Elkelne a humor a magyar politikában

Jól emlékszem 1990 nyarára, amikor a bálványosi táborban kissé kezdetleges körülmények között, esőtől védő nejlonponyva alatt ült magyar és román politikusok között, és józan kívülállóként elemezte az akkorra kialakult politikai helyzetet. Azzal a józansággal, amely általában jellemzi a Nagy-Britanniában élő, ottani politizáláshoz szokott embereket. Schöpflin György politológus-történésszel londoni otthonában beszélgettünk időszerű kérdésekről.– Számomra azért volt különösen izgalmas, hogy elmenjek Bálványosra, mert Nixon elnök 1969-es romániai látogatása óta – amelyről még újságíróként tudósítottam – ez volt az első utam Romániába. Ugyanis a hetvenes években írtam egy tanulmányt az erdélyi magyar kisebbségről, s emiatt rettenetesen megharagudtak rám a bukaresti elvtársak. Kaptam egy üzenetet, hogy ha szándékomban állna egy romániai látogatás, a vízumot megkapom, de ott agyonvernek. Úgy gondoltam, hogy akkor talán egészségesebb nem odamenni, és kivártam Ceausescu bukását. – Milyen tanulmány volt ez, és honnan vette hozzá az adatokat? – A romániai magyar sajtóban megjelent írásokról készítettem meglehetősen tüzetes szövegelemzést, és a jóval szegényesebb nyugati irodalmat is átrágtam hozzá. Talán ez volt a Nyugat-Európában megjelent első komoly, tudományosabb hangvételű elemzés a kérdésről. Amiatt, hogy sikerült mértéktartó hangvételt megütnöm, a románok még jobban haragudtak rám, míg egy jobboldali magyar lap éppenséggel azzal támadott, hogy ez románbarát írás, és „báránybőrben ólálkodó hamis barát”-nak titulált. Én úgy éreztem, hogy elértem eredeti célomat: a nyugati olvasó számára is érthető módon írtam meg a témát. 1990 óta évente megfordulok Romániában. Bármit mondanak is az ottaniak, kívülről nézve felmérhetetlenül jobb a helyzet most, mint volt tíz éve. Óriási dolognak tartom, hogy a magyar kisebbség – 1918 óta először – magyarként vehet részt a kormányzásban. Érdekes volt számomra, hogy helyiekkel találkozva láthattam a különbséget az erdélyi és a magyarországi magyarok között. Aki Romániában él, az a román állammal szemben alakítja ki életvitelét és stratégiáját. Ezért mondják az erdélyi magyarok az anyaországiakról, hogy „ja, kérem, Magyarországon könnyű magyarnak lenni”. Ők másképpen azok. Gazdag Erdély – Mit szól az erdélyi autonómiatörekvéshez, amelyet nemrég egy erdélyi román kezdeményezett? – Néhány évvel ezelőtt, a román külügyi intézet nyári egyetemén angolul tartott előadásomon azt állítottam, hogy a két háború között a nem román kisebbségek az ország lakosságának mintegy 30 százalékát tették ki. Az előadás után két regáti román fiú odajött hozzám, és tiltakozott, hogy ez valótlan állítás. Őket hallva két erdélyi román fiú viszont azt mondta, hogy ne hallgasson rájuk, professzor úr, mi erdélyiek vagyunk, s tudjuk, hogy mi az igazság. Egy kicsit az is ott lebegett a levegőben, hogy ők magasabb rendűnek tartják magukat a regátiaknál. Elgondolkodtam azon, hogy a szélesebb erdélyi román látókör és magasabb értékrend vajon miért szorult ki a bukaresti politikából. Erdély Románia GDP-jének több mint a felét adja. De mit kap cserébe? Talán ezért is foganhatott meg az autonóm Erdélyre tett javaslat. Én mindenki számára előnyösnek tartom, hogy a román társadalom, lassan, nehézkesen, fájdalmasan ugyan, de kezd szembenézni a saját sokféleségével. – És a romániai magyar vezetők állandó hadakozása? – A stílust, ahogy vitatkoznak, nem szeretem, amolyan posztkommunista ízűnek tartom. De azt, hogy különféle vélemények kerülnek napvilágra, jónak tartom. Hiszen a romániai magyarok társadalma is összetett társadalom, ahol különféle értékek artikulálódnak. – Mennyi esélyt lát Románia európai uniós csatlakozására? – Sajnos e tekintetben katasztrofálisan