román vagy szlovák barátainknak.

Nem kell hazudni, nem kell történelmet hamisítani. Nem kell régi sírköveket felhozni a Havas­alföldről a Házsongárdi temetőbe, nem kell Cirill és Metód nyomai után kutatni (esetleg becsempészni) a pozsonyi vár alatt, akikről tudjuk, soha nem jártak azon a tájon. Csak az igazat kell hirdetni a világban. Régi és új könyvek terjesztése, filmek, előadások, konferenciák, publikációk a világhálón. Érzésem szerint a 24. órában vagyunk, de jobb későn, mint soha.

A szerző a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója

Ballai Attila vitaindító cikke Hírünk a világban címmel április 20-án jelent meg. Eddig hozzászólt Bayer Zsolt; Néma dzsinn ült Ady torkán, Magyar Nemzet, április 27.