Tegnap még nácik voltak, ma már…

A DK-s Molnár Csaba 2012-ben egy igen hosszú jelzős szerkezettel a Jobbikot és képviselőit még „nácinak, fasisztának, nyilasnak” minősítette.

Szélsőjobb és szélsőbal újra összeért Fotó: Koszticsák Szilárd Forrás: MTI/Koszticsek Szilárd

Szörnyszülöttből cukika

Sőt az abszolút siker, a Jobbik harmadik legerősebb pártként történő parlamentbe jutásának idején a leköszönő miniszterelnök „szörnyszülöttnek” nevezte Vonáékat – mely pártnak a mai elnök, Jakab Péter 2009 óta tagja –, és a Fidesz, valamint az MSZP összefogását sürgette a közös ellenséggel szemben. Ez utóbbi nem is váratott magára sokáig: bár a Jobbik és kapcsolt szervezeteinek utcai politizálására valóban mindig is jellemző volt a lánglelkű antiszemitizmus, Gyöngyösi Márton akkori frakcióvezető-helyettes – ma EP-képviselő, elnökhelyettes – 2012. november 26-án a Parlament falai között irányozta elő, hogy itt az ideje felmérni, „a kormányban és a magyar Országgyűlésben hány olyan zsidó származású ember van, aki nemzetbiztonsági kockázatot jelent”.

Bár Gyöngyösi ezelőtt és ezután is számtalan, operettnáciskodásnak is durva kijelentést tett – a holokausztról mint „érdekes állatfajról” beszélt, majd arról is, hogy a „magyarországi zsidóság a cionizmus oldalára állt a magyar nemzeti üggyel szemben” –, de a Házban javasolt zsidólistázása korábban valóban nem tapasztalt egységet teremtett a többi parlamenti párt között. Ezen antijobbikos egységfront manifesztálódása volt a december 2-án tartott összpárti (mínusz Jobbik, persze) tüntetés, mely mögé jóformán a teljes magyar média, így a vezető balos sajtóorgánumok és megmondóemberek is felzárkóztak. A Népszava „Nem kérünk a dísznácikból”, a Népszabadság „Együtt a náciveszély ellen” címoldalakkal jelent meg. Gyurcsány Gyöngyösit „az emberiből állativá lett mocsok képviselőjeként” emlegette, Mesterházy Attila azt mondta, „a fasizmus vírus, a Jobbik pedig a vírusgazda”, a DK-s Molnár Csaba pedig egy igen hosszú jelzős szerkezettel a Jobbikot és képviselőit „nácinak, fasisztának, nyilasnak” minősítette. Ő, de az MSZP is nemcsak parlamenti és sajtóbojkottot és karantént követelt, de kifejezetten azt is, hogy tiltsák be a Jobbikot.

A közutálat csúcsára érő párt ezt követően kezdett el szépen lassan cukisodni és evickélni a politikai közép felé. Fókuszba kerültek a fiatalok, a kiscicák, kiskutyák, a 2014-es kampány trendi-fancy arculatot hozott – előrevetítve a később meghirdetett „néppártosodást” –, mely persze nem akadályozta mondjuk Jakab Pétert abban, hogy „zsidó vezetőket” azzal vádoljon, ők direkt „generálják azokat az előítéleteket, melyekre hivatkozva aztán újabb antiszemitizmus elleni milliós programokat hívhatnak életre”. Húsz százalék feletti listás eredményük kormányra kerülést nem hozott, de jónak volt mondható, hiszen ellenzéki oldalon csak az összefogás listája (MSZP–DK–Bajnaiék–Liberálisok) tudta megelőzni a Jobbikot – hiszen akkor még nem szerették egymást annyira, mint manapság. Bár Vona szavakban ekkor már igyekezett kitessékelni a „náci romantikát” a pártból, különösebben nem szenvedhette a baloldalt sem („a bedrogozott liberálisok két elszállás között a bálnákért aggódnak”), Gyöngyösi pedig továbbra is vígan beszélt arról, hogy véget vetnek az „izraeli cionista terrornak”.