állnak. Nem tudnak versenyképes gazdaságot létrehozni. És ez senkinek sem tesz jót a térségben. – És mi a véleménye Magyarországról? – Úgy érzem, odahaza kevesen tudják, hogy a térségben jelenleg Magyarország és Észtország a két vezető állam: az európai uniós követelményeknek mintegy 70 százalékát már törvénybe iktatták. Lengyelország talán 60, a szlovének – hiába magasabb a GDP-jük, mint a Portugáliáé és Görögországé – 40 százaléknál tartanak. Érdekes Csehország kérdése. Az a benyomásom, hogy csak jelképesen akar bekerülni Európába, mivel a követelményeknek nemigen kíván eleget tenni. Sem kulturálisan, sem lélektanilag nincs felkészülve rá. Minek is akarna, mikor Csehország amúgy kellemes, kényelmes hely, s a GDP-je magasabb az EU-átlagnál. – Amikor Magyarország NATO-ba való belépése után megkezdődött Szerbia bombázása, sokan úgy érezték, nem véletlen az időzítés. – A koszovói háború idején Magyarországon jártam, és nagyon megütköztem azon, hogy a híradókban következetesen ezt a kifejezést használják: Magyarország és a NATO. Mintha Magyarország tagja is lett volna a NATO-nak, meg nem is. Szerintem a helyzet félreértelmezése, hogy Magyarország báb volt a NATO kezében. Egyszerűen csak a NATO-tagsággal járó kötelezettségeinek kellett eleget tennie. Erre viszont nem volt felkészülve a magyar közvélemény. – Két héttel a belépésünk után, ráadásul az egyetlen, Szerbiával határos NATO-tagországként ez nem csoda. – Valóban óriási ellentmondás, hogy a nyugatiak nyolc éven keresztül folyton azt mondták Magyarországnak, hogy rendezett viszonyokat kell teremtenie a szomszédaival, aztán amikor ez nagyjából sikerült, rögtön háborús helyzetbe hozták az egyikkel. Az is érthetetlen volt számomra, amikor egy konferencián nyugatiak és amerikaiak azon aggályoskodtak, hogy Magyarország a biztonságnak nem növelője, hanem csökkentője lesz. Erre felállt valaki, és azt mondta, úgy látszik, önök egyáltalán nem értik a magyarok helyzetét. Azt, hogy a XX. században három alkalommal – 1914-ben, 1941-ben és 1999-ben – keveredett háborúba Magyarország Szerbiával úgy, hogy tulajdonképpen nem is akart. A magyar embereknek ezek után nehéz volna megmagyarázni, hogy vajon mitől is csökkentői a biztonságnak. – Ezért szokták azt mondani, hogy Amerika messze van. – Igen, de nemcsak Magyarországtól, hanem az egész térségtől messze van ahhoz, hogy belelásson az itteniek helyzetébe. Mégis nagyon várom azt a pillanatot, amikor a magyar szellemi és politikai vezetők nem azt mondják, hogy „Magyarország és a Nyugat”, hanem hogy „Magyarország Nyugat”. Még akkor is, ha az az Európa, amelyhez tartozni akar, valójában az Európai Unió Európája, s olyan kötelezettségekkel jár, amelyeket a kormány elvállalt, az értelmiség nem, az utca embere pedig nem is érti őket. – A belépési határidő tologatása miatt sokunkban felmerül a kérdés: végtére is akar minket az Európai Unió, vagy nem akar? – Persze, hogy akarja Magyarország csatlakozását, de a 2002-es belépés mindig csak magyar feltételezés volt, amit túl korán jelentett ki az Antall-kormány. Az Európai Unió csak egy dologban felelős és adós: a saját belső reformjával, azzal, hogy nem hozta meg azokat az intézkedéseket, amelyek Magyarország és a többi leendő tagállam integrálódásához szükségesek. Ez talán jövőre megtörténik. Emellett vannak olyan alapvető tévedések, amelyek részben a magyar sajtó számlájára írhatók, mert az újságírók nem járnak utána a részletkérdéseknek. Például annak, hogy azért nem fog megtörténni a belépés 2002 elején, mert egy új tagállam elismeréséhez ratifikálásra is szükség van, s az olyannyira bonyolult, hogy legjobb esetben is eltart két évig. A mostani 15 tagállam parlamentjeinek egyenként, s van olyan tagország, ahol kilenc külön hatóságnak kell jóváhagynia. – Akkor mi