Nagy örömmel olvastam Ballai Attila kitűnő, hiánypótló írását, amely olyan súlyos kérdést vet fel, ami a mindenkori magyar külpolitika 140-150 éves történelmi mulasztását illeti. Nem kivétel ezalól az elmúlt három évtized sem.
A XIX. század utolsó harmadában a Monarchia nemzeti öntudatra ébredt kisebbségei erőteljes nemzetpropagandát indítottak az Atlanti-óceán mindkét partján. Élen jártak ebben a csehek és a románok. Prága a magyar Felvidék tótok és ruszinok által lakott részeire vetett szemet, Bukarestnek pedig Erdélyre és a Bánságra fájt a foga. (Az első világháború végén megnőtt az étvágyuk, a Partium, Máramaros, a Csallóköz és a Mátyusföld is martalékukká vált.)
A trianoni nagy rablásra többek között azért kerülhetett sor, mert előtte évtizedeken át terjesztették Nyugaton elképesztő történelemhamisításaikat, rágalmaikat, valótlan etnikai adataikat, a magyarságot lejárató hazugságaikat. Nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, a megcsonkított ország határai mentén közvetlenül, egy tömbben elszakított másfél millió magyar ezen aljas propaganda áldozatai volt.
Mit csináltunk mi? Semmit. Ellenfeleink olyan elánnal dolgoztak, hogy még hírszerzői tevékenység sem igen kellett ahhoz, hogy észrevegyük, mi történik. Eleink részben tudtak is a dologról, de „történelmi magabiztossággal” hátradőltek a karosszékben – úgy gondolták, a jó bornak nem kell cégér. Pedig a politikában már akkor is kellett, a XX. században és manapság pedig elengedhetetlen, hogy mi mondjuk meg magunkról, kik vagyunk, honnan jöttünk és mit akarunk.
Átugrok 120 esztendőt, és 1990-nél folytatom. Emigrációban élő barátaink jóvoltából tudomásunkra jutott, hogy Nicolae Ceausescu titkosszolgálata, a hírhedt Securitate milyen példátlanul aljas pusztítást végzett az Egyesült Államokban, Kanadában, Nagy-Britanniában, Franciaországban és máshol, híres és népszerű intézmények könyvtáraiban. Kilopták mindazon könyveket, amelyek a magyarságot a történelmi hűségnek megfelelően mutatták be. Egyszerűen kikölcsönözték a műveket, nem vitték vissza, és kifizették a büntetést. Leginkább az adott országban élő beszervezett román emigránsok voltak a tettesek. Azokból a nagy értékű művekből, amelyek nem voltak kölcsönözhetők, csak az olvasóteremben lehetett tanulmányozni őket, egyszerűen zsilettpengével kivágták a nekik nem tetsző térképeket és oldalakat. Megbocsáthatatlan történelmi bűn. Tenni kellett valamit a jobb későn, mint soha elv alapján.