Talán már nem kell sokat várni arra, hogy hivatalosan is önálló mentális betegséggé nyilvánítsák a klímaszorongást. Egyes szakértők szerint a betegség jó, mert mobilizál. A vélemény szemléletesen mutatja, hogy a hangulatkeltő klímaforradalom az emberekre eszközként tekint, amellyel a status quo megváltoztatható, mindegy, milyen irányba.
Ma az éghajlatváltozás elleni küzdelem egyik legfontosabb korlátja az európai szélsőbaloldali pártok és mozgalmak hangulatkeltő, uszító tevékenysége. A félelemre és a probléma tagadására építő kommunikáció azt üzeni, hogy a felelős világpolgárok nem várhatnak tovább a klímaforradalom kirobbantásával: azokat a tevékenységeket, amik nem tűnnek klímabarátnak, erőszakkal fel kell számolni. Az egyén felelőssége és kötelessége, hogy a média által feltárt környezetvédelmi hiedelmeknek mindenáron érvényt szerezzen. A vállalatoknak szakítani szükséges jelenlegi logikájukkal és erősen korlátozni gazdasági aktivitásukat. A nemzetállamok feladata pedig teljesíteni minden olyan nemzetközi panelt, ami akár nyomokban klímavédelmet tartalmaz, felülírva ezzel azt a többdimenziós célrendszert, amire a választóiktól felhatalmazást kaptak.
A túlzott természethasználat csökkentése az emberiség előtt álló legfontosabb feladatok egyike, ami nem butítható le olyan üzenetekre, hogy „ne egyél húst”, „repülni szégyen” vagy „óvd a klímát négynapos munkahéttel”. A végterméket a legtöbb esetben egy összetett ellátási lánc előzi meg, amiről a fogyasztónak minimális információja van, és ezért nem képes felelős döntést hozni.
A bolt polcai előtt nehéz eldönteni, melyik termék elfogyasztásával mekkora lesz a vásárló ökológiai lábnyoma, és egyáltalán nem biztos, hogy adott helyzetben a húsfogyasztás okozza a legnagyobb problémát. Azt, hogy mennyire etikátlan a repülés, meghatározza az utazás indoka (ami teljesen szubjektív) és az alternatív lehetőségekkel való összehasonlítás (például mennyire mások a vonattal való utazás feltételei). A munkaidő csökkentése pedig kifejezetten kontraproduktív lehet, hiszen számos technológia esetében az emberi erőforrás alkalmazása helyettesítője a nagyobb szennyezéssel járó anyaghasználatnak.
A természet és gazdaság összetett rendszerének általános igazságokra történő butításával ugyan jól mobilizáló és könnyen fogyasztható üzenetek kaphatók, azonban ezek a túlzott természethasználat problémáját nem fogják megoldani. Az egyén szerepe a természet védelmében óriási, ehhez azonban nem az egymondatos jelszavak erőszakos tukmálásán, hanem az értő odafigyelésen és a közvetlen környezet javításán keresztül vezet az út.
Az emberek gondolkodásának része, hogy kevésbé érdeklődnek a tőlük (fizikailag, érzelmileg vagy időben) távoli események iránt. Ez alapján alakulnak ki a felelősségi körök: az egyén elsősorban magáért és családjáért, másodsorban településéért és nemzetéért, harmadsorban az emberiségért érez felelősséget. A természeti problémák is ebben a kontextusban értelmezendők: globális feladatok megoldását nem lehet az egyénekre tolni, mert nem áll rendelkezésükre elegendő információ és más – mikroszinten fontosabb – feladat köti le a figyelmüket. A természetvédelem nevében történő traumatizálás leginkább azért káros, mert elveszi a lehetőséget attól, hogy a témát egészséges módon, az emberi tulajdonságok és rendelkezésre álló információk figyelembevételével lehessen felépíteni.
Az az elképzelés, amely szerint a vállalatok – felismerve a klímaváltozás hosszú távú kockázatait – profitcéljaikat hajlandók lesznek maguktól háttérbe szorítani és döntési mechanizmusaikat természetvédelmi megfontolásokhoz igazítani, a cégek lényegének meg nem értéséről árulkodik. A piacon verseny van, és a tulajdonosok a győzelmet várják el a menedzsmenttől, ezért bármi, ami azzal konfliktusba kerül, a vállalat nézőpontjából fenntarthatatlan. A természetvédelem kizárólag akkor jelenhet meg a vállalati döntésekben, ha az (akár közvetetten) profitcélokat szolgál.
A klímaforradalmárok válasza a jelenségre, hogy a fogyasztói döntéseken keresztül össze kell kapcsolni a két célt, és csak környezettudatos vállalattól vásárolni. A probléma azonban hasonló az előzőekben leírtakhoz: nem lehet eldönteni egy vállalatról, mennyire környezetbarát, maximum azt, mekkora részben jelenik ez meg a kommunikációjában. És mivel zölddé válni drága, annak látszani viszont olcsó, a vállalatok többsége látszatintézkedéseken keresztül teljesíti (és fogja teljesíteni) az elvárásokat.
A történelem több ízben bebizonyította, hogy az erős szelekció miatt a piaci vállalatok képesek más szereplőknél hatékonyabban reagálni, és találékony, új megoldásokat fejleszteni. Márpedig afelől semmi kétség, hogy a túlzott természethasználat elleni harcban az elsődleges fegyvert az innováció jelenti. Ennek a felismerése okozza a zöldtechnológiákba történő befektetések volumenének növekedését évről évre. Azok a megoldások, amelyek – így vagy úgy – a vállalatok elfoglalását, a géprombolást, a drasztikus munkaidő-korlátozást és a növekedésellenességet javasolják, a fejlődés ellen hatnak. Ellenben azok, amelyek a jelenlegi keretek között növelik a vállalatok motivációját a környezeti innovációra, elősegítik a természeti problémák megoldását.
A túlzott természethasználat fő oka, hogy annak költsége irreálisan alacsony. A szabályozó hatóságok szerepe azért megkerülhetetlen, mert képesek bevezetni olyan gazdasági ösztönzőket (adókat és támogatásokat), amelyek a természethasználat költségét megemelik. Ez motiválja a vállalatok környezeti innovációját és a fogyasztók mértékletességét anélkül, hogy korlátozná a döntési szabadságot vagy mentális betegséget okozna bárkinek. Az éghajlatváltozás elleni küzdelem sikere nagymértékben a gazdasági ösztönzőkön múlik majd. A kérdés, hogy ki alkotja majd meg és tartatja be ezeket a szabályokat.
A klímaforradalmárok alapélménye, hogy a globális problémára csak globális válasz létezik, ezért a kormányokat rá kell venni, hogy úgy tekintsenek országukra, mint egy-egy fogaskerékre a nagy megoldás gépezetében. A megközelítéssel a két fő probléma, hogy egyrészt az országok heterogenitása miatt csak semmitmondóan általános univerzális megoldásokat lehet javasolni, másrészt az országok vezetői a nemzeti érdekek képviseletére kaptak társadalmi felhatalmazást, így azokat fogják elsősorban képviselni, és csak azután a bolygó érdekeit.
A nemzetek közötti aktív kooperáció elengedhetetlenül fontos része a természethasználat csökkentésének: a közös célok hatására az országok kifejezhetik elkötelezettségüket, a rugalmassági mechanizmusokon keresztül (például kvótakereskedelem) pedig növelhető a rendszer hatékonysága. Ezeknek azonban szigorúan önkéntes alapon kell szerveződniük, mert máskülönben a közös erőfeszítésekből érdekkonfliktusok lesznek, amelyek újabb és újabb klímaforradalmakat, végül pedig valódi természeti katasztrófát eredményezhetnek.
A szerző a Századvég Gazdaságkutató Zrt. energetikai üzletágának vezetője