a felvétel reális időpontja? – Optimista vagyok: szerintem a ratifikálás 2002–2003-ban kezdődik meg, és ha minden jól megy, 2005. január elsején Magyarország már teljes jogú tagja lesz az Európai Uniónak. De vannak egyéb részletkérdések is. Elsősorban az, hogy az EU külön-külön vagy csak együtt hajlandó-e felvenni a jelentkező országokat. Az eddigi példa azt mutatja, hogy inkább egy füst alatt szeretik intézni a felvételt, így lehetséges, hogy Magyarországnak be kell várnia a többieket. A másik alapvető politikai probléma: lehetséges, hogy a vétójoggal nem Brüszszel, Párizs, London vagy Berlin fog élni, hanem Ankara. Az öt posztkommunista állam mellett ugyanis Ciprus is kéri a tagságot. Márpedig az EU kijelentette, hogy Ciprust csak egységes szigetként hajlandó elfogadni, ahhoz viszont szükség volna valamifajta török–görög megállapodásra. Nos, ezt Ankara bármikor képes megakadályozni. Hiába változott meg egy kicsit a hangulat azáltal, hogy az utóbbi hónapok földrengései után a törökök és a görögök elsőként siettek egymás segítségére – ettől a probléma nem oldódott meg. Nagy sakkfeladvány – Egy sokáig Angliában élt magyar mondta: bár cirkusznak vélnénk azt a fajta vitát, amely az angol parlamentben folyik, ám a tévékamerákon túl, a folyosón és a különböző társadalmi eseményeken igenis beszélget egymással a két tábor. Nálunk viszont már ott sem. – Bizonyos szinten biztosan folynak egyezkedések Magyarországon is a kulisszák mögött, de feltehetőleg nem túl gyakran. Ennek több magyarázata van. A kommunizmus összeomlása csaknem véletlenszerűen történt, és nagyon gyorsan, rögtönözve kellett új alternatívákat keresni. Ám ezek közül néhányat rögtön el is nyomtak: például nem tisztázták, hogy milyen szerepe van a nemzettudatnak a modern világban. – Egészséges körülmények között, gondolom, valamifajta összetartó erőt jelent. – Egy nemzetbelinek lenni egymáshoz való tartozást és szolidaritást jelent. Legyen bármekkora különbség egy soproni vagy békéscsabai magyar között, amikor egymással veszekednek, ugyanarról veszekednek. Kisebb kettejük közt a különbség, mint egy soproni magyar és egy grazi osztrák között. Nemcsak Magyarországon, hanem az összes posztkommunista államban nagy kérdés: hogyan lehet a nemzeti identitást úgy beépíteni a politikába, hogy az termékenyítő legyen? A liberális baloldal képviselője szerint sehogyan: ő európai ember, csak történetesen magyarul beszél, s nincs különbség magyar és portugál között. Pedig igenis van, és ezt a portugál is így gondolja. Ezzel szemben a másik oldal azt mondja, hogy az ő identitása magyar, s ez olyan értéket jelent, hogy valahol helyet kell találnia. Magyarországon tehát a két fél nyitottsága, egymás elfogadása hiányzik. Pedig nem a nemzet, hanem az állam és a társadalom érdeke az, hogy ez a két oldal kialakítson egymással valamiféle párbeszédet. – Lát rá esélyt? – Idő kérdése. Nem lesz könnyű, de remélem, hogy azok a fiatalok, akik nem a kommunizmusban nőttek fel, másképpen viszonyulnak hozzá. – Közeledik a négyéves kormányzási ciklus félideje. Milyennek látja a magyar pártok mai helyzetét és befolyását? – Az MSZP még mindig képes komoly erőket mozgósítani, és olyan válaszokat adni az embereknek, amire más párt nem képes. Számomra az SZDSZ érdekesebb: mint politikai tényező, hanyatlófélben van, ugyanakkor – ilyen réteg minden államban létezik – önmagát tartja a mérvadó elitnek. Megpróbál hegemonisztikus hatalmat gyakorolni, ám ezzel megkérdőjelezi saját demokratikus hitelét. A demokrácia a sokféleség elismerésével jár. Csakhogy az ellenzéki sajtó hangvétele egyáltalán nem demokratikus, inkább megpróbálja elnyomni a másság létjogosultságát. Mindezek mögött óriási félelmet érzek. Félelmet attól, hogy a modern magyar nemzetnek nem sikerül szembenéznie a saját modernségével. A kérdés 1848-ig vezethető vissza, akkor vált ketté a magyar társadalom: mivel a modernizáció nemcsak Nyugatról, hanem Bécsből is jött, sokan ellenálltak a modernségnek, mondván, hogy ami Nyugatról jön, az eleve rossz és gonosz. Ez a gondolkodás áttételesen mind a mai napig él, míg a magukat liberálisoknak vallók szerint minden, ami modern, Nyugatról jön, ami meg nem, azzal eleve nem érdemes foglalkozni. – Mit tart a Fidesz-többségű kormány erényeinek és hibáinak? – A Fidesz-kormány pragmatikus, megpróbálja a hatalmat hatékonyan alkalmazni, emiatt – bár szerintem ez nem így van – gyakran erőszakosnak tűnik. Nem magyarázza meg a közvéleménynek, mit miért tesz, hanem azt mondja, hogy ennek így és így kell lennie. Márpedig egy félig-meddig modern társadalommal nem így, hanem csakis párbeszéd útján lehet szót érteni. Bár azt is megértem, hogy mindez azért alakult így, mert a sajtó ellenségesen viselkedik a kormánykoalícióval szemben, és csak a rosszat domborítja ki. Ezért ez utóbbinak a sajtót megkerülve kell eljutnia az emberekhez. – Hogy lehetne a sajtót megkerülni, ha maga a sajtó a közvetítő? – Ez a nagy sakkfeladvány. De ha jól látom, a magyar kormány nem is foglalkozik ennek megoldásával, hanem csak azzal, hogy nap mint nap megpróbálja kivédeni az oldalvágásokat. Ugyanakkor úgy érzem, hogy a magyar politikából hiányzik a humorérzék. Mindenki túl komolyan veszi azt, amit a másik mond. A sajtót sem kellene ennyire komolyan venni. Olykor az a legcélravezetőbb, ha az ember kineveti az újabb támadásokat. Mint külföldön élő magyar, elmondhatom: 1990 óta állandóan ismétlődik ugyanaz a sablon, ugyanazok az ügyek, ugyanazok az összecsapások, nagy változás nincs. Sajnálom, hogy a Fidesz-kormány – amelynek 1990 óta elsőként volna meg rá az adottsága – sem tudta túlhaladni ezeket a sémákat. Brit vagy angol? – Mint történész mit tart arról a nézetről, miszerint Nagy-Britannia alapjában véve kereskedőország, volt gyarmatain kiépített üzlethálózata van, és jobban érdekli, mi történik valamelyik nemzetközösségbeli államban, mint a kontinensen? – Egyrészt Nagy-Britannia már nem világhatalom. Ami pedig a kereskedelmet illeti: csak angol rögeszme, hogy az ő érdekeltségük az angolszász világban van. Kétségtelen, hogy sokkal könnyebben értik meg mondjuk az amerikaiakat vagy az ausztrálokat, mint a franciákat. De ha megnézzük a statisztikákat, az angol kereskedelem nagy része már régóta az uniós piacon belül zajlik, és e téren teljesen integrálódott az EU-ba. Más kérdés, hogy kulturálisan még nem. És ez okozza a feszültségeket az unióval. Bár az is igaz, hogy az elmúlt 30-40 év folyamán rengeteget változott ez az ország. Emlékszem, a szüleim mesélték, hogy egyszer találkoztak egy hihetetlenül művelt házaspárral, amely a hatvanas években bejárta a világot, de soha nem volt Európában. Ma már ez csaknem elképzelhetetlen. – Tehát végül is Nagy-Britannia azért ágál sok európai uniós elképzelés ellen, mert érdekeltségei vannak ott, nem pedig azért, mert fölötte állónak érzi magát? – Ennél jóval bonyolultabb, identitásbeli kérdésről van szó. „Nagy-Britanniá”-ról beszélni kissé félrevezető, hiszen Skócia teljesen elkötelezte magát Európa mellett. Többek között azért, mert látta az ír előpéldát, azt, hogy Írországnak az EU-n keresztül sikerült átugrania Nagy-Britannián. A skótok úgy gondolják, érdekük fűződik ahhoz, hogy más EU-beli nemzetekkel alakítsanak ki kapcsolatokat. Ennek következtében viszont kezd kialakulni Angliában egy olyan nemzettudat, amely már nem „nagy-brit”, hanem angol. Gyakran hallani olyan kijelentéseket, amelyek hasonlítanak a Közép- és Kelet-Európában előforduló nacionalista megnyilvánulásokra. Lehet, hogy Skócia idővel – de már az EU-n belül – kiválik az Egyesült Királyságbó