Szélsőjobb és szélsőbal újra összeért
Fotó: MTI/Koszticsek Szilárd

Persze az ellenoldal sem volt rest, Vadai Ágnes – megint csak a Fideszre mutogatva – jelentette ki büszkén, hogy „nekünk nem kell a nácik szavazata” (azóta, úgy tűnik, mégis­csak kell), „neves baloldali értelmiségiek” ­Bródy Jánostól Dés Lászlón át Parti Nagy Lajosig pedig videóüzenetben szólítottak fel arra, hogy „szavazz a Jobbik ellen!”. A mai szemmel leginkább megmosolyogtató siralmat lebiggyesztett szájjal a jelenlegi együttműködés egyik élharcosa, Karácsony Gergely adta elő 2014 elején megint és újra csak a Fideszre mutogatva, hiszen „nem az a baj, hogy vannak zavart agyú emberek, akik masíroznak, hanem hogy nincsen választóvonal normális jobbközép és köztük. Ez az elvtelenség a legvisszataszítóbb a magyar közéletben.” Hát, akkor visszataszítónak tűnt, most úgy fest, az elvtelenség a csodálatos ellenzéki forradalom habarcsa.

Míg a Jobbik vélhetően valami beteges politikai taktikát követ, addig a balliberális erők számára a „fasizmus elleni harc” csak alsónadrág módjára cserélhető olcsó lózung, hogy arra hivatkozva revolverezhessék a polgári-konzervatív erőket.

Összeborulás az inaktív nácikkal

Persze az, hogy Vona miért vitte be radikális pártját középre – ami bármelyik nyugati politikai struktúrában a balra tolódással egyenértékű –, miért nem várta ki, hogy a Fidesznek szüksége legyen egy koalíciós partnerre és miért „vette el a Jobbik lelkét”, máig találgatások tárgya (lásd Simicska-szál), a folyamat azonban feltartóztathatatlan volt. Márki-Zay Péter összellenzéki jelölt meglepő hódmezővásárhelyi győzelme után már 2018 tavaszán nagyon komolyan felmerült a közös lista, de minimum az országos koordináció. Az együttműködés gátját akkor még az MSZP és a DK jelentette. Gyurcsány még februárban is azon lamentált, hogy „az európaiságot nem lehet feladni a választási matematika kedvéért”, Kunhalmi Ágnes pedig kitartott amellett, hogy „a Jobbik nem a megoldás, hanem a probléma része”. (De bizonyára nem a mára vágyott összeborulást erősítette, hogy Karácsony Gergely továbbra is tudni vélt „nácikról” a Jobbikban, „csak most nem aktívak, mert megtiltották nekik nácizmusuk gyakorlását”. Egy évre rá viszont már nem tartotta nácizmusnak Gyöngyösi korábbi zsidólistázós projektjét.)

A 2018-as választásnak végül külön indultak neki, a Fidesz–KDNP kétharmadot szerzett. Ami némileg meglepő siker volt a kormányoldalon, az fatális kudarc az ellenzékin. Vona Gábor lemondott, a helyére az egri ­szkinhedmozgalomban egykoron Roy néven ismert ­Sneider Tamás lépett: elnöksége első fél éve pedig olyan jól sikerült, hogy 2018 végén hirtelen már közösen tüntettek a munka törvénykönyvének módosítása ellen a többi ellenzéki párttal: DK-s, MSZP-s és jobbikos politikust valószínűleg ekkor láthatott a nagyérdemű először közös színpadon. Az EP-választások kudarca a koordinációval részsikereket hozó önkormányzati voksolás után a konyakos meggyet a habos torta tetejére az időközben Sneider helyére megválasztott Jakab Péter tette fel, aki idén januárban formálisan is bevitte a macit a málnás…, azaz a Jobbikot az ellenzéki szivárványkoalícióba, hogy utána együtt fotózkodhasson magával Gyurcsány Ferenccel. Azzal a Gyurcsánnyal, aki eredetileg is a Jobbik önmeghatározásának sarokköve volt – persze negatív előjellel –, most viszont a párt része is lett. Vagy a Jobbik vált a KISZ KB utolsó első titkárának részévé? A végeredmény szempontjából talán mindegy is: egykoron egymással riogattak, ma már egymáséi lettek.

Szélsőjobb és szélsőbal újra ­összeért: ahogy Molotov és Ribbentrop aláírótollai vagy a nyilas pártszolgálatos és ­ÁVH-s zubbonyok ujjai, mikor átcserélték azokat gaz­dáik. Egyiknek sem lett jó vége.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója