Szembemenni a korszellemmel

A a 2010 óta tartó magyarországi jobboldali kormányzás szembemegy a liberális korszellemmel.

Sátoraljaújhely, 2020. június 6. Orbán Viktor miniszterelnök beszédet mond a Centenáriumi Turulszobor avatásán, a Trianoni békediktátum 100. évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen 2020. június 6-án. MTI/Czeglédi Zsolt Fotó: Czeglédi Zsolt

Összességében tehát arról van szó, hogy az állami szuverenitást felbomlasztják, egyre több és több kompetenciáról mondják ki, hogy az nem az állam, hanem egy felette lebegő nemzetközi entitás kezében van. Amikor lényegi társadalompolitikai kérdések merülnek fel – akár a házasság, a nemi identitás vagy a migráció kapcsán –, és az Európai Unió, annak szervei, legfőképpen bírósága vagy az emberi jogi bíróság felülírja az állami döntéshozó által alkotott jogszabályt az „uniós értékek” vagy a „nemzetközi standardok” nevében, akkor lényegében ennek gyakorlati megvalósulását láthatjuk. Sajnos egyre inkább az a helyzet, hogy a nemzetközi jog egyre kevésbé az államok, entitások közötti viszonyokat szabályozza, hanem sokkal inkább az államok és egyes jogelvek, „emberi jogi standardok” közötti relációkat – ahogy ez többé-kevésbé kezd igazzá válni az uniós jogi keretrendszerre is.

A professzionális művelet egyik lényegi eleme tehát egy úgynevezett „globális alkotmányjogi filmréteg” (Pokol Béla) létrehozása, amelynek homályos fogalmi elemei – igazságosság, egyenlőség, jogállamiság – behatárolják az államok mozgásterét. A probléma azonban nemcsak ezzel van, hanem azzal, hogy ezen belül egyre több döntési területet igyekeznek „alapjogiasítani”, azaz egyes kérdéseket (adatvédelem, információszabadság, menedékjog, családjog stb.) csak és kizárólag az igen tágan értelmezhető emberi jogok szemüvegén keresztül olvasni. Azokon a területeken pedig, ahol nem sikerül egy az egyben kiszervezni a döntéshozatalt, nem sikerül olyan értelmezési konstruk­ciót kiala­kítani, amely az egyetemes emberi jogok és nemzetközi jogelvek nevében letöri a szuverén akaratot, előszeretettel alkalmazzák a „demokráciasegély” intézményét.

Ennek, az eredetileg a harmadik világ számára nyújtott támogatások kapcsán kialakított mechanizmusnak az alapja, hogy a pénz akkor jár, ha „cserébe” az adott ország külsőleg meghatározott szakpolitikákat érvényesít saját, belső hatáskörében. Az unióban a legújabban alkalmazott formája ennek a „jogállamiság-segély”, amit most a brüsszeli helyreállítási terv és többéves pénzügyi keret (MFF) kapcsán is szándékoznak bevezetni: azaz az uniós források akkor járnak, akkor igényelhetők az olyan szakpolitikai területek számára is, amelyek nem minősülnek EU-s kompetenciának, ha az adott tagállam teljesíti a közelebbről meg nem határozott „jogállamisági feltételeket”.

A döntéshozatal kiszervezésére irányuló projektet természetesen nagyon komoly fizikai és szellemi infrastruktúra támogatja. Idetartozik a már említett intézményrendszer: az EU architektúrája, az ENSZ és szakosított szervei, az Európa Tanács és tanácsadó testületei, a nemzetközi bíróságok, az akadémiai és egyetemi szféra egy jelentős része és persze a nyílt társadalom eszmerendszerére alapozó politikai civilek hálózatai. Természetesen az intézmények nem önmagukban működnek, azokat jellemzően a liberális politikai elit és annak jogi élcsapata, a jurisztokrácia tagjai töltik meg élettel, kiegészülve a tudományos mivoltukra oly büszke „civil szakértőkkel”. Az eszköz pedig – a korábban említett „nemzetközi alkotmányjogon” kívül – az emberi jogi fundamentalizmus, amely lényegében valamennyi emberi vágyból, igényből, kívánságból egy valahanyadik generációs emberi jogot igyekszik formálni, majd annak elismerését kikényszeríteni az államoktól (lásd „semleges” vagy „harmadik nem” hivatalos elismertetése).

A felmérhetetlenül veszélyes mindebben az, hogy nem is a jog, hanem általában a társadalom, az emberek szervezett és hétköznapi életét érintő kérdések megválaszolása kapcsán értelmezési monopólium alakul ki – például a demokrácia definiálása kapcsán. A kurrens, fősodratú jog- és politikaértelmezés ugyanis ellentmondást nem tűrően azt állítja, hogy a „liberális demokrácia” a demokrácia, és minden ettől eltérő demokráciafelfogás valójában nem is demokratikus. Ugyanis saját, liberális értékeiket értik szándékoltan bele valamennyi, társadalompolitikailag releváns fogalomba, ebből kreálják meg a „nemzetközi standardokat”, amelyekhez utánmérik az államok döntéshozatalának eredményeit, és amelyik nem felel meg e művileg kreált standardoknak, az mehet a kukába.

Ami sajátosan önellentmondásos a jelenségben, hogy az egykoron a népszuverenitáson alapuló demokrácia fáklyavivőjeként tetszelgő liberalizmus lényegében antidemokratikus jegyeket kezd magára ölteni. Nemcsak azért, mert a döntéshozatal kiszervezése révén valójában felborul a hatalmi ágak elválasztásának elve és rendje – hiszen jogalkalmazók, tanácsadók vagy „civilek” alkotnak jogot a jogalkotó helyett –, hanem mert olyan szinteken születnek meg a releváns döntések, amelyek nem vagy nem kellő demokratikus legitimá­cióval rendelkeznek. Demokráciadeficit alakul ki, hiszen hiába vannak helyi, állami szinten választások és azok nyomán felálló parlamentek és kormányzatok, ha „helyettük” a döntések kiszervezése révén a végső szót a nem választott entitások mondják ki.

Ez lényegében annak az alig palástolt logikai megfontolásnak az eredménye, hogy hiába az évszázadokon át sokat követelt általános választójog, ha a „nép hülye”, „populista” vezetők által megtéveszthető, akkor sokkal „biztonságosabb” úgynevezett szakértő testületek kezébe helyezni a döntés jogát – akik bár objektivitásra, szakmaisága, függetlenségre hivatkoznak, valójában nagyon is a posztmodern liberalizmus társadalomeszményének megvalósításán dolgoznak. Ezzel a korszellemmel küzd tehát jelenleg Magyarország vezetése is, és az „igaz­­ság­­harcosok” számonkérőszékei ezért vegzálják nap mint nap – nem pedig valóban demokratikus megfontolásokból.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója